Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. december) 9. szám, 325–388. p.

A vásárosok sátrainál már nem ólálkodott a bámészkodók hada. Csak némelyik helyen, a kardnyelőnél meg a gyorsfényképésznél lézengett még néhány járókelő. De azok kedvéért nem volt érdemes nyitva tartani a boltot. A sátrakat egyenként bontani kezdték. A kocsisaroglyákról előkerült az öblös áruláda. Abba rakták a polcokra rakott holmit, hogy újabb vásárra vigyék.

A tér elején van a mézesbábsor. A templommal szemben, a sétány legszebb helyén, itt vásárolják a falusi legények s lányok kis ajándékaikat. Apró játékszereket: kaucsukbabákat, főzőkanalat, hamis tükröt, melltűt, nyakláncot. Sőt a megszólalásig az igazihoz hasonlító jegygyűrűt. Amit nemcsak egy délután lehet viselni, feltűnést keltve azért, hogy meg lehessen tudni: kit érdekel, s kinek fájdítja meg a szívét, hanem amit ládafiába is el lehet tenni, és még [363] azután is sokáig nézegetni, amíg a rézkarika arannyá nem válik, s amíg a templomtéren napsugárban támadt szerelemből nem lesz igazi kézfogó.

Dévaj kedvek egynapos szabadsága szívek mélyén lakó vonzalmat hoz fel rejtekhelyéről. S ha szavakkal nem is, de jól választott ajándékkal szívbéli dolgoknak igen közeli meghatározását lehet adni. A mézeskalács ilyenkor nemcsak népi sütemény, hanem szerelmi levelező is. Nem cikornyás szóvirágok teszik a szövegét a tükör alatti versikének. Egyszerű s mégis ékes üdvözlet az. Szív adja szívnek – szívesen…

Aranybölcsőben kis pulya: többnyire menyecskéknek való ajándék. De pironkodó leányasszonyok ijesztgetésére is alkalmatos. A lovaskatona gyermekek öröme. Kislányoké: a mézesbábu. A szerelmesnek, kedvesnek egyedül és kizárólagosan mézeskalács szív kötelező. Szív, amelynek közepén kis tükörben látható az a kép, amit önnön szívében őriz a mézeskalács emlék adományozója.

Ez a mézeskalács szív, amiről most szó van, estefelé még mindig ott állott a felső polcon kevesedmagával. A szélén egy ici-pici töréssel, amit vidám válogatók keze ejthetett. A szebbeket, mutatósabbakat a koradélutáni órákban megvásárolták. Mert a későn jövő vevőnek kevés vásáron van becsülete. Csak a gyerekek alkudoznak még az egydináros nyakláncfüzérre, amit az ékszer kellő kiélvezése és használata után igen ízletes eledelként lehet elfogyasztani.

A megsebesült szív sorsával megbékélve várta, hogy a láda mélyére kerüljön, s otthon talán a darálógépbe, hogy elváltozás után – tudj’ Isten, hányadszor – újabb lélekvándorláson menjen át, barnább testet öltsön, és sima pite legyen belőle. De a Sors könyvében azt írták a szerelem jelképes követéről, hogy be fogja tölteni hivatását.

A templom felőli úton haladó, magános leány véletlenül összetalálkozott a hazafelé induló legénnyel. Ennek a bosszú, a kacéran, más gyűrűjével kérkedő szerető megleckéztetése volt a gondolata, amikor a kis falusi Hófehérke eléje került. Megszólította:

– Hová mégy, Rozi?

– Keresztanyámékhoz – válaszolta a lány csodálkozó hangon, de szívesen. A legény megállt, mintha a mondanivalójával nem lenne tisztában, a lány tétovázott, mintha menne is, maradna is. Leginkább maradt volna, ha nem tudja Sándorról, hogy régtől fogva más választottja.

Sándor feltűrte a kalapja szélét, ami annak volt a jele, hogy valami eszébe jutott. Szomorúsága megszűnt, mintha megtalálta [364] volna a kivezető utat, hogy a mai megbántást kellőképpen viszonozza.

– Voltál-e már a vásárban?

– Mise után voltam a többiekkel együtt.

– Kaptál-e valakitől vásárfiát? – sötétedett a gyanútól Sándor hangja.

– Ha nem kaptam az idén, majd kapok jövőre.

Sándor erre a feleletre megenyhült, s végképp a leány mellé szegődött.

