Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. december) 9. szám, 325–388. p.

(Részlet az író „Egyedül” c. regényéből)

Mind elmentek. Az öreg irodaszolga csak az imént távozott el. Előbb még behozta az irodakulcsokat, az asztalra tette, s megkérdezte, hogy kell-e még valami. Nem, Dér Andrásnak semmi sem kellett.

– Csak menjen, János! Késő lesz, mire hazaér.

Az öregember boldog karácsonyi ünnepeket kívánt, s elköszönt.

Az egymásba folyó, tágas irodahelyiségekre hirtelen lehullott a csend. Akárcsak óra állt volna meg váratlanul. Csupán a fűtőtest kortyogott még egy ideig, de egyre gyöngébben, egyre kihagyóbban, míg végre egészen elhallgatott. Világoszöldre festett csövei kihűltek, megdermedtek. A hatalmas, fal szélességnyi ablakokon mind érezhetőbben húzódott be az utcai hideg. Dermesztő leheletére Dér András megborzongott. De nem kanyarintott magára télikabátot, csak még jobban nekifeszítette a hátát a plüssanyaggal bevont támlásszéknek, s tovább tűnődött.

Odakünn már szürkült, alkonyodott. A szemben levő lakásban itt-ott a lámpák is kigyulladtak. Ő azonban még mindig nem készülődött. Az iroda fogta, marasztalta. Az üres helyiségek, az egymáshoz bújt, elhagyott asztalok, a hozzájuk húzódott, gazdátlanná vált székek. Mindegyikükön ottmaradt valami azokból az emberekből, akik elmentek. Mint ahogy ottmaradt a levegőben a lelkük, a leheletük, melegségük. De egyre illanóbban, egyre jobban megsemmisülően. Kihűlő, szétomló maradványaként egy soha vissza nem térő pillanatnak. Csak most érezte, hogy mennyire hiányzanak, mennyire hozzá tartoznak. Szinte visszasóvárogta nyüzsgő, éltető, tevékenykedő társaságukat, azt a nagy embercsaládot, melyben föléjük rendeltségénél fogva elkülönülten ült, de amely jóleső melegséggel ölelte körül. [367]

Közben odakünn teljesen besötétedett. Ekkor Dér András is készülődni kezdett. Pedig legjobban szeretett volna ottmaradni, ráteríteni kabátját, akár valami subát, az összetolt asztalokra, s ráfeküdni, így ülni meg a karácsonyestét, összebújt asztalok és székek néma társaságában, őrködve, vigyázva, mint ahogy a csillagos ég vigyáz a pásztorától elhagyott s félelmében összebújt, didergő nyájra az egyre jobban hűvösödő éjszakán. De nem maradhatott, a rokoni meghívás, ha későbbre is szólt, szintén sürgette, így ajtót zárva s kulcsokat csörgetve kilépett az üvegablakos falakkal magasan körülzárt udvarra. A portás már szintén elkészülődött, s többszörös gombcsavarással sorra oltogatta a kihalt irodapalota emeleti lámpáit. Először az ötödik emelet sötétedett el, utána a negyedik, a harmadik, a második – a sötétség valósággal liften szaladt lefelé, s mire Dér András az utcára ért, az aszfaltból kinőtt, széles ablakos irodapalota úgy meredt az égnek, mint valami fekete, elátkozott üvegtorony. Csak belül, a lépcsőházban virrasztott egy lámpa oly rejtőzködőn, akár a templom mélyén a piros szívként világító örökmécses.

*

A villanyóra hatot mutatott, mikor Dér András elérte a legközelebbi villamosmegállót. A kései idő különben az utcai közönségen is meglátszott. A tolongás már megszűnt, a mellékutcákban alig lézengtek, a kávéházak is kiöntötték java közönségüket. A család, mint egy éledő, nagy, dobogó szív, visszaszívta szerteszéledt, kujtorgó gyermekeit, hogy kitárja s újra becsukja mögöttük az otthon háborús szegénységgel, de a szeretet melegével bálelt ajtaját.

