Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. december) 9. szám, 325–388. p.

A Jugoszláviában élő magyar kisebbség jövője megköveteli, hogy komolyan foglalkozzunk mindama kérdésekkel, melyek ifjúságunk helyzetét szorosan érintik. Kisebbségi ifjúságunk útját kijelölni annyi, mint kisebbségi jövőnk perspektíváját biztos vonalakkal előre megrajzolni. Különösen akkor van ennek értéke, ha maga az ifjúság vállalkozik rá, mert ifjúságunk eléggé öntudatos és érett arra, hogy maga jelölje ki az utat, mely őt az egészségesebb élet, a biztosabb jövő felé vezeti. Sajnálatos tévedés volna azt hinni, hogy az ifjúság jövőjének megalapozásánál nem kívánja felhasználni s értékesíteni azokat a hasznos élettapasztalatokat, melyeket az öregek szereztek. Az ifjúság már sok esetben bebizonyította ennek ellenkezőjét. Élt azonban azzal a jogával, hogy oly természetű utasításokat és tanácsokat, melyeket az új életformával sehogyan sem tudott összeegyeztetni, mellőzött.

Mielőtt azonban fejtegetésünkben tovább mennénk, ki kell jelölnünk a felvetett kérdés fő szempontját, irányító gondolatát. S ez, hogy ifjúságunk jövőjét, sorsának kialakulását mindig és egyedül adott körülményei határozzák meg. Más szóval: ily alapvető problémához biztos kézzel csak úgy nyúlhatunk, ha előbb megismerjük magát az ifjúságot.

Ez alkalommal csak a munkás- és parasztifjúság helyzetét ismertetjük, mert erről még kevés szó esett, márpedig ifjúságunk zömét a valóságban ezek a rétegek alkotják. Az értelmiségi ifjúság helyzetének feltárásával e sorok írója nem kíván foglalkozni. Ezt előtte már mások, hivatottabbak elvégezték. Ezenkívül mi sem fontosabb, mint a munkás- és parasztifjúság pontos szociográfiai megrajzolása. E rétegek megismerésének hiánya úgyszólván teljesen elzárná előlünk azokat a lehetőségeket, melyek a probléma megoldásához, a jugoszláviai magyar ifjúság helyes útirányának kijelöléséhez vezetnek. [349]

A munkás- és parasztifjúság gazdasági helyzete úgy falvainkban, mint városainkban egyformán rossz és elszomorító. Az életben mindig a legnagyobb leszorítottság és fizikai kihasználás a sorsuk. Ez éppúgy éri őket a szülők, mint a munkaadók részéről. A munkás- és parasztszülő alig várja, hogy gyereke felcserepedjék, a kötelező négy, esetleg hat elemi osztályt elvégezze, s máris kenyérkereső, nehéz munkába állítják. Sőt a legtöbb esetben, különösen a szegény földműves-családoknál még ezt az időt sem várják be. Ebből következik azután az a sajnálatos helyzet, hogy a gyerek, mire felnő, írni és olvasni is alig tud. Ily jelenségek kiváltképp a parasztifjúságnál találhatók.

Az elhelyezkedés kérdését a munkáscsaládoknál rendszerint úgy oldják meg, hogy a 10-12 éves gyereket kifutónak adják. A parasztcsaládoknál pedig, hogy béresnek, kanásznak vagy libapásztornak szerződtetik. Itt a szülők nem törődnek, s osztályhelyzetüknél fogva nem is törődhetnek, hogy gyerekükre milyen sors vár, s hogy milyen lelki megaláztatásokat és testi szenvedéseket kell eltűrniük a verejtékes munkájukért fizetett csekély évi- vagy havibérért. Mindennél fontosabb – s a szülők egyedüli célja –, hogy a gyerek keresetével a család anyagi gondjai úgy – ahogy mérséklődjenek.

Idő múltával aztán a kifutófiúból inas lesz, a béres vagy kanász pedig továbbra is megmarad régi sorsában. Az inaskor 3-4 évig tart. Ezen idő alatt a körülötte lezajló eseményeket értelmetlenül, de nem minden belső szorongás és meghasonlás nélkül szemlélő gyermek a megaláztatások és kegyetlenségek legkülönbözőbb fázisain megy át. Jellemző erre a műhelyekben és kisebb gyárakban uralkodó bánásmód, mely az inasgyerekeket emberszámba sem veszi. Sok helyen a fizikailag fejletlen inasgyerekekre oly nehéz munkát bíznak, melynek elvégzéséhez szinte állati erőkifejtésre van szükség. (Pl. kész munkák, különböző terhek elszállítása.)

A testi fenyítést a tanonc már úgy megszokta, mint a napi étkezést. Tudja, hogy akár bűnös, akár nem, a verések egyformán kijárnak. Egyszer a mester, máskor a segédek részéről. Az utóbbiak nagyon helytelenül így bosszulják meg az inaskorukban elszenvedett megaláztatásokat. Ezért gyűlöletesekké is válnak a tanonc előtt. A parasztifjúsággal kapcsolatban nagyjából ugyanazt állapíthatjuk meg. Csakhogy itt más természetűek a körülmények és indítóokok. A testi fenyítések alkalmazása is különbözik amazokétól: kegyetlenebb, embertelenebb. Az inast pofon verik, a bérest vagy kanászt ostorral húzzák végig, de úgy, hogy a vér is kiserked többször a nyomában.