– Hátha most én téged elkísérnélek a keresztanyádhoz, s menet vennék neked vásárfiát, mit gondolnál felőlem?

– Mit gondoljak? Hacsak azt nem, hogy jó szívvel van hozzám – felelte a leány, s az arca egyszeriben a nyíló pipacs színét mutatta.

– Csak aztán te is meg ne köszönjed azonmód, miként az a másik – gondolta Sándor, míg csizmás lépte lassú ütemben koppant a kövezeten.

Így haladtak el a templom előtt, ahol a lány áhítattal keresztet vetett magára. Sándor elfogódva vette le a kalapját. Az jutott eszébe, hogy így estidőben milyen sokszor sétált azzal a másikkal, de sohase szégyellte a fennhagyott kalapot, mert az a lány nem emlékeztette tiszteletadásra. Nem tudni miért, most meglátott más egyebet is, ami ebben a mozdulatban benne foglaltatott. Közel érezte magához a tiszta életet.

A túloldalon megálltak a sátorsor előtt.

– Hát aztán, valld be most énnekem, mit szeretnél te tőlem vásárfiába?

A feleletet csak azért várta, hogy igazolásul szolgáljon a mai nap jelentős eseményéhez, amely úgy kerekedett, mint fekete viharfelhő, s olyanra változott, mint a csipkés, ezüst bárányfelhő, amelyiken átnevet a napsugár.

– Ha én vásárfiát kapok, nem a színét vizsgálgatom, hanem annak a szándékát, aki adta, s bizony megbecsülném, bármi legyen is.

– No, ha megbecsülöd, akkor gyere ide!

És odaállt a mézesbábos sátrához, megkérdezte, mint aki most vesz először, s nem tudja az árat.

– Hogy adja a mézeskalácsokat, bácsi?

– Vásár végén végeladás, tessék választani, olcsó az ár.

– No, Rozika, válasszál valamit!

– Maga hívott ide – felelte szégyenkezve a lány –, válasszon maga!

– Nem félsz, hogy én olyasmit fogok kiválasztani, amit nem [365] szívesen fogadnál? Ha ezzel próbára akarsz tenni, jobb, ha magam sem választok.

– Elfogadom bizony, mézeskalácsból nem adhat nekem semmit, amivel megszomorítana, vagy amit el ne fogadnék.

– Hát ha így van, akkor adja ide a felső polcról azt a cifra tükrös szívet! Nem azt a kicsit, hanem a legnagyobbat, hogy fésülködni is lehessen a tükrében. Mi az ára?

– Tíz dinár lenne az ára, de ez maradt meg utoljára, kicsit megsérült, lecsempült, ezt most nyolcért is odaadom.

Sándor maga elé nézett, szíven ütötte a szó.

– Ugye, letörött belőle? – Ejnye, no lám – az is éppen ide pászol… Hát igazán nem lenne többje ezen az egyen kívül?

– Nincsen. A legényeim otthon készítik az újabb süteteket a szenttamási vásárra. A jövő vasárnap már abból árulunk.

Sándornak megremegett a hangja.

– Hát ha te elfogadnád ezt a sebesült szívet, így törötten, és ha nem haragudnál énrám, hogy nem adhattam szépen, egészben oda – én ezt venném meg neked, Rozika.

– Én meg szépen megköszönném és megőrizném, Sándor.

– Pakolja be – szólt oda a legény a vásároshoz, és leszámolta a tenyerébe a nyolc dinárt. Délután tizet fizetett egy másikért, aminek talán nem is örültek meg ennyire.

Rozika a selyempapirosba burkolt mézeskalács szívet olyan áhítattal vette át, mintha első áldozáson lenne. Arcán visszatükröződött a számára eddig hihetetlen boldogság képe.

A legénynek azt mondta halkan: „köszönöm”. És megindultak a sátorsoron, s a téren át aprókat lépegetve, hogy tovább tartson a rövidke út, amelyen a Gondviselés váratlanul kézen fogta őket.

Sándor harangzúgást hallott, és a sátrak gyérülő, tarka színfoltjában, meglátta eddigi szerelmének értéktelenségét.

Rozika pedig a szentek mosolyával, megdicsőült arccal lépegetett a legény mellett, akitől élete legelső vásárfiát kapta.

Egy igazi, kicsit törött szívet mézeskalácsból…

Novi Sad