A hazasiető emberek közt Dér András céltalanul bolyongott az utcákon. Még jó órája volt vacsoráig. Rokonai meglátogatásáig kétszer annyi. Arra, hogy hazanézzen, nem érzett semmi kedvet. A kertmélyről havas utcára tekintő legénylakásban fűtetlen kályha várta, így tovább csatangolt az utcákon. Menet közben be-betekintett az útjába kerülő kávéházakba, de nem nyitott be egyikbe sem. Hiába hívogatták nagy, kivilágító ablakaikkal, s hiába kínálták süppedő kényelmüket, forró italukat, gondfelejtető, langyos zsongásukat. Dér András látásukra az ő kis kávéháza után vágyott, mely nem hivalkodott a csillogást habzsoló tömeg lármájával, s mely a szellemi munka embereinek csendes, meghitt színeibe öltözködött. Ott is melegen hajoltak föléje a lámpák, csak több meghittséggel és otthonossággal, nem szórva a méreteikkel kiabáló tükrökbe vakító fényrózsákat. Az ő kávéházában a csend rakott fészket, s akik odajártak, a csendért jártak oda.

De aznap Dér András ott sem találta helyét. Későn érkezett. [368] Az egyébként is korábban csukó kávéházban már csak egy-két asztalka fölött égett a lámpa. A vendégek mind hazaszállingóztak, tehát mielőbb zárni készültek. Dér András sietve felhörpintette feketéjét. Nem, ahhoz semmi kedvet sem érzett, hogy a takarítóasszony seprőjével, vizes csöbrével és csuromvíz rongyával ott érje. A rendnek és tisztaságnak ezt a bevezető prózáját már gyermekkorától fogva nem szenvedhette. Láttára kellemetlen kép társult volna kedvenc kávéházához. Ezt a számára karácsonytalan estét még jobban lehangoló. Szenny, piszok a hó szűz fehérségében. Olyasféle, mint mikor a tisztaságban szeretett kedves – illúziórombolón – emberi mivoltának teljes pongyolaságában lép ki a másik szobából.

Fizetett hát, felvette a télikabátját, s elköszönt. Ezen az estén hiába keresett egy meleg, neki való sarkot, ahol meghúzódjék. Mindenhonnan dideregtető otthontalanság nyúlt feléje, s céltalanul továbbhajszolta.

*

Vacsorára indulóban a Duna-part felé kanyarodott. Vágyott most erre a sötétbe merült, elhagyott vidékre. Nagy, karácsonytalan kietlensége legjobban illett hangulatához. Az övét még jobban kiemelte, aláhúzta. Szinte dacos kielégüléssel kanyarintotta magára a sötétség felleghajtóját, mikor kiért az utcából. Úgy vágott neki a kartácsoló szélviharnak, mint valami magányos hajó, mely önnön végzetét keresőn, a fekete tombolásban akar elmerülni.

A gyéren világított parton senkivel sem találkozott. Az emberek karácsonyvárón mind hazahúzódtak. Csak az éjszaka széltől vert, nagy, fekete lepedői csattogtak körülötte. Mélyen odalenn: feketén csillámlott a Duna. A legalsó lépcsőknél a jég felperdült, feltarajosodott. Mint valami ütésre lendült, megkövesedett sárkányfarok.

Dér András megállott, s végigtekintett a városon. Egészen odáig, ahol a messzeség a szegénységgel ölelkezett. A legszélsőbb külvárossal, a gyárromokkal, putrikkal, nyomortanyákkal. A sötétségben fuldokló emberi élettel.

A parton félkörben s elszórtan szegényes gázlámpák ácsorogtak. Öregek, fáradtak, rozsdásak, elhasználtak. Úgy fagyoskodtak posztjukon, mint karácsonyi alamizsnáért könyörgő koldusok. Valamennyien rég rászolgáltak a nyugalomra: a törődött, vén lámpások meleg, megváltó szeretetházára, hogy egyszer nékik is világítson valaki obsitos öregségükre.

Dér András az elhagyott parton önkéntelenül feléjük indult. Mintha csak szeretetet akarna nékik vinni szíve tarsolyában a szent karácsonyestén. S közben tekintetével az utolsót, a legtávo[369]labbit kereste. A legmagányosabbat, melynek fénypilléje ott vergődött a leselkedő éjszaka hálójában. Ám minél tovább haladt, annál több és több pislákoló fény lépett ki a sötétségből. Egyikük sem volt a legutolsó, egyikük sem a legmagányosabb – még a legsúlyosabb éjszakában is fény derengett, még ott is éltek, vergődtek, virrasztottak lámpások. Mindegyikük csak szem volt a fekete jégmezőt körülölelő fény karjában. S ő ott állt legelöl, a sor eleiét tartva. – Kinek adja hát szíve minden szeretetét? Kinek mondja: te vagy a legmagányosabb? Kinek: te vagy a legtestvértelenebb?… Nem egyformán boldogtalanok-e valamennyien?… Ki tudna itt igazságot tenni?… S ha a magányos fénypilléreket egyszer mégis a szeretet s az együvétartozás lánca fűzné össze, nem sikoltana-e fel lelkük újra az égre, visszakívánva a régi sorsot, hogy továbbra is magányosokként keringjenek, mint távoli csillagok, melyek a nagy világűr mérhetetlen messzeségeiben egymásért sóvárognak?… Ki tudna a boldogság és boldogtalanság útvesztőjébe messzire világító csóvát hajítani?