A munkásifjúság munkaideje meghaladja a napi 14-16 órát, a parasztifjúságé pedig a napi 18-20 órát. A tanonc a műhelyi munkán kívül még egyéb munkát is kénytelen végezni. Piacra megy, mosogat, padlót súrol, gyermeket dajkál stb. Ez természetesen azt hozza magával, hogy mikor inasévei letelnek és felsza[350]badul, alig ért valamit a mesterségéhez. A félig képzett, a mesterségének csak legelemibb részeihez konyító fiatal segédre a legtöbb helyen az azonnali elbocsátás sorsa vár. Más választás tehát nem marad a számára, mint hogy nyakába vegye az országot, és munka után nézzen. Ez a körülmény ugyan hasznára válnék, mert szakképzettségét gyarapíthatná, de mivel túlnyomóan csak helyi munkaerőket alkalmaznak, ez is szinte a lehetetlenséggel határos, így csak egyetlen út marad számára, hogy a törvényt akaratlanul is kijátszva odahaza dolgozzék, vagy helytelen értelmezésben: kontárkodjék. Ha ez sem lehetséges, az ily segéd is a munkanélküliek hatalmas táborát szaporítja.

A munkás- és parasztifjúság kulturális helyzete semmivel sem jobb a gazdaságinál, mert az előbbi az utóbbinak függvénye. A fiatal munkásnak vagy parasztnak, akinek minden idejét leköti a testet-lelket őrlő, vég nélküli robot, nemigen van lehetősége arra, hogy csak megközelítőleg is lépést tartson kora kulturális fejlődésével. Megakadályozza ebben környezete is, mely a szellemi termékek élvezésében az ifjúság lelki megmételyezését látja. Ez az aggodalom a legtöbb esetben nem is indokolatlan, de csak akkor, ha az ún. szennyirodalmat érinti. A környezettől pedig nem lehet azt kívánni, hogy irodalom és irodalom között különbséget tegyen.

Ha a munkás- és parasztifjúságnak van is némi kapcsolata korával, melyben él, ez rendszerint a ponyvairodalmon keresztül történik. Hátborzongató regények, sötét rablótörténetek, biológiai funkciókat káros hatásban beállító, pornografikus írások azok, melyekben ifjúságunknak ez a része szellemi kielégülését megtalálja. Akadnak azonban munkás- és parasztifjak, akiknek sikerült a környezet hatása alól magukat kivonniuk s az igazi kultúra megismeréséig eljutniuk. Ezek az ifjak, akiknek száma csak kevésre tehető, s akiket képzettségük magas szellemi teljesítményekre képesít, kiváló bizonyítékai annak, hogy a munkás- és parasztifjúság nagy tömegeiben megvan a kulturális készség, a tanulásra való hajlam s a szellemi élet szeretete, csak fel kell őket szabadítani rájuk erőszakolt bilincseiktől, hogy egy egészséges kultúrmunka keretében kifejlődjenek.

Miután ifjúságunk fontos és számbeli többséget jelentő rétegeinek gazdasági és kulturális helyzetét felvázoltunk előttünk áll a kérdés: melyik az az út, melyen a jugoszláviai magyar ifjúságnak el kell indulnia? S melyek azok a szempontok és irányelvek, melyeknek az ifjúságot egy emberségesebb jövő kiépítésének nagy munkájában vezetniük kell?

Az elmondottakból világosan láttuk, hogy ez az ifjúság, mely a történelmi erők szabad játékszere lett, nem ismeri a szép és jó fogalmát, s nehéz helyzeténél fogva nem rendelkezik az ifjúságra nézve annyira fontos optimizmussal. Magától értetődik tehát, hogy életszemléletét csak oly szempontok irányíthatják, melyek egyedüli biztosítékai sorsa jobbrafordulásának. A mai ifjúságnak nem [351] a régi, hanem az új idők szellemében kell élnie, ha jelenét és jövőjét meg akarja menteni a pusztulástól. Ma, amikor már az egész világon megmozdult az ifjúság (Magyarországon is), hogy demokratikus jelszavakkal új helyzetet teremtsen magának, a jugoszláviai magyar ifjúságnak sem lehet a régi jó idők szitáján szűrnie az élet tanulságait, és megváltó csodákra várakoznia. Sajnos, ifjúságunk s kiváltképp értelmiségi ifjúságunk egy része még mindig haladásellenes s a nép elnyomatásának szolgálatában álló elveket követ. Egyedül ezzel magyarázhatjuk, hogy nálunk az impériumváltozás óta még ma sem tudott egy életerős ifjúsági mozgalom gyökeret verni, oly mozgalom, mely nemcsak az értelmiségi ifjúságra, hanem a munkás- és parasztifjúság nagy tömegeire is támaszkodik. Mert nem elég, hogy van már egy beogradi, zagrebi és suboticai ifjúsági egyesületünk, melyek többé-kevésbé eredményes munkát fejtenek ki, ezzel a jugoszláviai magyar ifjúság sorsa még korántsem nyert elintézést, mert ezek az egyesületek nélkülözik az általános jelleget, s jobbára csak a kevés számú értelmiségi ifjúság sorskérdéseivel foglalkoznak. A jugoszláviai magyar ifjúság mozgalmának a jövőben, ha élni akar, és nem vegetálni, a legszélesebb alapra kell épülnie, és minden rétegre kiterjednie. Ifjúságunk útja csak az lehet, mely a munkás- és parasztifjúság nagy tömegeire minden tekintetben előnyös, s amely azok jelenlegi súlyos gazdasági és kulturális helyzetének gyökeres megreformálásából indul ki.

Senta