Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. december) 9. szám, 325–388. p.

(Karinthy Frigyes könyve)

Nagyon szubjektív kritikát mondok erről a nagyon objektív könyvről. „Soha olyan kevéssé lírai nem voltam – mondja Karinthy –, mint életemnek eme legszubjektívebb szakában.” És figyeli elfogulatlan tudásvággyal azt a csodálatos folyamatot, ami benne történik. Figyeli „nem adatott: a valóság kedvéért, ami akkor is valóság marad, ha nincs módunkban közölni többé”.

A könyv tárgya: Irodalmi kórtörténet. Új, szokatlan műfaj. A magyar irodalomban dr. Puder vakbélgyulladásról szóló s nagy port felvert regényében kísérletezett vele. Az orvosok idegenkedve fogadták. Valahogy úgy, mint ahogy a gondos szülő, ha a tapintatlan felnőttek a gyermek előtt elszólják magukat az élet titkairól. [376]

Az egészséges ember számára is inkább visszataszító az ilyen téma. Gőgjében szinte szemérmetlennek érzi az effajta megnyilatkozást. A „kérkedő, fölényes egészségesek” lelkivilágától olyan irdatlan távolságban van a beteg ember élete, mintha idegen csillagzat volna.

Az intellektuális ember, a Homo sapiens megveti a testét. A lélek, az más, érdekes, méltó és úri dolog. De a test, mely olyan lealázóan emlékeztet bennünket az állattal való testvériségre, mely a magasröptű szellemet egyetlen jajjal le tudja rántani a csillagokból – nem. A test csak addig számíthat megbecsülésre, míg igénytelenül és hajlékonyan szolgálja a lelket, mint szerény kísérő a világhírű énekest.

Karinthy betegsége révén bebizonyítottnak látja a lélek és test dualizmusát. Hiszen önmagán tapasztalja, hogy elhatározásának teljes tudatában a test nem engedelmeskedik. Mást csinál, mint amit az akarat parancsol. „Külön lelke van a testnek.”

Az olvasó nem így látja. Az olvasó számára inkább a monizmus mellett szolgáltat bizonyítékot ez a rendkívüli történet, melyben a test minden megmozdulására a lélek pontosan rezonál. A műtét után, mikor Karinthy magához tér, maga is úgy érzi, hogy olyan fáradt, „amilyen csak elvégzett feladat után lehet a lélek”.

De amíg eddig eljutunk, végig kell kísérnünk a „hőst” azon az izgalmasan kalandos utazáson az első jelenségtől a svédországi szerencsés befejezésig.

Az indulás a kávéházból történik. Ott érzi először azt a furcsa zakatolást a fejében, mely olyan, mintha vonat dübörögne el mellette.

Aztán az első szédülés, az a kísérteties és ijesztő esetlegesség, melyben az sem biztos már, hogy mi vagyunk, mert „lehet, hogy a kancsó víz ül a díványon, és én állok helyette a tálcán…”

A különböző vizsgálatok. Sok-sok orvos: tréfálkozó barát és tárgyilagos idegen. Bent a klinikán, „az este néptelenné váló kaszárnyafolyosók, a derengő fény”. Hogy összeszorul a szíve annak, aki maga is járt ott, ha ezt a pár sorban olyan plasztikus jellemzést olvassa. Hogy ismeri minden kórházlakó azt a kesernyés örömet, amivel – visszatérve a Röntgen-teremből, műtőből, rendelőből – köszönti a már ismerős ajtót, a rideg szobát, ami mégis az övé, amit akkor menedéknek: otthonnak érez. Hogy magunk előtt látjuk: „… a betegek nagyon csendesek, pedig nem alusznak. Csupa gyerekszoba ez, a szülök színházba mentek, és a kicsinyek nyitott szemmel ábrándoznak az életről.”

Az egyik klinikán sápadt, szórakozott arcú beteg: agydaganata van. Hol látta ezt az arcot? Kire emlékezteti? És hosszas tűnődés után hirtelen rémülettel eszmél rá: önmagára. Saját tükörképére hasonlít ez az ember. És tréfás ötletből vagy furcsa megérzéssel kimondja: agydaganatom van.

Aztán üldözi a babonás érzés: akkor, attól kezdődött. Attól, hogy mondta, hogy nevet adott neki.

Később, mikor megvan a biztos diagnózis, letámolyog a szemklinikáról, s bolyongva jár az utcákon, amik egyszerre egész furcsák lettek, „mert nemcsak akkor hat idegenszerűen egy város, mikor először látjuk, hanem akkor is, mikor utoljára sétálunk végig rajta.” [377]

A halál gondolata nem távozik többé a betegtől. Egyszer mint emlék, egyszer mint bölcselkedő gondolat tér hozzá vissza.

Nincs múlt, és nincs jövő. A valóság mindig jelen való, egyetlen, örökké tartó pillanat. Nem rövid, nem hosszú: van. Nem lehet belőle menekülni, mert ez a létezés. A halál is éppen olyan jelen pillanat lesz, mint ez a mostani. Az is jelenben fog lejátszódni, és nem a jövőben, ahogy magunkkal el szeretnénk hitetni. Nincs jövő.