Dér András még egyszer végigölelte tekintetével a megrokkant, fáradt, didergő lámpásokat, s lehangoltan továbbindult.

*

Hét óra is elmúlt, mire rendes vendéglőjéhez ért. Szembe vele a kis, kórházi kápolna, mely piros tornyával és lelkendező, friss harangjával mindig távoli otthona kicsiny templomára emlékeztette, hegyes hósapkáját homlokára húzva már mélyen aludt, s a szomszédságban talán a háború roncsai és a halálos betegek is fehér karácsonyról álmodva szenderegtek. Az étteremben is nagy volt a csend, aznap este nem dúlta fel barna faburkolatú termeinek ódon hangulatát a szokásos, háborús zsúfoltság. Egyedül a söntés volt élénkebb, meleg házisapkájukban és mamuszukban néhány olyan figuráival, akik a magas támlájú, faragott székekkel bútorozott, ónémet környezetbe nagyon is beleillettek. Néhány házmester máriásozott még forralt bort szopogatva a ropogó karácsonyest ritka örömére. Valamennyi szívesen viszontlátott alak, kedves tartozékai a környéknek. De a középső teremben már alig lézengett valaki. Az utolsóban, ahová Dér András hallgatást keresőn szokott behúzódni: senki. Itt még a lámpák sem égtek, mikor belépett. Akkor kattintottak fel az egyiket. (Nem engedte, hogy másikat is felcsavarjanak.) Emellett hideg volt, mint többé-kevésbé mindenütt az ily helyiségekben a háború alatt. Sehol sem lehetett lélekre kapni, felmelegedni, csak fázni, fagyoskodni, dideregni, még a duruzsoló vagy nagy mérgesen perlő kályha mellett is. Dér András szintén hiába húzódott mellé. Fázott.

A kis asztal, melyhez letelepedett, két személyre volt megte[370]rítve. Máskor az ilyesmit észre sem vette, most zavarónak találta. A szomszédos teríték, mint valami gazdátlan jószág, minduntalan a tekintetébe akadt, s még jobban emlékeztette magányosságára. – Semmi szükség, hogy ott legyen – gondolta, s már kopogott is a pincérnek.

– Vigye el, kérem! – szólt az odacsoszogó, fekete ruhás, sovány emberhez.

Csak azután nézte meg figyelmesebben. – Fáradt, elhasznált öregember – állapította meg –, ha végigfeküdnék a padlón, s lehunyná a szemét, sárga, kiszáradt arcával s kipeckelt, fekete bajszával akár halottnak is beillenék. De azért még dolgozik, s milyen figyelmes, szolgálatkész és kötelességtudó!… Pedig ma néki is otthon volna a helye, hisz karácsonyeste van, s őt is hazavárják… Talán katonafia is hazajött. – Vagy nincs is már fia: megsebesült, eltűnt, nyoma veszett – lefoszló húsát komor, kárpáti hollók cibálták szét, s csontja ott fehérlik valamely szakadékban – sohasem fogja megtalálni. Pedig hogy magához ölelte volna gyönge, elomló testét – gyermektestét, s hogy zokogott volna ráborulva… „Apám…” — „Fiam!…” Mert a halál, a messze indulás pillanatában mindenki újra gyermek, még a vén, torzonborz koldus is, talán az is fölébe hajló apjára, gyöngéd simogatású anyjára gondol.

Dér András azt gondolta, hogy megkérdezi az előtte foglalatoskodó, sápadt öregembert, hogy van-e fia a háborúban. De látva megviselt arcát, melyet csak a folytonos figyelem s a kötelesség rajzolt erélyesebbé, lemondott szándékáról. – Milyen fáradtak a szemei – állapította meg, mikor elment. – Olyanok, mint a lámpa, melynek már csak csepp olaj van az alján. Nemsokára kihuny, kialszik.

