Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. december) 9. szám, 325–388. p.

A Duna-medence nagyobb területe, de főleg déli része, a Duna és Tisza közvetlen vidéke századokig állandó harcok, a török hordák felvonulási színhelye volt, úgyhogy nem tudott egyetlen nemzet sem megerősödni. Mikor a török félhold kifáradva leszorult egészen a Balkán déli részére, különböző nemzetek népei szóródtak szét a Duna völgyében, megteremtve azokat a tarka nyelvszigeteket, amelyek ma is hétféle nemzetet képviselnek. Az érvényesülés tág tere nyílott mindenki számára, s hogy ez így volt, annak talán legdemonstrálóbb bizonyítéka, hogy ma is szerbek, magyarok, németek, bunyevácok, románok, szlovákok és ruszinok élnek szétszóródva Bácskában és Bánátban.

Az 1918-ban bekövetkezett összeomláskor hatalmas szerb kultúr- és anyagi értékeket találtak itt a szaloniki frontról előnyomuló antantcsapatok, amelyek egészen a Baja-Pécs vonalig jutottak, s ott is egykori szláv, főleg bunyevác telepítvényekre bukkantak. A Monarchia összeomlásával a viszonyok megváltoztak. Európának két évtizede új térképe van, s azóta nálunk a vegyes lakosságú területek szláv jellegét igyekeznek minél kifejezőbben kidomborítani. A magyarok évtizedeken át tartó eredményes asszimilációját a Magyarországra nézve végzetesen befejeződött háború feltartóztatta ugyan – amint mondják –, de az elmagyarosodott népek múltjának feltárásával, a múltra való állandó utalással elő akarják segíteni a szlávok visszaszlávosítását. A mozgalom kezdeményezői nem azonosítják magukat azzal a felfogással, hogy az elmagyarosodott erők már régen elvesztek népeik számára, s így minden törekvésük arra irányul, hogy a szlovákokat visszaszerezzék a szlovákoknak, a bunyevácokat a bunyevácságnak. A németek nem tartoznak ugyan a szlávsághoz, ám róluk sem feledkeznek meg, s örömmel látják, hogy a Kulturbund sem tétlen, s hogy az elmagyarosodott németek úgynevezett „felvilágosítása”, a német nemzet[336]test részére való visszaszerzése még erőteljesebben folyik, mint a többi elmagyarosodott népek között tapasztalható hasonló kezdeményezés. Mindez megelégedést kelt a szlávság körében, mert a Kulturbund munkája gyengíti a magyar kisebbség erejét, ellenállóképességét. A hol fellángoló, hol ellanyhuló törekvésekkel szemben a magyarság következetesen hirdeti egyetlen elfogadható felfogását: hogy nincsenek volt bunyevácok, szlovákok, németek, mindenki olyan nemzetiségű, amilyennek magát vallja. A másik oldalon mindent elkövetnek, hogy az elmagyarosodott idegen népekben felébresszék a régen elmosódott hovatartozásuk érzését. Ennek érdekében számos kísérlet történt, s ezek közül a múltban legismertebb volt a Pribičević-féle névelemzés, amelyet csak most helyezett hatályon kívül a Stojadinović-kormány, nyíltan hirdetve, hogy nem célja a kisebbségek elnemzetlenítése.

*

– Vojvodina a miénk, Vojvodina szerb jellege elvitathatatlan, mi előbb éltünk itt, jogunk van erre a területre – ez a szerbség álláspontja, s ez a gondolat nyilvánul meg minden olyan könyvben, amely az itt élő népek letelepedésének történetével, a földhöz való jog kérdésével, a szerbek történeti szerepével foglalkozik. Ennek a mély gyökeret eresztő felfogásnak erőteljes visszaverődése az a tanulmány, amelyet dr. Dimitrije Kirilović, a Novi Sad-i Történelmi Társaság főtitkára írt „A magyarok asszimilációs sikerei Bácska, Bánát és Baranyában” cím alatt. A családnevek egyszerű analízisével igyekszik kimutatni, hogy nagy munka vár még a szerbségre, mert vissza kell szereznie az elmagyarosodott szláv családokat a szlávságnak. A szerző mielőtt járások szerint felsorolná a szláv eredetű magyar családneveket, a volt Monarchia déli részének etnográfiai és szláv jellegét magyarázza. A bevezető sorokban azt mondja, hogy a háború előtt nagyon megzavarta a Monarchia vezetőinek politikai számításait az a körülmény, hogy Bácska, Bánát, Baranya szerb jellege erőteljesen kidomborodott. A 18. században végzett nagyarányú telepítéseket a szláv túlsúly enyhítésére irányuló tervszerű törekvésnek nevezi. A Bánátban, Stara Kanjiža és Stari Bečej környékén 1884-ben letelepedett földművesekről a szerző azt állítja, hogy leginkább szlovák származásúak. A telepesek – beleértve a magyar ajkúakat is, mert Kirilović szerint ilyenek is voltak – könnyen elhagyták az ország északi részén levő otthonukat, ahol a föld egészségtelen megoszlása miatt nehéz viszonyok között éltek. A további megállapítások az idegen népek asszimilációjára vonatkoznak, s e kérdést elemezve a szerző a tőle megszokott határozottsággal a következőket írja:

„Köztudomású, hogy a Trianon előtti Magyarországon a magyarok nagyszámú, nem magyar ajkú népet magukba olvasztottak. Az asszimilációt részben természetes úton, de főleg a magyarság privilegizált helyzetében, az államban hajtották végre; a legnagyobb eredményt azonban erőszakkal érték el, főleg az iskola és [337] egyház segítségével abban az időben, amikor a nemzeti öntudat a többi népben még nem volt olyan erős, mint a magyarságban. A beolvasztódás folyamata 5-6 évtizeddel a letelepedés után a legtöbb faluban részben már le is zajlott, s hogy az irónia még nagyobb legyen, abban az időben ment végbe, mikor a bécsi központi kormányzat erős nyomást gyakorolt a városok germanizálására. A rendszeres asszimilációs politikának, amelyet a magyarok a Béccsel kötött 1867. évi megegyezés után következetesen folytattak, az volt a kimondott célja, hogy véglegesen likvidáljon egy sokkal előbb megkezdett folyamatot: a nem magyar népi elemek beolvasztását, s ennél még tovább menve, hogy eljusson azokhoz a nem magyar népi csoportokhoz is, amelyek más vallásuk, nagyobb ellenállásuk s erősebb nemzeti öntudatuk folytán eddig nem estek áldozatául az erőszakos asszimilációnak. E népcsoportok meghódításra irányuló törekvések azonban megbuktak az elvesztett háború s főleg a trianoni békeszerződés következtében, de megmaradtak a széles néprétegek, amelyek előzőleg már asszimilálódtak.

Bácska, Bánát, Baranya területén nagy számban találhatók elmagyarosodott néptömegek. Az elmagyarosodott népek nagyobbára katolikus vallású szlovákok, akiket a bácskai nép ma is tótoknak nevez (az evangélikus vallású tótok túlnyomó része ugyanis hű maradt etnikai csoportjához). Kevésbé asszimilálódtak a sokácok, bunyevácok, németek, még kevésbé a rutének, horvátok, lengyelek, bolgárok, csehek, románok, zsidók, örmények, görögök, cincárok és cigányok. Vannak elmagyarosodott szerbek is. A kérdés tanulmányozása közben meglepett bennünket a következő családnevek nagy száma: Milutinović, Mitrić, Vukomanović, Ivanišević, Miletić, Majstorović, Radić, Peić, Sztanisić, Danić, Perisić, Milošević, Banin, Medulaški stb., amely családnevek okot szolgáltatnak arra, hogy azokban egykori szerb családokat keressünk.”

Ilyen megállapítások után dr. Dimitrije Kirilović igyekszik elhitetni, hogy a kötelező jóakarattal és megfelelő tárgyilagossággal akarta összeállítani az „igazi fémjelzett” magyarok névsorát, ügyelve arra, hogy a sovinizmus tévútra ne sodorja. Hogy a szerzőnek ez a jóindulatú igyekezete mennyire sikerült, azt az olvasó döntse el. Mi főleg arra törekedtünk, hogy tanulmányának lényegét felvázoljuk. Komolyabb elmélkedésre késztet a tanulmánynak az a része, ahol a szerző többek között azt állítja, hogy a Tóth, Horvát, Rác, Orosz, Oláh, Lengyel, Török, Cseh stb. nevek viselői eredetileg ahhoz a nemzethez tartoztak, melytől nevüket nyerték. Ismert külföldi tudósok állítják, hogy a tiszta faj elmélete megbukott, s ezt a teóriát elfogadható bizonyítékokkal teszik valószínűvé. Mi nem szállunk perbe Kirilović megállapításaival, bár jól tudjuk – s ezzel ő is tisztában van –, hogy sehol nemzetiségek lakta európai vidékeken nem lehet oly könnyen alkalmas adatokat ta[338]lálni annak bizonyítására, hogy teljes lehetetlenség a családnevek puszta mérlegelésével megállapítani valakinek a nemzetiségi hovatartozását, mint itt, Vojvodinában. Elég csupán arra utalnunk, hogy Zagrebban hány tiszta magyar csengésű név viselője tölt be magas pozíciót. A zagrebi egyetem egyik büszkesége Andrássy Sándor és a horvát szövetkezeti mozgalom vezetői: Horváth, Herczeg, Szabó s a többiek is magyar nevet viselnek. Ha tehát elemzéssel megállapítható volna valakinek a nemzetisége, akkor mi is visszakövetelhetnénk azokat, akik elhorvátosodtak vagy elszerbesedtek, mert ilyenek is akadnak. A suboticai szállásokon pedig olyan magyarokat is találunk, akik – elbunyevácosodtak. Az agrárreform végrehajtásánál kiderült, hogy Krajczár, Színes, Kincses stb. szép magyar nevű családok, akik agrárföldekért jelentkeztek, egy szót sem tudnak magyarul. A szállásokon nevelkedtek, és akármilyen furcsán is hangzik, elbunyevácosodtak. Mindez ismételt igazolása annak, hogy a Duna-medence népei állandóan keveredtek, s egymásra állandóan hatással voltak. Véleményünk szerint ma nem időszerű a családok eredetének kutatása, sokkal fontosabb s parancsolóbb a népek együttes boldogulásának keresése. A mai felfogás s korszellem a Duna-medence népeinek a közeledéséért és nem szétválasztásáért küzd.

