Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. december) 9. szám, 325–388. p.

Pál régensherceg múzeuma tízéves múltra tekinthet vissza. Múzeumok életében tíz év rövid idő, de a herceg magángyűjteménye, mely a beogradi, régi szerb-török stílusban épült hercegi konakból a lüktető centrumban pompázó királyi palota új szárnyába került, világviszonylatban is nagy értéke Jugoszlávia népi, történelmi és művészeti életének. Érdekes ez a gyűjtemény, mert a régensherceg lelkes, fiatal művészlelke elgondolásából fakadt, az oxfordi egyetem művészettörténelmi kollégiuma egykori hallgatójának művészálmából, aki éppen a múlt hónapokban hozta haza a nyolcszáz éves „Alma mater” díszdoktori oklevelét. És értékes is. Minden darabja egy nagy művészegyéniség ízlését, kultúráját tükrözteti vissza, egy egyéniségét, akinek múzeumot alapító szándéka nem a múlt század fejedelmeinek nagyúri spleenjéből lett valóság, hanem komoly akarásból, Jugoszlávia kultúréletének olyan intézményét megalapítani, mely összefoglalója lenne mindannak, amit a történelemelőtti korszaktól napjainkig a mai Jugoszlávia területén történelmi és művészeti kincsül alkottak. A mai Jugoszlávia kultúr- és művészettörténete szeszélyes, szétágazó és kalandos. Az európai kataklizma s a népek kultúrájának minden változása hagyott itt nyomokat, s azt hihetné az ember, hogy a történelem viharaiban itt a művészet el is veszhetett. És most itt van, itt, a lázas Mában, hogy évszázadok kultúrájának teljes, világos kivonatát adja, egyben felbecsülhetetlen bizonyítékát Jugoszlávia művészetet teremtő erejének.

Karađođević Pál herceg túl az oxfordi művészetkultúrán a művészet iránti rajongást szellemi örökségül is kapta. Nagybátyja, Božidar Karađorđević a századforduló kiváló festője, a párizsi művészkolónia ismert tagja volt, aki gazdag tájélményei – velencei képeinek színfolt[359]jain már a nagy francia impresszionizmus első, kezdő nyomai ütöttek át – mellett regényeket, novellákat is írt. S hogy a Karađorđevićek országos gondjaik mellett sosem feledkeztek meg népük ízlésének, tudásának fejlesztéséről, maradandó emlék erre a tragikus végetért Sándor király szép gesztusa. A szűknek bizonyult múzeum helyiségéül a királyi palota kétemeletes új szárnyát ajándékozta, hatalmas, világos termeket, Pál régensherceg múzeumának mai otthonát, amely a herceg teljes gyűjteménye mellett más adományok s állami hozzájárulásból az új helyiségben már állami múzeum lett.

Az új múzeumot 1936 januárjában nyitották meg, s azóta folyton szaporodó gyűjtemények mellett, időnkénti kiállítások keretén belül a mai európai korszerű művészet különböző kollekcióit is bemutatják. Így láthattuk többek közt a hatalmas anyagú modern francia gyűjteményt, egy igen értékes dán gyűjteményt s legutóbb pedig egy nagy török és egy lengyel kiállítást. A múzeum ezenkívül az ország különböző részeiben ásatásokat végeztet. A művészettörténelem legújabb fejezeteiből tudjuk, hogy a mai Jugoszlávia területén végzett ásatások, így a Gradsko melletti stobi és a Bitolja körüli herakleai maradványok, az Ohrid-tó közelében fekvő trebeništei görög leletek világhírűek. Az ásatások gazdag leleteit kiegészítik azok a művészeti kutatások, melyeket a múzeum műtörténészei a középkori szerb kolostorok freskóiból, ikonjaiból és ereklyéiből végeznek.

Sétáljunk most végig a kitűnően elrendezett, tökéletes megvilágítású, tágas múzeumon, hogy a rövid néhány perc alatt, ha csak vázlatos, de némi ismertetést adhassak arról a gazdag anyagról, ami itt választékos művészi ízléssel, gondossággal s a művészi érzék tökéletes rendszerével felhalmozódott.

