Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. december) 9. szám, 325–388. p.

Egy zivataros délután toppant be először Kollárékhoz szomszédnőjük. Sötét felhő feküdt a városon, a Száva felől sűrű szélrohamok süvítettek be az utcákba. Az asszony cipője csuromvizes volt, kibújó haján esőcseppek gyöngyöztek. Magára dobott kendőjét hátracsúsztatta a nyakába, és láthatóvá vált derűs, mosolygó arca.

– Ne haragudjék, hogy így magára törtem. Ugye tudja, ki vagyok. A szomszédos autógarázs tulajdonosának a felesége. Képzelje, milyen bosszúság ért. Rövidzárlat volt a lakásunkban. Az uram már telefonált a villanyközpontba szerelőért, de nekem nem volt nyugtom, átszaladtam kipróbálni az egyik körtét. Félek ugyanis, hogy az összes égők tönkrementek. Ugye, nem haragszik?

Kollárné be akarta tessékelni a lakásba, de ő mindkét kezét felemelte, úgy tiltakozott.

– Világért sem! Hisz csupa víz vagyok. Maga megköszönné. Itt is jó lesz, az előszobában.

A lámpához lépett, s fürge ujjaival már csavarta is az égőt, hogy a magáét kipróbálja. Kollárné növekvő csodálkozással nézte az otthonosan mozgó asszonyt, aki idegen hangsúlyozású, de őszinte csacsogásával már első pillanatban megnyerte a rokonszenvét.

A lámpa kigyulladt, mire gyerekesen tapsolni kezdett.

– Ég! Ég! – Ne nevessen ki, de olyan ijedt voltam. Igaz, hogy nem nagy érték, de az ember manapság minden kicsiséget számításba vesz.

Ezen mosolyogni kellett. Kollárné is takarékoskodó volt, s ez némileg közelebb hozta őket egymáshoz. Most már nagyobb érdeklődéssel nézte az asszonyt, aki már kissé hízásnak indult, s közben azon töprengett, hogy milyen nemzetiségű. Amaz még mindig a lámpa alatt állott, s pillanatra sem hagyta félbe a csacsogást:

– Úgy örülök, hogy megismertem. Ugye, maga is idegen a fővárosban? Milyen rossz, ha az embernek nincs egyetlen ismerőse. Mi csak három hónapja lakunk itt. Triesztből jöttünk, de már nagyon régen. Közben voltunk Szkopjéban, Ohridban, mindenfelé. [330] Az uram nagyon állhatatlan… – Itt legyintett, mint aki nem akar többet is beszélni. – Így sok mindenen keresztülmentünk.

– Elhúzta a száját, kicsit kérőén nézett Kollárnéra.

– Ugye, beszélhetek németül is? Jobban megy. Otthon sokat beszéltem ezen a nyelven. Nagyon megszerettem.

S látva Kollárné felvillanó tekintetét, ravaszul lecsukta a szemét, s még áradozóbban kezdett beszélni:

– Az embernek annyi panaszkodnivalója volna. De úgy kell vigyázni. A mai nép… – Újra legyintett. – Majd eljövök, sokszor eljövök magához. Látom: maga is olyan egyedül van. És sehová sem mozdul. Tudja: én is bizalmatlan vagyok. Az embert annyi csalódás éri. Csupa önzés és haszonlesés az egész világ. Meghalhatunk anélkül, hogy valaki megsajnálna.

– Bizony, meghalhatunk…

– Látja, Kollárné… Ugye, így hívják? Hol is hallottam a nevüket? Ja, igaz, az ura nálunk volt telefonálni orvosért. Olyan ijedtnek látszott… Nagyon beteg volt? – kérdezte részvéttel, mélyen a szemébe nézve. – Úgy megsajnáltam. Azt gondoltam: lám, itt van egy asszony épp olyan egyedül, mint én, ebben az idegen nagyvárosban. Át kellene talán hozzá menni. Egyszer én is beteg lehetek, s akkor milyen jólesnék, ha valaki benyitna hozzám… Azóta mindig meg szerettem volna ismerni. De most már nem hagyom el többé. Én idősebb és tapasztaltabb is vagyok. Segítségére lehetek ebben-abban. Bevásárlásban is. S ha valami munkája, varrnivalója akad, csak bátran küldje át a cseléddel, olcsón megcsinálom.

– Tudja – tette utána az ajtó felé indulóban –, nem azért a pár dinárért teszem, hanem kedvtelésből.

Itt végigsimította a homlokát.

– Valamikor megszoktam a munkát, dolgoznom kellett, s azóta szeretem, pedig az uram nagyon haragszik érte, mert szép jövedelme van. Én azonban nem bánom. Miért nem idegeskedett akkor, mikor különváltan éltünk?… Tudja: három hónapja vagyunk csak újra együtt. Borzasztó ez az élet! Nem is jó rágondolni, hogy mi volt, s mi lehet még. Sok pokol van egy házaséletben. No de majd máskor többet mesélek…

S elbúcsúzva, kifelé indult.

