Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. december) 9. szám, 325–388. p.

– Már megint itt vagy? – förmedt a bátortalanul belépő Ivóra a testes, fekete Mészárosné, úgy összehúzva szemöldökét, hogy a rongyos, didergő gyermek egy szempillantás alatt künn termett az utcán.

Pedig megmondta édesanyjának, aki a zimankós időben nehéz szívvel eresztette a Dráva túlsó partjára koldulni, hogy hiába megy, olyasmit úgysem adnak, amit hazavihet. Mindenütt azzal utasítják el, hogy már a tizedik! S amit néha mégis elébe tesznek: a krumplilevest, ugyan hogy vigye haza? Talán lyukas zsebében? Pedig otthon egyik is, másik is nyaggatta, kicsiny testvérei: Juliska, Ilon, Péterke, Lajcsi és Boris vásárfiáért, mihaszna apja pedig pénzért. Pedig néki is megmondta, hogy pénzt sehol sem akarnak adni. De mit kapott érte? A hórihorgas, vörös bajszú ember csupa csont öklével úgy hátba vágta, hogy nekiesett az egyetlen rozoga ágynak, melyben édesanyja félelem és rettegés közt akkor várta a nyolcadik gyereket.

De hát könnyű volt a vörös hajú, zsarnokoskodó tunyaságnak, kit apjuknak szólítottak. Nyáron át, ha éppen kedve tartotta, csak leruccant Beogradba valamit dolgozni, de mikor megunta a vakolatkeverést, egyszerűen hazatoloncoltatta magát, így aztán olcsón utazott, s ráadásul még cigarettát is kirimánkodott a csendőrtől. Otthon pedig, mint az éhes vad, rávetette magát a gőzölgő puliszkára, s ha gyerekei véletlenül a tál után nyúltak, úgy vicsorgatta a fogát, mint a kutya. De azért nem állhatta meg, hogy ne ócsárolja asszonya főztjét, oda-odadörgölvén az orra alá, hogy Beogradban, bizony, csevapcsicsot evett, s nem ilyen vacakot. Most azonban már jóllakott, már a kukoricamálé sem ízlett, töpörtyűt kívánt, s hozzá két deci törkölyt, de odaállítva az ágya mellé.

– Én vagyok az úr a házban – verte a mellét, és csak heverészett, vagy odakünn kujtorgott, egyik komától a másikhoz szomszédolva egy-egy kupica pálinkáért. Közben nagyban szidta, káromolta ezt a nem jó, büdös világot, mely nem juttatott néki legalább harminc lánc földet, hanem csak nyolc gyereket. – Cudar élet! – köpködte, mert nem állathatott a házba legalább még egy ágyat, hogy abban egyedül, dunnák közt kedvére henyélhetett volna. [355]

Most még az asszony is rászakadt… – Csak terem a sok gyerek, mint eső után a gomba – hánytorgatta.

– Hej, asszony, megcsaltá’, megcsaltá’! – ordítozta többször félrészegen, fenyegetődzve, pedig minden újabb gyerek pontosan kilenc hónapra téli látogatásai után jelent meg. Abban a házban, melyben ő volt az úr, de amelyet éveken át az asszony szerzett sovány, keserves napszámból: mosással, vasalással, libatöméssel, s az Isten tudja, mi mindenféle keserves munkával. De most már ő se bírta, jött a nyolcadik gyerek, s elveszett az ereje.

– Most majd én szógálok! – verte mellét a lusta ember, s kezdetnek mindjárt el is küldte a nagy hidegben tizenegy éves fiát koldulni.

– Aztán haza ne gyere ám paprikás szalonna meg töpörtyű nélkül! Értetted? Spekket paprikávaa! Anékű be ne tedd a lábad.

Így került Ivo újra a mészárszék tájékára.

*

A zimankós hideg könnyeket csalt szemébe, a könnyek ráfagytak pilláira, ám dideregve tovább járta a füstölgő kéményű házakat, hogy összekoldulja apjának a paprikás szalonnára valót.

