Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. december) 9. szám, 325–388. p.

Ott lehetett őket látni mindennap a park előtt, a járdán. Reggel előbújtak valahonnan, este pedig újra eltűntek, mintha az alkony s a leereszkedő sötétség felitta volna őket. De a nappalt ott töltötték. Ha nagy hideg szakadt rájuk, ide-oda topogtak, a karjukat rázták, s bele-belehuhogtak a markukba, ha pedig felengedett az idő, csendesen kiálltak a napra melegedni vagy magukat süttetni. Színtelen, horpadt arcú emberek voltak, s még porszínű rongyaikban is egymáshoz hasonlítottak.

Az élet nagyon fekete kenyeret osztott ki számukra. Napszámból vagy vasúti teheráru kirakásából tengődtek, nyomorogtak. Hordták a súlyos csomagot, zsákot és egyéb mást, de télen még ennyi sem akadt, s jó volt, ha havat lapátolhattak vagy küldönc[352]munkát végezhettek. Rosszabb életük volt a koldusoknál, azok legalább nem szakadtak meg a dologban, s ha kevés is, de mégis csurrant innen-onnan valami, úgyhogy nem kellett éhen halniok. A földemberek egyike meg is próbálkozott a koldulással, de akár ne tette volna, mert már az első ajtóban ráripakodtak:

– Nem szégyenli magát! Életerős ember, s még koldulni jár… Miért nem megy dolgozni?

– Hová? – mordult ki belőle a keserűség. – Nem mondaná meg?

– Még szemtelenkedik is! – csapott rá az ajtóban álló. – Mindjárt rendőrt hívok, majd az ráncba szedi – fenyegetődzött.

Mit is szólhatott volna erre? Csendesen megfordult s elsompolygott. Csak magában dohogott: – Úgy, még rendőrt akartak hívni… Ellene, aki napok óta csak száraz kenyeret evett, vagy még azt sem… Ellene, akitől ételt, fát, ruhát, orvosságot várnak odahaza… Hát már mindenkinek joga van rendőrt hívni, aki jóllakott, csak néki nem? Néki, akinek legjobban volna reá szüksége! Otthon a beteg gyerekek, a pipaszár karú, félig vak asszony, a kipusztított lakás, a nincstelenség… Kinek van joga elsősorban az állam támogatására, ha nem néki? Néki, beteg fiának, akinek felmondtak, akit kilöktek, mert vért köpött… S még ellene akarják hívni a rendőrt…

Abba is hagyta a koldulást, s másnap újra ott topogott a többivel, fagyos, meggémberedett tenyerébe huhogva s várva a jósszerencsét, társaival, a nyomor hőseivel, akiknek semmi fény sem jutott az életből, csak köd, szomorúság, nélkülözés. Azok nem kérdezték: hol járt, mit csinált – a tegnap senkit sem érdekelt. Mindig a mában, a jelenben éltek. S a ma olyan volt, mint a tegnap: egyforma, szürke, nyomorúságos – meddő várakozás, káromkodás, köpködés, szitkozódás – fogat vicsorgató tehetetlenség – éhes farkasok konclesése. Szinte könnyebbülés volt számukra, hogy összekerültek, egymásba marhattak, mérgüket kiköpködhették. Mert mindig akadt valami, amibe belekaphattak, s vad marcangolással téphették, szaggatták.

Aznap reggel egy nagy, vörös, bütykös kézszárú ember kezdte el:

– Inkább éhön dögölnék…

– Éhön?

– Éhön én!

– Tudom – ingerkedett a másik, csúfondárosan, s a szél ellen fordult, hogy rágyújtson garasos pipájára, melyet kibontott cigarettavégekkel tömködött meg. [353]

– Úgy segéljen a Teremtő! – csapott le nagy hangon. Erre csend lett. Újra járkálni, topogni kezdtek, s közben szúrós tekintetüket egymásra villantották.

Később megint megszólalt a vörös ember:

– Nem én, még itt a piacon sem tűröm meg. Munkásárulóval nem állok egy helyen.

– Munkásárulóval?

– Avval hát, munkásárulóval.

– Aztán miért munkás-áruló a Gergő?

– Mert én csak egy célt ismerek: harcot a közösségért, ő ezt elárulta! – tette le keményen a garast.

– Egy célt? – vonta kétségbe valamelyikük.

– Igenis, egy célt! – válaszolta meggyőződéssel. – Ezt a célt szolgálom a háború óta, s ezt is fogom szolgáni, amíg lélegzek.

– Ez elv, János bácsi, ez kenyér? – támadt rá élesen az előbbi. – Ettől ugyan éhen döglünk.

– De éhen ám – toldta meg egy másik.

– S én mégis azt mondom – emelte fel a hangját János, mint valami zászlót –, a munkásnak az elv mellett ki kell tartani, mert ha ezt nem teszi, áruló!

S elégedetlenül félrevonult.

– Mi lelte az öreget, – tudakolta egy közébük álló.

– A Gergőt szidja, mert bejár a fasiszta pártba?

– Aztán mi a fenének?

– Csak úgy, szolgának… Ide-oda küldözgetik, s napi 15-20 dinárt is megkeres… Szép pénz ez máma!

– Biz’ a szép pénz – hagyta helybe a másik, s utánatűnődött.

A többiek lassan újra járkálni kezdtek. Néha felemelték a karjukat, s össze-össze csapkodták, mintha a hideget akarnák ujjukból kiűzni, kiszellőztetni. Közben elkeseredetten néztek a sivár, téli világba. Csak Gergő nem mozdult. Még mindig ott állott a fához támaszkodva, mint akit valami nagy sérelem ért. S amint ott állt szótlanul, keményen maga elé meredve, olyan volt, akár egy hős, akinek nincs semmije, csak égő, testvéri szegényember-szeretete a fakó, cafrangos rongyok alatt.