Elindított gondolatai tovább szálltak, bodorodtak magasba emelkedve, mint az ég felé pipáló kemény füstje, hogy odafenn ellevegősödjenek, szétomoljanak. Dér András zavartalanul szemlélődhetett. Csak a sovány, sápadt arcú, fekete ruhás pincér jött be néha tányér- és étekváltásra, csoszogva, lábát fájósan húzva, különben személytelenül. De ami máskor jólesett, most csömört váltott ki. Sok volt a csendből, a terem ürességéből. Megvidámodva figyelt fel hát, mikor egyéniségét kihangsúlyozó, magabiztos járásával: deres bajszú, piros arcú, lódenkabátos öregúr lépett be, s nem sokat teketóriázva, a szomszéd asztalhoz telepedett. Végre nem volt egyedül. Egy ember ült mellette, egészséges, erős koponyájú, nehéz öklű – hátában behavazott erdők zúgásával, barna szemében életvidám kifejezéssel – s mély hangján vacsorát rendelt. Ha Dér András máskor közömbösen vette, hogy szomszédja mit eszik, mit iszik, most jólesőn pihentette tekintetét a felszolgált bor sárga[371]arany csillogásán. S bár már indulnia kellett, kissé még ott maradt. Úgy érezte, hogy a magányos emberek szolidaritása is erre kötelezi.

Végre odakopogtatta a pincért, és fizetett. De távozóban különös melegséggel köszönt át szomszédjához, mintha így akarná meghálálni kietlennek indult karácsonyestéje megszépítését. Az öregúr kissé meglepetten tekintett fel, majd elmosolyodott, s ugyanolyan barátságosan visszaköszönt.

*

Dér András félórával később künn botorkált a szegénynegyeddel érintkező keleti külvárosban. Ha a Duna-part környéke szomorú volt, és elhagyatott, ez a városrész nyugtalanságot és rossz érzést keltő. A sötétséggel égig rakott, szűk mellű utcákban csak véletlenül, ha égett lámpa, s a megrekedt csend úgy nehezedett az emberi kedélyre, mint a leselkedő hallgatódzás. Dér András szinte fellélegzett, mikor felért rokonai liliputi lakásához, és becsengetett.

– Már vártunk – fogadta a csöppnyi előszoba ajtajában unokahúga, egy nagyon szép, szőke fiatalasszony tejfehér arccal és mélynézésű kék szemmel. – Sokáig elmaradtál – mondta csendes szemrehányással, és könnyedén, puhán megcsókolta.

– Elkéstem – egy kissé elidőztem – válaszolta András közömbösebben, mint akarta, és semmit sem hozva fel mentségére, de magában restelkedve, mert tudta, hogy rokonai mennyire várták.

– Csakhogy itt van, András! – jött eléje unokahúga anyósa is, egy rokonszenves, magára tartó, de bánattól megviselt öregasszony. – Már azt hittük, hogy el se jön. De tegye le a kabátját, s jöjjön beljebb!

– Megígértem, néni, s enélkül is eljöttem volna – felelte András, fogasra akasztva kabátját. – Kihez máshoz, ha ide nem?… Ebben a szomorúságban…

– Ebben a szomorúságban… – ismételte lassan az öregasszony, s előreengedte Andrást: „Tessék!”

– Így – folytatta, mikor beléptek a kis tisztviselői lakás csinosan és marasztalón berendezett, de szinte lélegzetnyi ebédlőjébe. – Álljon csöppet ide, a kályhához, bizonyosan átfázott, bár itt is hideg van – tette utána –, hiába, semmi az a szén, amit jegyre kapunk.

– Semmi – de másutt is hideg van, mindenütt hideg van, néni – jegyezte meg András, hátát nekidöntve a langymeleg cserépkályhának, mely úgy volt beépítve, hogy egyszerre három helyiséget fűtött.

– Hideg… – ismételte eltűnődőn asztalnál foglalatoskodó [372] unokahúga, mintha csak egy fájdalmas gondolatot zárt volna le. Majd utánatette:

– Gyere, ülj ide, a sarokba, itt kevésbé ér a balkon hidege.

– Tessék, András – kínálta az öregasszony is szinte köszönettel a hangjában, amiért megosztotta velük szomorú karácsonyestéjüket.

– Én veszek ki néked, András, jó? – hajolt hozzá különös meleg, asszonyos gyöngédséggel az unokahúga, mintha ezzel akarná meghálálni, hogy eljött, s nem hagyta egyedül, ebben a kietlenné vált lakásban, ahol minden őt vádolta azért, ami történt: anyósa hűvös, hosszú szótlansága s feléje szúró, érdes megjegyzése. „Te vagy az oka, te vagy az oka!”