Kollárné egészen megzavarodott ettől a gáttalan őszinteségtől. Nem is mert ránézni, mikor legbensőbb ügyeit feltárta.

– Csacsi ez az asszony – gondolta magában –, hogy ilyen dolgokat első pillanatra elmesél.

– Elhallgathatta volna, ha maga nem mondja, sohase tudta volna meg. Vagy talán közönséges? Sehogyan sem tudott eligazodni.

Este elmesélte az urának a délutáni eseményeket. Eltűnődtek rajta. Vajon miféle emberek lehetnek?

– Milyen az ura? – tudakolta.

Kollár elgondolkozott. [331]

– Tudja Isten. Nem nagyon figyeltem meg. Mindig szó nélkül rendelkezésemre bocsátotta a telefont. Zárkózottnak találom. Az asszony barátságosabb. Nem hinném, hogy jó élete lehet ily magába húzódott emberrel…

Máskor estefelé toppant be. Nagyon elegáns volt. Kollárné, aki első ízben házi ruhában látta, alig ismerte fel. (Szégyellte, hogy ennek az asszonynak küldte át férje ruháját kitisztítani és kivasalni.) A városból jöhetett. Divatos őszi kabátot viselt. A haja frissen volt ondolálva. Kabátja hajtókájára hetykén virág volt tűzve. Kissé lihegett a sietéstől.

– Engedje meg, hogy pillanatra leüljek magánál, míg magamhoz nem térek.

S mint valami mentőövet, megfogta Kollárné kezét.

– Még most is ver a szívem. Nem merek így hazamenni.

– Hát mi történt?

– Ne féljen: semmi szerencsétlenség. Csak én nem bírom az izgalmakat.

Itt lehunyta a szemét, s tapogatódzó mozdulatokkal nyomkodni kezdte az arcát és homlokát. Majd titokzatosan közelebb hajolt Kollárnéhoz.

– Tudja, az uram ma délután bement a városba, s én… titokban utánamentem.

Zavartan hunyorgott.

– Minden asszony bolond, de én vagyok a legnagyobb, mert utánaindultam. Mikor láttam, hogy villamosra száll, utánaszaladtam. De nem értem el. A legközelebbire ugrottam fel. Tömve volt. Alig bírtam megkapaszkodni. Mikor elindult, valaki meglökött, s a pénztárcám kiröpült a kocsiból. Képzelheti! Ha elvész, az uram megtudja, hogy leselkedtem. Szinte megdermedtem. A legközelebbi állomáson leszálltam, s visszaszaladtam a sínek mellett. – A táska nincs! – Felmentem a rendőrségre, majd újra vissza az előbbi helyre. Ez az a táska! Csak félóra múlva szolgáltatták be. Nem nagy érték. És sok pénz sem volt benne, de ha elvész, minden az uram tudomására jut.

Itt hideglelősen összerázkódott.

– Tudja – kezdte el valamivel később a magyarázkodást –, én nagyon boldogtalan asszony vagyok. Hontalan, akinek sehol sincs helye. Azt mondják, ha egy kenyeret egyszer kettészeltek, nehéz újra összeilleszteni. Három hónapja próbálom. Csak a kényszerűség hozott újra vissza. Ő is csak kényszerűségből tart. Gyerekünk van. De hogyan lehet évek keserűségét egyszerre elfelejteni? Azt az örökké cérnaszálon függő poklot elviselni? Tűrni kell, rettegni, hízelegni, hogy helyem legyen mellette, valahol, s hogy ne menjen másfelé, pedig utálom. Mert utálom, hacsak látom! Nem bírom a hangját, a lélegzetét. Hacsak felém tekint, vagy megmozdul, elsötétül előttem minden a gyűlölettől. És nékem mosolyognom kell! [332]

Kollárné meghökkenve hallgatta. Nem tudta, mit csináljon, mit válaszoljon. Félt, hogy az asszony megbánja vallomását, ami a felzaklatott lélekállapotban kiszakadt belőle. Ám mégsem tudta legyőzni kíváncsiságát.

– S annak idején miért váltak el? – kockáztatta meg a kérdést.

– Mert megcsalt. Az uram nagyon rossz ember. Mindig szoknya után futkos. Nem tudtam tűrni ezt a helyzetet. Inkább elmentem tőle. Amennyit én szenvedtem!

– Ezt meg is lehet érteni. Szegény asszony!

– Pedig én egy ügyvéd lánya vagyok. S ő katonatiszt volt, amikor hozzámentem. Otthon is egy nőaffér miatt kellett megválnia a rangjától. Akkor eljöttünk ide, messzire. Nem mondom: férjem jó vállalkozásba kezdett. Akkortájt építették ki a nemzetközi autóutakat. Már saját autóink is voltak. Villát is építtethettünk. De egyszerre nem lehetett vele bírni. Szétmentünk. Mindenünk elveszett, elherdálódott.

