Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. december) 9. szám, 325–388. p.

A húsvét nyilván meg akarta szégyeníteni a karácsonyt. Tréfás ötlettel mintha hátraüzent volna neki:

– Ha te megvetetted a fehér köntöst, én azért is abba öltözöm.

S azonmód sutba dobta a hagyományt, amely pirosnak tudja hajnalát, s olyan hóesést imádkozott a földre, hogy a hímes tojások is összesúgtak rá:

– Ha esze van a még lappangó tavalyi diónak: beperel minket, s bizony isten meg is nyeri.

Mentségnek annyit gondoltak hozzá a pipázó öregek, hogy a kalendárium korán hozta a föltámadás ünnepét. Példálóztak a régi bölcsességgel is, mely a fekete karácsonyt fehér húsvét ígéretével kapcsolja össze.

A többi már égi föladat volt. El is végezte becsülettel a tollfosztást, s olyan fehérség terült a világra, hogy a templomi éneken túl senki sem vette komolyra az alleluját.

Csak Vas Bálint látott gyászt a márciussal megbirkózó fehérségben. Neki aztán minden fekete volt: a mező, az út, a domb háta s legfőképpen az a néhány sor írás, amelyet egy nagy, fehér papiroson az ágyán talált.

„Vess véget a sok bajnak, Bálintom, magad is. Én elmentem, mert így halálig mégse gyötörhetjük egymást.”

Mindössze ennyit mondott a nagy betűs levél, amelyet az asszony láthatólag nagyon siettében hevenyészett megmagyarázásképpen ahhoz, hogy ő maga el is végezte a bajtemetést, és búcsút kiáltott az eddigi életnek.

Vas Bálint elolvasta egypárszor, és kinézett vigasztálasért a húsvéti havas mezőre. De annak kevés szava termett hozzá.

Egyszerű erdészlakás volt ez a kilátóállomás, ahonnan inkább visszafelé nézelődhetett. Kicsi, csupaszín asszonyt látott, aki meleg lélekkel, fiatalon s köszönő, nagy szemmel lépett át a küszöbön, s minden szegénységnek úgy megörült, mintha nagy kincseket rejtő helyekre lelt volna bennük. De azután lassan vádak és szemrehányások következtek, s ezek csírájában elfojtottak minden mentegetőzést. A sok herce-hurcának vége húsvét napján ez az [343] egyszerű üzenet lett, amely a gyilkoló titkokra is szinte hízelgő jósággal tanít.

Vas Bálint erdész erre az üzenetre magában nagyon sötéten felelt. És az erdőtől göngyölődő, kései havas fehérséget úgy megátkozta, mintha az volna lelke előtt a meggondolatlan kárörvendezés.

Gondolataival bejáratta együttélésük rövid tavaszát, s emlékezése nyomán még az is megkeseredett, ami édesség volt benne. Pedig virágbontóan s nagy ígéretekkel fakadt életébe ez a hárfázó mese. Ösvények futottak elébük, ahol még a szegénység is virágos mankóval, vidáman vág neki a sok örömrejtő csalitnak. A tarka útvesztőn a gond árnyékával összenőtt számok is bolondosan hancúroztak, s köztük a boldog reménység aranytollas madara úgy bújócskázott, hogy nem ígérkezett fárasztó vadászatnak elejteni akármelyik bokorban.

A visszavezető úton minden fordulónál, minden csalogató színfolt előtt a nagy, kerek szemű lány arca sugarazta a biztatót, hogy a szív muzsikájával kísért játék élet és valóság maradt. Vas Bálint szomorúságát szinte felbőszítette képzeletben ez az arc.

– Hogy változhatott meg egypár hónap alatt ennyire?

Lelkének fele ahogy sajgott érte, a másik fele úgy undorodott. De nemcsak tőle: mindenkitől, aki a világ s a férfiak romlására asszonynak született.

– Le is lövöm talán, ha elém kerül még valaha.

A húsvéti étel az asztalon várta, de ő nem óhajtotta az ennivalót. Az üvegen akadt meg a szeme, abból színültig töltött, s kívánság nélkül fölhajtott egy pohárral.

A másik gondolatban maga ellen fordította a vallató kérdéseket:

– Hát rossz voltam én? Változtam én csak valamit is? Bántottam, magára felejtettem, zaklattam valamivel?

Fölkapta puskáját, kitárta az ablakot, s bámult kifelé a hóra, amelyen csiklandósan s veszejtő varázzsal, sugarainak rontó erejével orgonálta a maga kíméletlen énekét a tavaszi nap.

– Ha jönne megbánó arccal, maghallgatás nélkül itt pusztítanám el az udvaron – és célzott is a puskával arra, amerről az asszony érkezését várta valami együgyű érzés.

Az udvar egy megvédett szögletében a galambjai begyeskedtek, s magot keresgéltek. Célba vette a legfehérebb galambot, s önkéntelenül elsütötte a fegyvert. A kis fehér szárnyas legyezővé tárta vérpettyes tollait s rosszallón pislogva búcsúzott a szédülő világtól. A többi fölrebbent, és haragos ijedtséggel keringett az udvar fölött. Vas Bálint későn eszmélt rá, hogy mi történt.