Dér András nagyon is megértette vergődő unokahúgát, kinek előbbi hozzáhajló gyengédsége régi, messzi besápadt emlékeket idézett, s elhervadt tavasz szerelmes illatait keverte vissza, hiszen úgy volt, hogy kéz a kézben, együtt fognak elindulni az életbe. De a nyomott, zaklatott légkörben nem simogathatta, nem vigasztalhatta. Semmi mást nem tehetett, minthogy odaállt közéjük, átjáró hídnak, viharfogónak – elbeszélgetve, társalogva –, s közben óvatosan kerülgetve a sebeket, fájdalmakat, hogy unokahúgát kímélje, bár végképp úgysem térhetett ki előlük, hiszen az öregasszony ezért várta, áhítozta, hogy a reájuk sújtó baj gyakori előszedegetésében és hánytorgatásában belső háborgását kifárassza, s erőt merítsen a legközelebbi találkozásig kitartásra. E nélkül a lefojtott csend már rég felrobbant volna levegőbe röpítvén két szegény ember utolsó menedékét, amúgy is megrongált nyugalmát.

Dér András visszagondolt a régi, szőke leányra, akinek aranyhajával annyit játszadozott, s akinek tiszta, nefelejcskék szemébe nézve azt hitte: a mennyországba kukucskálhat… Akkor sohasem jutott volna eszébe, hogy ennek a kislánynak ilyen kemény önfegyelemmel, ily mélyre tönkölt hallgatással kell állania az élet hullámverését, s jó szóért, szeretetért, védelemért könyörögnie.

– Mire gondolsz, András? – kérdezte unokahúga, mikor már pillanatok óta feküdt rajtuk a csend.

– Sok mindenfélére – a háborúra, melynek sohasem lesz vége – csapta el András az egyenes feleletet, pedig most magukról szeretett volna beszélni – az ő egyszervolt fiatalságukról, kettőjük nagy magányosságában összehajolva, egymást érintve, a visszahozhatatlan messzeség violás bércei felé sóvárogva.

– Nagyon keveset ettél… Engedd, hogy még kivegyek a tányérodra…

– Minket ne nézzen, mi már megvacsoráztunk – biztatta az öregasszony is. [373]

– Nem, köszönöm, nem vagyok éhes – hárította el magától András a kínálgatást. Hisz azért vacsorázott meg előbb, hogy rokonait ne fossza meg szűkös szegénységüktől.

S csak ezután tértek rá arra, ami gondolataikat szívta, mint a pióca, s az egész lakás levegőjét betöltötte: a karácsonyi szomorúságra, melynek nyomasztó árnyékában összejöttek.

– Tavaly ilyenkor Jenő is közöttünk volt – jegyezte meg András.

– Közöttünk – keményítette egyetlen szóba feltámadt keserűségét az öregasszony. Csak később lökte utána vádnak:

– Most is itt lehetne, ha reám hallgat.

– Igen, ha nem lettek volna ellenségei, akik őt is bekeverték – ütötte el a vádat András.

– S ha nem élt volna annyira költekezőn – tartott ki továbbra is álláspontja mellett az öregasszony.

Ez ismét menyének szólt. De ő nem válaszolt. Nem volt mit válaszolnia, összekuporodva ült a dívány sarkában. – Csak beszéljen – gondolta –, ha jólesik. Csak bántsa, szúrja, hibáztassa. Sajnos, megteheti. Az ő nyugdíján tengődik, élősködik. Míg András itt van, csak csinálja, ő úgyis megvédi, úgysem hagyja… S legalább két hétre megszabadul a piszkálódásától. A szótalanságát majd csak eltűri, elszenvedi.

András védelmére is kelt unokahúgának.

– Jenő legénykorában is költekezett. Különben is fiatal házasok. Jenő másfél éven át egy esztelen háború szörnyűségeit élte végig… Csak nem sajnálja tőlük, néni, azt a pár szebb napot?… Holnap majd ők is jobban élére néznek a garasnak… Nem ott a baj! A hamis tanúk az okai mindennek… De majd jobbra fordul minden.

Az öregasszony nyelt egyet, csak azután vágta oda megkeményedett arccal:

– Soha! Az ítéletet már a kúria is jóváhagyta. Jenő becsületét többé semmi sem mossa tisztára.

