Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. december) 9. szám, 325–388. p.

I.

Meghalni, nem!
Tiltakozom!

Ezek a részek összetartoznak,
ez a keserves próbákat kiállt,
annyi csapdán átkerült,
gyulladásoktól, vasúti katasztrófáktól,
földrengéstől, méregtől, gyilkosoktól,
az 1914 pestises idejétől, gránátok, srapnelek,
bajonettek, mérges gázoktól, beszakadó fedezékektől,
repülőbombáktól megmenekült,
annyi betegség ostromát kiállt élet
nem eladó!

Minden az enyém:
a szemem, a hajam, a bőröm, a lehelet a tüdőmben,
agyam minden rezdülése,
szívem verése, vérem irama,
a bőröm,
a húsom,
csontjaim,
nem adom egy porcikámat,
nem engedem,
tiltakozom!

Orvosok,
elő kétes szerszámaitokkal!
Közgazdászok,
politikusok,
költők, tanárok!
Kihagyhattok a számításaitokból.
Ahogy csak tőlem telik,
ordítom:
élni!
A szemem, az orrom, a szájam: enyém,
nem adom,
nem engedem, [341]

tiltakozom,
Tele vagyok energiával,
tele vagyok testvérekkel,
s a csahos frázisokra
mi, Európa új ifjúsága
mindenkinek hallhatóan felkiabáljuk
az élet új himnuszait.

Fergeteges akaratunkat.

II.

Áhítom a csendet, akarom a magányt,
nem bírom az utca csattogását,
a rádió kerepelését,
a fényreklámokat,

az aeroplánok biztos berregését,
a szívem feldübörgő, fájó zaját.
Mit ordíttok ti, négy világtáj?
mit csattogtok, kerekek, az utca acéltalpazatán1?
emberséget, békét, baráti kézfogást?
mi dörömböl a felnyitott rádiótorokból?
Ázsia, Európa, Afrika,
riadtan hallgatom lázas szívverésedet.

Emberek, a hangok egymásba robbant kakofóniájában
hová hurcoljátok meggyötört szíveteket?

Elég-e a szerelem felsziporkázó zivatara,
nyújthat-e vigasztalást
az évek kietlenén?

Elég-e a baráti szó
az arcodba sújtó öklökért?