– Ha ezt megtettem, a másik még könnyebb lesz.

Hideg csodálkozással pillantott magába. Jobban csodálkozott azon, hogy ezt józanon s akarat nélkül megtette. Erre a megállapításra egymásután két pohárral töltött, mintha csakugyan készülne valamire. [344]

– Az Isten is hiába irgalmazna neki, ha most látnám – fogadkozott –, de más asszonyfélének se ajánlanám erre a sétát.

Érezte, hogy nővel az élet minden ügyét elintézte. Vágy és szeretet nem terem meg benne többé, s él úgy, mint aki már minden temetésről hazaérkezett.

– Egy vén szakácsnét majdcsak kerítek valahol. Másképpen mindenből elég volt.

Megint kinézett az ablakon, és a puskáján csaknem elcsattant másodszor is a ravasz. A szénaboglya mögött két gyereket látott. Mind a ketten egy-egy rőzsekévével igyekeztek, de nehezen bírták a terhet, s a kévét egy kis időre a földre dobták.

Vas Bálint rontó kedvében volt. Szitkozódva rájuk kiáltott az ablakból.

– Nézd a cudar tolvaj csemetéit! Még ünnepnap is lopáson az eszetek? Ide azzal a rőzsével!

A gyerekek egymásra rémültek, s a szemük messziről is elárulta az első gondolat jó tanácsát, hogy innen iramodni kellene. De a puskacső gonoszul ott feketéllett az ablakban, s a nézésük a másik pillanatban ijedt tanácstalanságot árult el.

– Nem hallottátok? Ide azzal a rőzsével, mert lövök.

A nagyobbik vétkes, egy hétévesforma kislány vállára erőlködte a terhet, és indult. Utána a fiú ismerte a lépést megszeppenve és pislogva.

A rőzsét a ház elé fektették, s igyekezetes, hosszú lábtörlés után bekopogtak.

– Másszatok be, két cudar mákvirág!

A rosszat jósló hangra benyitottak, és ajtóhoz lapultan várták a folytatást. Vas Bálintnak enyhülést ígért a kivethető harag. Végigméregette őket, s közelről úgy látta, hogy a két kis piros képű kölyök szemében mintha csak a szem volna félelem, de annak sugara már inkább dac.

– Tudjátok-e, hogy az erdőben nincs gallyszedés? Hogy mertetek az erdőbe járni?

Föl tudta volna nyársalni őket, nem a bűnük, hanem a saját keserűsége miatt.

A kisleány még kerekebbre nyitotta nagy, kék szemét, a pöttöm hatéves legény mintha ugrásra készült volna.

– Nekünk nincsen fánk otthon, azért…

Vas Bálintot megbotránkoztatta az egyszerű felelet.

– Ejnye.

Jobban rájuk nézett, s nem tudta, mit tegyen.

– Kinek a gyerekei vagytok?

A két bűnös idegesen hallgatott.

– Ne lapítsatok a nyelveteken, mert széthasítom a fejeteket. A kislányhoz fordult.

– Ki az apád?

A lányka elpityeredett. [345]

– Nekem nincs is apám.

A fiú csak vörösödött. Látszott, hogy a vérét forralja a sírás.

– Hát akkor az anyádat hogy hívják?

– Azt Fehér Ágnesnek – szepegte a szeméhez emelt köténye sarka alól.

– Aha.

Hallott róla, s ismerte a faluból. Megesett lány volt, csinos, tiszta és nagyon szegény. A falu szélén lakott, s tán még a szomszédját is elkerülte az utcán, ha szembe jött vele.

– Úgy. Hát a Fehér Ágnes gyerekei vagytok.

A kisleány mintha enyhíteni akart volna a helyzeten a teljesebb igazsággal.

– Csak én. A Pali csak úgy nálunk van.

– Nálatok van?

– Anyám fölfogadta, mer senkije se vót.

– Nézd csak – csodálkozott el Vas Bálint –, nem is rokonod talán?

– Nem.

Vas Bálint érdeklődéssel nézte a két kopott csemetét, s Fehér Ágnes, aki eddig is egyszer-másszor fölébresztette a kíváncsiságát, úgy állt előtte, mint aki valamivel kimagasodik az emberek közül. A jóság gorombaságával szólt rá a kisleányra.

– Mit pityeregsz itt! Nem eszlek meg, te nyafka.

Valami eszébe öltött, s más irányba terelte a szót.

– Aztán mi jót ettetek máma, ha még fátok sincs?

Az evés említésére a két gyerek arca egyszerre szemlélődő kíváncsisággá vált az asztal felé.

– Rozi néni a szomszédból hozott reggel sonkalevet meg kenyeret. Azt ettünk.

– Hát akkor gyertek az asztalhoz. Van itt tojás, kolbász, sonka, még kalács is. Lássatok hozzá, de bátran, mer’ nagy baj lesz.