A széles lépcsőkről nyíló bejáraton túl, a hatalmas márvány előcsarnokban s az abból nyíló földszinti termekben vannak az előbb említett ásatások gazdag gyűjteményei, s stobi, római és bizánci telepek maradványai, emlékei, a Krisztus születése utáni 300-i évekből itt maradt bazilika bejáratának dús ornamentikájú oszlopai, légionáriussírok s a stobi ásatások plasztikus leletei: egy klasszikus ihletettségű Dionüszosz szobor, egy tógás római patrícius életnagyságú szobra, továbbá torzók, halotti maszkok, sok száz apró szobor és a trebeništei hellén leletek, melyek közül egy fejkendős asszony ma is frissen ható mellszobra, több értékes váza, kőedény, korsó, aranydíszek jelentenek régészeti szempontból is nagy értéket. Itt, e termekben nyertek elhelyezést a mai Jugoszlávia őskori és a népvándorlást követő időkből származó leleteinek értékesebb darabjai, a bácskai, bánáti, Duna-menti, szerémségi őstelepek maradványai, főleg ékszerek, arany-ezüst láncok, s itt van az a világhíressé vált prehisztorikus kis faszekerecske is, alighanem az ősember naiv elképzelésű faragványa gyermeke számára, akit e háromkerekű, madárfejet utánzó, tengelyen álló, ugyancsak madárfejű kocsissal felszerelt tákolmánnyal akart megörvendeztetni. A Pancsova környéki neolit korszakbeli leletek, a Krisztus előtt kétezer évre tehető csókai bronzleletek egyes darabjaiban, főleg a cserépedényekben és falfaragásokban a Duna-medencei ősi népek közösségének határozottan egységes jellegű stílusa bontakozik ki. A morvaországi Macoha leleteiből, a magyarországi zöldhalompusztai szkíta sírleletekből és az Al-Duna mentén feltárt telepek, sírok apró tárgyaiból, a különböző fibulák és csattokból a népi tudomány mai gazdag adattára segítségével nem lenne nehéz a primitív kultúrában élt, dunai ősi népek közös primitív művészrajongására rámutatni. A Pál régensherceg múzeuma ősi [360] gyűjteményének nem egy darabja ehhez a feltevéshez megdönthetetlen bizonyítékokat ad.

A régi szerb gyűjtemény, amely tulajdonképpen most van megszervezés alatt, a XIV. és XV. század templomi kőreliefjeinek néhány darabjára, templomi kegyszerek, a régi szerb fejedelemségek ércpénzgyűjteményére szorítkozik. Itt van a középkori szerb kultúra legkimagaslóbb kincse, Dušan cárnak, a Bátornak piros iniciálés, kézzel írott kódexe is, amelyet a tizennegyedik század közepén Szkopje és környéke részére adott ki. Ez a kódex a modern államélet és állami adminisztráció alapjait vetette meg, és tudva levő, hogy a későbbi szerb fejedelmek a nagy cár kódexének útmutatásain haladtak. A XII. századbeli, színes, üde iniciálékkal díszített „Miroslav-evangélium” is itt van, amit a Nemanjidák dinasztiájának megalapítója, Stevan testvére a zahumljei Miroslav herceg részére készített. A kitűnően konzervált kézirat a pétervári Ermitázs könyvtárából került Beogradba.

Az első emelet előcsarnoka a szerb piktúra első jelentkezésének és a történelmi portretista festők kibontakozásának jellegzetes gyűjteménye. A kor, a XVIII. század – a korábbi kísérletek eredményei, sajnos, elkallódhattak – a nyugati arcképfestőgeneráció első kibontakozása, élükön a nagyon termékeny Radonić, K. Jovanović és Predić, akiknek a romanticizmus felé hajló szemléletükben még ott van az akadémia klasszicizmusa, technikája és a látás hűsége. Portréik dús szakállú püspököket, szentimentális, borongós tekintetű költőket örökítenek meg. Az előcsarnokból nyíló termek a Karađorđević- és az Obrenović- dinasztiák arcképcsarnokát, gyűjteményét és a 19. századbeli piktúra hatalmas anyagát öleli fel. A királyi családok termeiben sok a porcelán, szép, régi handzsárok, teljesen felszerelt házi gyógyszertárak, rengeteg plasztikus szépségű, régi díszöltözet s a királyi családok portréi. Ezen gyűjtemény után a nagy történelmi vásznak terme következik. Paja Jovanovićnak hatalmas alkotása Dušan cár koronázásáról, melynek eklektikus, dekoratív művészetéből is kitör a kompozíció ereje és freskószerűsége. Igen szép kép a Rista Vukanović guszlárja, a vak dalnok drámai arcjátékával s a tompa színek alól kitörő, impresszionisztikus hatásával. Majd a Vuk Karadžić – szoba üdít fel bennünket. A sok szín és királyi pompa után a nagy népnevelő holmijai: poharai, régi órája, kézzel faragott furulyái, apró okuláréi. Egyszerűsége patriarchális, és jellemző, hogy a múlt század derekának legnagyobb szerb intellektuelje hogyan és mely miliőben élt. Ugyane kor festői több kis termet töltenek meg, így említésre méltók Katarina Ivanović csendéletei, Konstantinović, Arzenović tájai s Josip Tominc portréi.