Akadtak helyek, ahol „bitang, csavargó kölyök”-nek nevezték, és elzavarták, de akadtak olyanok is, ahol megkönyörültek rajta, ételmaradékot dugtak a kezébe, vagy rumos teát öntöttek belé, látván, hogy vékony rongyaiban egészen megkékült a hidegtől, de pénz, 25 parás csak nagy ritkán hullott a kezébe.

A főutcai pék két meleg zsemlyét adott, azt inge alá dugva, a mellén szorongatta, de a paprikás szalonna még mindig nem volt meg, pedig anélkül nem mert hazamenni. Ezért fordult vissza újból a mészárosék tájékára. Mellesleg abban is reménykedett, hogy nem az asszony, hanem az ember lesz az üzletben, s talán könyörületesebbnek mutatkozik. Amennyire tehát megdermedt lábai engedték, odavánszorgott a mészárszékhez, de az ajtónál nem jutott tovább, ott tétovázott. – Pedig csak a kilincset kellene lenyomnia, egész kicsit, s már benn lehetne – biztatgatta magát. – De hátha mégis az asszony lesz az üzletben? – riasztotta a lehetőség. Ezért előkotorászta az összekoldult hat darab 25 parást, hogy szükség esetén ezt rakja ki a pultra, mintha vásárolni akarna, s nem kéregetni. S hogy még bizonyosabb legyen, odanyomta csepegő orrát a jégvirágos üvegajtóhoz, hogy terepszemlét tartson. A csodás virágokkal beszórt, becsipkézett üveglap mintegy kétdináros helyen lassan felengedett, s kukucskálót kínált a bátortalan gyermeknek. A csöppnyi résen csak lassan és nehezen lehetett áttekinteni a helyiséget. De Ivo annyit már megállapított, hogy az üzletben senki sem tartózkodik. – Senki! [356]

Most a hidegtől és izgalomtól remegve, akaratlanul lenyomta a kilincset. Éles, riasztó csilingelés verte fel a házat, s egészen hátraszaladt valahová az udvarba. Ám hívó szavára senki sem futott be. Ivo úgy állt a jéghideg, márványpultos helyiségben, mint a kővé meredt királyfi az elátkozott kastélyban. Életében először akadt alkalma, hogy zavartalanul szemlélhesse az üzlet mesés gazdagságát. Pillantása lassan siklott a rózsaszínű sonkákról, a kövér, pocakos szalámirudakra, a karcsú kolbászokra, a dagadt hurkákra, a villanó fehérségű szalonnadarabokra. Némelyik jól be volt dörzsölve édes, piros paprikával, s csak úgy kínálta magát a szemlélőnek. Valamennyi ott lógott szépen, sorban, a csillogó nikkel kampókon, a tiszta majolikacsempékkel kirakott falon.

Ivo csak állt és bámult, s lassan sokféle érzés gyülemlett fel lelkében: öröm, félelem, kétségbeesés, gyávaság s valami névtelen düh, a nincstelen gyermek tehetetlen sóvárgása az elérhetetlen után. Ha mindez az övé lehetne!… A kövér sonkák, a pirosra sült tepertyűk, a „spekk”, ahogy apja mondta. Maga se tudta, hogyan buggyant ki száján egyszerre ez a mondat:

– Könyörüljön rajtam, asszonyság!

Hisz senki sem volt az üzletben. Hangja üresen kongott. Senki sem felelt reá. Még azt sem: „Már megint itt vagy?”

Szíve vadul zakatolt, torka fájón kiszáradt. Mintha a konyhába vezető ajtón hirtelen meglebbentek volna a pehelykönnyű csipkefüggönyök… Nem, semmi sem mozdult. Csak képzelődött.

Lélegzete megforrósodott, tenyerei nyirkot eresztettek, orrát megütötte a bőrén felmelegedett fémpénzecskék áható bűze. Szinte az alamizsnaszagot érezte rajtuk… Szemei tétován siklottak ide-oda, tehetetlen vágyakozással, megkívánással…

– Senki sincs itt? – kérdezte rebegve, félájulásba hullón.

A csend úgy elnyelte a hangját, mint a Dráva vize a belehajigált kavicsokat.

– Én vagyok az úr a házban, spekket hozz! – hallotta messzi, kavargó révületben apja parancsoló hangját.