Odasegítette őket, adott a tányérjukra, és már gyönyörködött bennük. Szinte az ő könnye csordult ki, amikor azok nehezen nyeltek. Az első falatok után a szó is jobban kinyiladozott bennük. A hézagos, gyerekes magyarázatok nyomán nagyjában képpé alakult, hogy milyen az élet Fehér Ágnes szobának bérelt kamrájában. Vas Bálint sokat bajlódott a csodálkozással, hogy így is lehet élni.

– Akkor hát tik nem régtül ismeritek egymást.

A nagy szemmel néző lányka nyugodtabb lett, s most már a jóllakás után okosabban felelt.

– Palit édesanya vezette hozzánk. Elvót a búcsúsokkal, aztán látta, hogy Palit verte az utcán egy öregasszony. A Pali annál az asszonynál vót, de csak úgy nevelésre. Édesanya akkor odament, és hazavezette hozzánk. Hallottam egyszer, hogy édesanya ezt mesélte a Rozi néninek. Akkor azt is mondta, hogy a búcsúban ezt megálmodta. [346]

– Mit álmodott meg?

A kislány a vállát rázogatta.

– Én nem tudom.

Vas Bálint az asszonyára gondolt, a vonzó, fehér testű, csupa léleknek vélt teremtésre, aki idegesen fölijedt, valahányszor gyermekkel példálódzott előtte. Most már nevetni tudott volna rajta.

Nevetett is, de annak a gondolatnak, amely úgy nyílt benne, mint a vízirózsa, ha jónak érzi a napot.

– Ide figyeljetek, csipiszek – fordult a két gyerek felé, és az arca mintha egy szép gondolattól kapta volna a vidámságot –, a rőzsét itt hagyjátok, és szaladtok haza. Mondjátok meg anyátoknak, hogy nekem egy gazdasszony kell ide. Azt is mondjátok meg, hogy a feleségem elment. Aztán jöttök is vissza, de gyorsan!

A két gyerek egymásra nézett.

– Megyünk.

A kislány tapsolt is hozzá.

– Hát te minek örülsz?

– Annak, hogy Pali mindig mondja, hogy ő erdész szeretne lenni.

A kászálódó gyerekekre nézett.

– Meglátod, milyen jó lesz.

Már fogta is a fiú kezét, és szaladt ki a szobából, egyenest a falu felé.

Vas Bálint arcán még az előbbi mosolygás élt. Amikor eltűntek, az óra elé állt, mintha vallatta volna. A mutató lassú útján számíthatta, hogy a két gyerek hol s merre tarthat. Most leértek a kanyarodóhoz… most a temetőnél vannak… most fölkanyarodnak a másik sor felé… most már otthon lehetnek… Sebtiben elmondják a dolgot, és Fehér Ágnes gondolkodik, tán hitetlenkedik is valamelyest. Azok sürgetik, hogy jöjjön, de mindjárt, és Fehér Ágnes kendőt kap magára, és útra kél.

Útra kél, lépdel utánuk, a gyerekek elől ugrándoznak, és szinte húzzák visszaforduló tekintetükkel. Az óra pontos, Fehér Ágnes is pontos, a gondolat se téved. Ahogy kiszámítja, úgy érkeznek meg.

Vas Bálint az eresz alatt fogadja olyan tiszta örömmel, ahogy csak örvendhet ember, ha becsületes a szándéka.

– Isten hozta, Ágnes.

– Adjon Isten!

– Megmondom röviden, hogy és mint. A feleségem elhagyott tegnap. Megszökött. Nem kerül vissza soha. Én pedig nem élhetek így. Megvan mindenem, de valaki kell, aki rendben tartson. Ha nem akar a szobámba térni, végezze a konyhán meg a ház körül, amit végezni kell. Úgy lesz minden, ahogy akarja.

Fehér Ágnes körülpillantott és mosolygott.

– Majd meglátjuk. A konyhát, kamrát, udvart vállalnám. De itt van ez a két pulya. Ezeket el nem hagyom én semmiért. [347]

Vas Bálint már kacagni is tudott.

– A világért se. Ezek nélkül magát se hívom. Négy tehén is van ám az istállóban, kellenek hozzájuk jobban, mint gondolja.

Fehér Ágnes letette fejkendőjét, szétvizsgálódott a szobában, és mindjárt talált is egy kis eligazítani valót. De kint már szürkült, és Vas Bálint szemével az asztal tájékát sürgette.

– Tudja, még máma alig ettem valamit. De most érzem, hogy ízlenék a vacsora.

– No, akkor sietek.

Egy-két mozdulattal elrendezett mindent, s közben befelé úgy vidámodott, mint aki boldogan szégyenli, hogy egy furcsa, de jó tréfába került. Vas Bálint az alatt a kinti tájékot nézte.

– Fehér és mégis szép a világ – mondotta csendesen.

– Minden szép, ami fehér – felelte Ágnes, és Vas Bálint egyszerre elhitte, hogy ebből a könnyű, röpke mondásból nagyon sokat tanult.