Most elérkeztünk a múlt század közepe s utolsó évtizedei termeihez, a romanticizmus élő hatásában s az akadémizmus részletező, reális effektusaiban dolgozó szerb festők gyűjteményéhez. A költő Đura Jakšić egy kis képe van itt. Omladozó várfal tövében alvó katonák; Đorđe Krstić kis, intim jellegű tájlejegyzései a régi kolostorokról, magányos, csendes városkáról és a sárga zöldes szín sivárságával festett Kosovo poljei táj, melynek realisztikus valóságában már a barbizoniak törekvése mutatkozik. Általában, hihetetlen, és szavakkal el sem tudom mondani, hogy az első termek régi portréfestőitől idáig, a szerb piktúrának mily villámgyors fejlődésén sétálunk át, s ha majd tovább haladunk, már nyomát sem követhetjük a rohanó tempójú fejlődésnek. Majd Párizs is következik, napjaink Montparnasse-ának tomboló keresése, míg itt München, Bécs és valami Párizsból: az impresszionizmusból, Bécsből: a szecesszióból, de mindez az egészséges józan meglátásnak azzal a szilárd elhatározásá[361]va1, ami mint a magyar piktúrában is a frissen feltört népek kultúrerejéből fakad. Legjobb példa erre Đorđe Krstić termének több vászna és Paja Jovanović keresése, három-négy alapvető kompozíciós téma felé törekvése, amiből végül is Pupinnak, a nagy fizikusnak valóságos novellisztikus hatású, jó enteriőrű portréja emelkedik ki.

Így érünk el a modemekhez, a horvát és szlovén festőkkel gazdagodott szerb piktúrának jugoszláv festőművészetté érett korszakához, amelynek majd minden egyes darabja Pál régensherceg évről-évre eszközölt bevásárlásainak s a jugoszláv piktúrát bőkezűen támogató díjainak eredménye.

Leon Koennak, a néhány évvel ezelőtt elhunyt festőnek erősen irodalmi élményeket adó, a konkrét forma kifejezését elkerülő, vázlatos modorban tartott, barokk törekvésű vásznai kis gyűjteménye mellett van az ugyancsak elhunyt Nadešda Petrović több szép képe, így a párizsi tavasz zöldjébe árnyalt Notre Dame, a nap ezer sugarától tomboló Prizren háttérben karcsú minaretekkel. A szlovén festőnek Matej Jamannak a közvetlen természetszemlélet impresszionista modorában tartott kis bledi tájképe, a jugoszláv impresszionista festészet legértékesebbjeinek egyike. A dubrovniki ősz mesternek, Marko Muratnak a naturalista szellem minden értékével kihangsúlyozott konavli nője, Milivoje Uzelac nagy aktképe a festőről és a modellről, amelyen az egytónusú, barnára monotonizált alakok hátterében virágos ablak, kéklő tenger s egy vitorlás árbocai látszanak és Mile Milunovićnak kis csendélete – két hal, citrom – a leegyszerűsödött formaadás és külön utakat járó, modern piktúra értékei, amelyek mellett Branko Popović kitűnő önportréja, a césanne-i hagyományokon át friss utat tört Petar Dobrović csendéletei, Milan Konjović kettős ingadozású romantikus–naturalista és impresszionista modorban adott bácskai falurészlete, Vilko Gecannak az arckép-kompozíció franciás meglazulásával meglátott női portréja és az irodalmi motívumokat kereső Marko Čelebonović szemléleti módjának mélysége, a témához intenzíven igazodó színei azok, amelyek az élő jugoszláv festészet e hatalmas kollekciójából is kiemelkedőnek és a modern jugoszláv piktúrának a nyugat-európai törekvésekkel egy síkon haladó, jövő irányát kijelölik.