Igen, spekket. Most itt lóg az orra előtt, karnyújtásnyira… Mégis túl messze. Kínosan emeli lábait, amint előrelép. Agyában képek kergetődznek: a fekete bajszos, vastag mészárosné, a gumibotos rendőr, beteg édesanyja, testvérei, meg vörös hajú, lusta apja… Minden összeszövődött, összezavarodott. Semmivel sincs tisztában. Csak egyet tud, azt, hogy most a szalonna után fog nyúlni… hogy lopni fog…

Lopni! Milyen rettenetes szó! És mégis azt fogja csinálni, mert kell, mert apja úgy parancsolta. De minél előbb, minél hamarább, mielőtt valaki jönne s belépne. [357]

Künn szitál a köd, egyre szitál.

Égő szemmel még egyszer átfog mindent. Kívüle senki sincs az üzletben. Kezével odaér a szalonnához. Végigborzong… Majd metsző fájdalmat érez a gyomra táján…

– Jaj, valaki jön…

De senki sem jött.

Alig lélegzett. S egész testében remegett.

– Éhes vagy? Éhesek vagytok?… Vedd, marad itt még elég. Mire vársz? – hallotta a csábító, unszoló hangot – Vedd, siess, aztán menjél! – Sürgette ismét az előbbi hang. – Nem hallod?

Karjai lehanyatlottak, elöntötte a forróság. Váratlanul anyja képe ködlött fel előtte, szomorú nézésével, s nagy messziről hallotta óvó, intő, jót akaró szavait:

– Fiam, csak ezt ne tedd, ne lopj…Ne, ne… – könyörögte.

Ivo utánaismételte. Azután mint aki egyik álomból a másikba hemperedik, újra a régi, kínzó kérdést motyogta:

– Senki sincs itthon, senki?

S mintha egy egész világ felelt volna vissza:

– Senki!

Senki… Roskadt magába. – Ó, hát miért nem jön már valaki? Miért nem mentik meg, miért hagyják egyedül?

Kétségbeesésében könnyek tódultak a szemébe, s végigcsurogtak az arcán.

Miért nem jönnek? Miért engedik, hogy lopjon, hogy vétkes dolgot műveljen? Mert minden ellene szegül, minden lopásra bújtogatja: az üres helyiség, az apja, az éhsége, a kívánsága…

Már alig áll a lábán, a zsemlyék nedvesen tapadtak sovány, izzadságtól didergő melléhez, a hidegtől megkékült körmei égtek, szúrták. Utolsó erejével bágyadtan suttogta maga elé:

– Senki sincs itt?…

Ekkor kívülről léptek hallatszottak, valaki megérintette a kilincset, lenyomta, mire éles, kiabáló csilingelés szaladt valahová hátra, a hátsó konyhába vagy udvarba, hogy jelezze a vásárló érkezését. Erre belülről ajtócsapódás hallatszott, nyugodt, lassú, egyenletes lépések közeledtek, s a kitáruló csipkefüggönyös ajtón magas, bánatos, fekete ruhás asszony lépett be: a mészáros jószívű, özvegy nővére.

– Mi tetszik? – kérdezte halkan, udvariasan, kiszolgálásra készen.

Ivo egészen összezsugorodott, mintha lopáson érték volna, félénken vállai közé húzta fejét, félig lehunyta szemét, s bátortalanul odaejtette a jéghideg márványpultra a kezében szorongatott és átmelegedett öt darab 25 parást. [358]

– Paprikás szalonnát kérek – rebegte inkább, mint mondta, bűntudattal a hangjában.

Az asszony pillanatnyi szánakozással rajta felejtette tekintetét, azután odament a nikkel fogashoz, leakasztotta az egyik keskeny, paprikásszalonna – rudat, s a hosszú, fényes, lapos késsel, ügyesen, több vékony szeletet nyisszantott le a kisimított papírra.

Mikor Ivo kezébe kapta, sietve kiiszkolt a helyiségből, de kiérve az utcára, újra kibuggyantak a könnyei, s valamiért sírnia kellett, nagyon sírnia, valamiért, ami még mindig fájt, de a kiszikkadó, elcsendesülő sírással jólesően, megnyugtatón elcsitult.

Ludbrég, Muraköz, 1937. november