*

Helyszűke miatt nem sorolhattuk fel az összes családneveket, amelyeket dr. Kirilović járásonként ismertet, azt hirdetve, hogy azok nem magyar eredetűek, hanem elmagyarosodott szlávok. Tájékoztatásul kiragadunk néhány ilyen nevet. Sentán, a sentai járás községeiben és Stara Kanjižán: a Bakota, Bartók, Bubolya, Vida, Huzsvár, Batta, Gubányi, Kanyó, Koncz, Koszó. Muhi, Palásti, Gajdos, Zsótér, Árgyélus családneveket tartja idegeneknek, nem magyaroknak. Stari Bečejen a Jávor, Poborai, Halápi családokat. A hosszú listán az előbb felsorolt neveken kívül kétségtelenül vannak olyanok is, amelyek hangzása nem magyaros. De vajon Kirilović fel tud-e mutatni egyetlen európai nemzetet, amelynek családi nevei száz százalékosan nemzetiek? Számos elvitathatatlan tévedésén kívül a szerzőnek az a megállapítása sem helytálló, hogy a Benkők, Odriak, Bűnök, Kalapátiak, Zacskók, Sétálók, Surányiak nem magyarok.

Tagadhatatlan azonban, hogy a névsorban néhány kimondottan szerb, horvát, bunyevác családnevet is találunk. A Panković, Pletikosić, Skenderović, Krstekanić stb. nevek valóban nem magyar hangzásúak. Hogy a nevek viselői mégis elmagyarosodtak, annak megvannak a maga kulturális, gazdasági és lélektani okai is, amelyek mélyéig dr. Kirilović nem hatolt, s nem is igyekezett eljutni. Pedig ha több fáradtságot vesz, eljutott volna a magyar asszimilációs sikerek magyarázatához is. Asszimiláció volt, de ha tudni akarjuk, hogy miből állott, tudnunk kell azt is, hogy [339] mi volt az előidézője. Kirilović erőszakos asszimilációról beszél. Ha erőszakos asszimiláció lett volna, akkor a ma is fennálló nyelvszigetek nem őrizhették volna meg századokon keresztül nemzeti sajátosságaikat, s az idegen népcsoportok teljesen eltűntek volna, ehelyett megmaradtak, a horvátok, szerbek és románok nemzeti öntudatban s kultúrában megerősödtek. Mi az asszimilációs eredményeket a magyar kultúra hatásával, a gazdasági kisugárzás vonzóerejével és még sok más eléggé ismert körülménnyel magyarázzuk.

*

Dimitrije Kirilović dr., aki még legutóbb a dunai báni hivatal közoktatási osztályának az élén állott, tanulmánya végén következtetéseivel is megismertet, azt kérdezvén, hogy közömbös maradhat-e a szlávság a visszaszlávosítás kérdésében a néprajzi viszonyok ilyen állása és megvilágítása után? Szerinte: nem. A legnagyobb figyelmet kell szentelni az elmagyarosodott szlávok visszaszlávosítására. A tanulmányíró elsősorban az egyházat és az iskolát ajánlja, amelyek a leghatásosabb eszközöknek bizonyultak a magyarosítási törekvésekben is. Kirilović, aki erélyesen védekezik a sovinizmus vádja ellen, akaratlanul beleesett a sovinizmusba, hiszen az utolsó sorokban tiltakozik az ellen, hogy az iskolai beiratkozásoknál a szülő állapítsa meg gyermeke nemzetiségét.