A második emelet halljában Ivan Meštrović kariatidjai a Kosovo poljébe tervezett, hatalmas emlékmű vázlatai, a márványba faragott két özvegy örökbe vésett fájdalma és a nagy szfinx. Minderre újra kitérni talán felesleges. Meštrović-tanulmányomban minderről részletesen írtam, most csak annyit, hogy a múzeum vezetőségének sikerült Meštrović nagyobb alkotásainak első gipszmodelljeit, tanulmányait megszerezni, s hovatovább az itteni gyűjtemény is hiánytalanul reprezentálhatja Jugoszlávia legnagyobb szobrászát, aki máris a világ plasztikusai élén halad.

A második emelet termeiben az európai nemzetek külön gyűjteményei vannak, melyeknek túlnyomó része ugyancsak Pál régensherceg magánmúzeumából került ki. Igen értékes az angol gyűjtemény, benne Watts egy friss portréja, Sickert dieppei tengeri tájképe, Ramsay expresszionista élményű őserdője és William Rothenstein hűséges, leegyszerűsödöttségében is erőteljes tanulmánya az arab harcosnak öltözött, legendás Lawrence ezredesről. Egy kis holland gyűjteményben legjellegzetesebbek a tengert tanulmányozó s egy hajós háttér előtt álló halász-család képe, továbbá Isaac Israels jó naturalista formákat adó, erőteljes színezésű vászna: a doboló nő. A külföldi kollekciók legértékesebbje a francia gyűjtemény. Majdnem három termet tölt meg. Az elsőben Corot parkrészlete, Gauguin tahiti nője, Degas fürdőző nője, Derain gyümölcscsend- [362]élete, Vlaminek havas téli tája, Pisarro zsúfolt, zsivajos párizsi tere, majd tovább a legmodernebbek: Utrillo, Chagall, Modigliani s egy remekbe készült tusrajz Van Gogh-tól. Néhány belga festő tájképe, sok orosz, főleg a Párizsban élő s a jugoszláv fővárosban is gyakran megfordult emigráns festő: a két Korovin nagyszerű megvilágítású párizsi utcaképei, Kuznjecov nagy vászna, a művész leányának formahangsúlyozó portréja s végül a fiatalsága, szépsége teljében meghalt Baszkircsev Mária képe a festő Karađorđevićről, háttérben Párizs háztetői. Több bulgár és román festő vászna között látunk néhány magyar képet is. Iványi-Grünwald egy antinaturalista formával bezárt, sötétbe mártott tájképét, egy nagyon friss falusi utcarészletet Rudnay Gyulától.

Időnk letelt, és sétánk rapszodikus impressziói csak hozzávetőlegesen jellemezhették ezt a nagyon gazdag múzeumot, amelyből, ha ki is maradtok a művészetörténet nagy klasszikusai, itt vannak mindazok, akik a mai Jugoszlávia pikturális és plasztikai jelentőségét mutatják. A múzeum európai nevű igazgatója, Milan Kašanin, a kitűnő regényíró a múzeum létjogosultságát, jelentőségét a jugoszláv történelmi hagyományoknak a modern művészetszemléletig érő magasabbrendűségében látja, egyben abban a törekvésben, hogy a mai világművészetről időközönként olyan reprezentáns kiállításokat adjon, amelyek az egyre jelentősebb jugoszláv képzőművészetre megtermékenyítő hatással vannak.

Alapítójának, Pál régenshercegnek művészeti világszemléletét reprezentálja Beograd fiatal, modern múzeuma, amelyben a középkori Szerbia és a mai Jugoszlávia kincseiből egy friss energiától duzzadó balkáni nép szelleme tör utat a legnyugatibb Európa felé.

Beograd, 1937. december végén