Asszonyi panaszok következtek. Kollárné csak egyet nem értett: hogy tudta szomszédnője életkedvét, asszonyi frissességét ennyi gondban s ennyi szenvedésben megőrizni?

Az urával mindent megvitatott. Közösen sajnálták szomszédnőjüket.

– Hogyan lehetett egy ilyen szép, vidám és derék asszonyt megcsalni? Micsoda ember lehet az ura?

Kollárné kíváncsi lett reá. Figyelni kezdte a garázs udvarát. Ha a sofőrök künn ácsorogtak, vagy az autók körül foglalatoskodtak, kíváncsian vizsgálta arcukat. Vajon melyik lehet?

Egyszer az ura megmutatta.

– Az az alacsony, mord arcú. Nincs rajta semmi látnivaló.

Az asszony rátapadt tekintetével. De a volt katonatisztet nem sok árulta el. Közönyös, sokat hallgató ember lehetett. Arcán némi konoksággal.

Kollárné nem szívlelhette. Pedig szomszédnője néha magukhoz hívta. Szívesen ment volna, de nem bírta a férfi jelenlétét. Minden találkozás kínos volt a számára. Látszott, hogy a férfinak sincs ínyére felesége barátkozása.

Egy este Kollárnénak a patikába kellett sietnie. Cselédje rozsdás szögbe lépett, és valami fertőtlenítőt akart venni. De a kapuban összetalálkozott szomszédnőjével. Mindjárt kísérőnek ajánlkozott. Csak más cipőt és kabátot akart felvenni. Kollárné az utcán akarta megvárni, de az asszony beerőszakolta lakásukba. Leült hát, és kényszeredetten fogadta a házigazda hasonlóan kényszeredett udvariasságát.

Nagyon feszült volt a hangulat. Kollárné minden idegszálával érezte, hogy itt pokol az élet, s hogy a szoba falairól kések merednek egymásra. Lobogó tüzek között ült, mint szétválasztó jégtábla, megakadályozva, hogy a két ember egymásnak rohanjon. [333]

A férfi megkísérelte, hogy az egyik sofőr szolgálatát felajánlja, de felesége fölényesen elhárította. Szó sem lehet róla, azt nékik kell elintézniök.

Kollárné csodálta az asszony nagy nyugalmát, ahogy tett-vett s mozgott a feszültséggel telített légkörben. Szinte aprólékos gondossággal készülődött. Mintha csak bálba indulna. Előbb friss selyemharisnyát húzott, majd gondosan kifestette az ajkát, utána újrapúderezte magát. Közelebb vitte a lámpához a kézitükröt, s tetszelegve nézegette az arcát. Nem törődött ura kirobbanó haragjával, látszólag a legderűsebben indult el.

Kollárné nem így képzelte el az utat. A bűnrészesség is nyomta kedélyét. Emellett kevésbé gondos öltözéke is bántotta. Előtte az orvosság volt most a fontos, s nem a kiöltözködés. Valósággal úgy érezte magát e fonák helyzetben, mintha szomszédnője komornája lenne. A szerep cseppet sem volt ínyére. De társnője látszólag semmit sem vett észre. Magasra tartotta fejét a lezuhogó fényben, s ringó, friss járása csupa jókedély volt. Szinte kellette magát. A férfiak sorra utána is néztek.

Ezután pár napig elmaradt. Kollárék nyugtalankodtak.

Egyik nap hazatérőben meg is álltak a garázs előtt. Az asszony férje zsebébe süllyesztett kézzel, hajadonfővel künn ácsorgott az udvaron, valamit magyarázott vele levő ismerőseinek vagy barátainak, és kacagott. De oly rikácsolva s megkínzottan, hogy Kollárék beleborzongtak.

A kapuhoz közel autót mostak. Kollár magához intette a felügyelő sofőrt.

– Mi az, mi történt? – kérdezte. – Csak nincs az asszonynak valami baja?

A bőrkabátos, egyszerű ember nagyot nézett.

– Annak? – s nevetni kezdett. – Nem segít azon, uram, az Atyaisten korbácsa sem!

S még hozzátette:

– Megint lóvá tette az urát.

– Hogyhogy?

– Hát úgy, ahogy már szokta. Eddig már háromszor kiforgatta. Csak három hónapja, hogy visszakönyörögte magát. Én kettébe hasítottam volna, ez a szegény ember visszavette, s megint mindenét rááldozta… Akkor a földön csúszva s kezeit tördelve esküdözött… Az ura őriztette, mint a szentséget. Hatan is vigyáztunk rá. Mind a hat sofőr, aki itt volt, a garázsban. Hiába! A hatodikkal összejátszott, és kicsúszott. Összeadta magát a legelső alkalommal.

– Most hol van, s mi lesz vele?

A sofőr kiköpött maga elé.