S szinte vádoló szoborként állt ott a fia becsületét vesztett, számon kérő anya szerepében.

– Jenőt szabadlábra fogják helyezni, s visszanyeri becsületét. A perújrafelvételi kérvényt karácsony után fogják benyújtani – jelentette be Dér András különös hangsúllyal a nagy újságot.

– Kicsoda? – tudakolta az öregasszony. – Nékem erről semmit sem említettek…

– Nem is tehették. Barátai tegnap este döntöttek: ők fogják az új per összes költségeit viselni.

– Csak vigasztalni akar engemet, András – mondta megeny[374]hülten az öregasszony –, hogy nyugodtabb legyen a karácsonyom. Nem, én már semmiben sem bízom. Akkor is hogy biztattak, s mi lett a vége?

– Most más a helyzet. De különben karácsony után néni is meg fogja látni.

S mint aki felülkerekedett, hirtelen odafordult unokahúgához, hogy visszaadja néki önbizalmát s asszonyi helyét a házban.

– Hallottam, hogy tegnap ismét benn jártál Jenőnél… Nyugodjatok meg, hamarosan minden jóra fordul.

– De sok szenvedés, szomorúság árán – válaszolta amaz könnyes szemmel.

– Ha másként nem lehet…

– Most már én is indulok – tette utána helyéről felkelve András.

– Míg kikászálódom ezekből az utcákból… Olyan sötétség van mindenütt, mintha nem is lenne karácsonyeste…

– Vigyázzon magára, nehogy baj érje! – fordult felé aggódón az öregasszony. – És jöjjön el mihamarabb, tudja, hogy mennyire várjuk.

– Eljövök, néni. Biztosan eljövök.

Kifelé indult.

Az előszoba ajtajában unokahúga átölelte s megcsókolta.

– Ha te nem lennél, András… – súgta.

András gyöngéden magához szorította, s csókja izével a száján lassan, lehangoltan visszabotorkált az éjszakába.

*

Később megszokott, esti kávéháza előtt sétált el, ahol máskor a fűtőtest mellé húzódva – s még így is fázva, fagyoskodva – éjfélig is elüldögélt. Mert odahaza, a balkonos szobában, a szénszegénységben megvette volna az Isten hidege. De a kávéházban csend volt és sötétség. A csendre árnyékok vigyáztak. Falakhoz támaszkodva, asztalra dőlve, bóbiskolva. Dér András vágyakozva tekintett be, azután hazafelé indult.

Mint mindig, most is csendesen zárta ki a folyosóajtót. Háziasszonyát, a szegény, nyugdíjas öregasszonyt dehogy zavarta volna fel álmából. Szobájába is ugyanolyan nesztelenül nyitott be. A vastag, süppedő pokrócokon már nem kellett lábujjhegyen lépkednie.

A villanyt nem csavarta fel. A szembe levő kapualjból erősebb fényű lámpa világított be a kertbe, s az ő szobájának is juttatott valamit. A jéghideg bútorok derengő félhomályban üldögéltek.

Dér András odament a fekete pianínóhoz. A karcsú vázában [375] az odatett krizantémot kereste. A fehér bóbitás virág letört fejjel csüngött ki belőle. Estére megdermedt, megfagyott. Hűvös viráglelke belesemmisült a szoba levegőjébe. Csak fanyar illatát hagyta ott emlékeztetőnek: „Itt voltam.”

Dér András csüggedten vetkőzni kezdett. A derengő félhomályba ráaggatta ruháját a kemény szék támlájára. Utána gyorsan belebújt a jéghideg ágyba. Fázva, dideregve, összehúzódva. A szemét sokáig nem tudta lehunyni. Az utcai lámpa fénypilléjét nézegette. Azt gondolta: milyen szép, milyen ragyogó! Mint az aranygolyócska, melyet meggyújtottak. Valamikor még vissza fog reá emlékezni. Amikor már rég elmúlt a pillanat. Akkor még gyönyörűbb lesz, de nagyon, nagyon fog fájni. Mint ahogy fájt, amikor este magához ölelte unokahúgát, s lélekben visszatekintett a múlt messzi, violás hegyormaira, melyektől a nap utolsó sugara is elbúcsúzott.

Dér András nehezen aludt el. Azt álmodta, hogy egy asszony öleli, csókolja. A karja hófehér, a keble hattyúdomb, a haja aranyselyem, vakító hátát verdeső. De ölelése fagyasztó, jéghideg, úgyhogy szorításától lassan halálba dermed a szíve.