Egy régi, gyerekkori élmény. Veszélyes úszókirándulás, mely csaknem rosszul végződött: „milyen hidegen és gúnyosan és közönyösen futott mellettem a víz, mialatt fuldokoltam”.

Máskor a régen meghalt jó barát emléke kísért. „Egy kicsit én is meghaltam vele, magával vitte nemcsak tulajdon életét, de a szeretettel alkotott képet is, amit rólam rajzolt ez az agyvelő.”

Közben józan és szinte cinikus részletezése a történésnek. Karinthynál megszokott, kifejező, tömör stílusban, fantasztikus világot tárva elénk. Különösebbet, mint Kapillária: a test misztikus világát, törvényeit és szabálytalanságait. „Az én számomra izgalmas szerencsejáték, hogy a csontrulett melyik rovátkájában állt meg a golyó, mert ezek a szövetek alkotják együtt, amit „én”-nek neveznek.”

Aztán megint a szörnyű, intellektuálisan taglalt, mégis állati félelem a haláltól, mely semmi vigaszt nem jelent azok számára, „akik csak ezen a parton tudnak megkapaszkodni, mert semmit sem látnak a túlsó parton”.

A „szűkölve és vinnyogva” irtózó és félő, tudat alatti élőlény küzdelme a művelt, fegyelmezett, intelligensen érdeklődő úriemberrel.

Közben a barátok és a nagyközönség szeretetének egy kis önelégült és hiú tudomásulvétele, aztán megint a végtelen elhagyatottság felismerése. Ráeszmélés arra, hogy az emberek, akik szeretnek, és rajonganak értünk, nem segíthetnek a balsorsban, „mert minden rajongáson túl, mindegyik jobban szereti önmagát, mint bennünket”.

Az állapot rosszabbodik. „Testi szem és lelki szem összefolyik, már nem biztos, melyik irányítja a másikat.”

Apatikus ébrenlétek váltakoznak rettenetesen kínos, éber álmokkal. Úgy látszik: minden súlyos betegnek külön szenvedése még ezek a szörnyű álmok, amikre reggel nem mer emlékezni, s amiknek emlékétől mégsem tud szabadulni.

Aztán a műtét bravúros, drámai leírása következik. Közben pár tollvonással a külső világ, az otthon, amit kegyetlen rezignálással úgy mondunk: „az élet megy tovább”. Mindenki érdeklődik, de azért mindenki éli a maga életét. Cseng a telefon, fut a villamos, az újságíró nekrológot fogalmaz, gyermekünk iskolába megy, „Addisz-Abebát elfoglalták az olaszok” – mialatt valahol egy embernek felfúrták a koponyáját, és egy kis vályúba csurog belőle a vér…

Bizonyára lesznek az egészséges olvasók közt olyanok, akik kíváncsi érdeklődéssel fognak e könyv fölé hajolni. Kirándulás a betegségbe! Miért ne? Miért csak észak-sarki utak, háborús élmények, detektívhajszák lehetnének érdekesek? Lássunk egyszer egy útleírást önmagunk körül. Utazást a halálba és visszafelé! A lélek viszontagságait a test veszedelmes, ingoványos útjain. Lám, milyen izgalmas, milyen érdekfeszítő! [378]

De nem nekik íródott ez a könyv, és nem ők igazi olvasói. Hanem azok, akiknek számára minden sora, minden fantasztikus álma, perverz gondolata, fanyar akasztófahumora, rémülete és apátiája, bölcselkedése és izgalma mintha a maguk tükörképe volna, kifejezése, megfogalmazása mindannak, amit ők csak érezni tudnak, de leírni csak az az egy kivételes testvér, aki a szenvedések mellé ajándékba kapta a költészet csodálatos kifejezőképességét.

Övék ez a könyv, a szenvedőké, a betegeké, akik rettenetes, idegtépő körforgásban, máskor az izgalomnál is gyilkolóbb, szürke életunalomban, mindig kínlódva utaznak saját koponyájuk, szívük, tüdejük, testük körül. És azoké, akik velük utaznak: a jó ápolóké, az anyáké, feleségeké, akik a betegágy mellett beleolvadnak abba a különleges lelkivilágba, s egybeforrnak a beteg gondolkozásával, vágyaival, félelmével, reménységével.

Nem ujjongó boldogsággal, nem a megmenekült büszke hálájával végződik a könyv. Aki szenvedett, az soha többé nem kapja vissza az egészségesek, meg nem próbáltatottak hetyke gőgjét.

Rezignált bölcselkedés a befejezés, az a bizonyos „utolsó szó”, melynek pátoszára keserű öngúnnyal készült az író, és amit csodába illő szerencse folytán ezúttal még nem az élete, hanem a könyv végén mond ki.

„Ami eztán jön – írja –, nem a legtöbbnek elérése, hanem a legkevesebbnek kivárása, amivel újra lehet kezdeni az életet.”