I.
Dobbanj kétségeiddel
az égő horizontra,
vívódó lelked vidd el
a forgó, vérző frontra.
Lobbanjon lángos fáklyád,
hol éjfél ült az égre,
tűz jelszavakkal vágjál
a poshadt sötétségre.
Elég! hisz ami néked elég,
az nem sok talán? Jó istenek.
Ó, Istenem, ennyit csak lehet?
És néha csók, meg tiszta, kékes ég.
És semmi több nem kell énnekem.
Ha jó lennél… ez minden vágyam…
egyszer megsimogatnál lágyan,
s örömre derülne életem.
II.
Éjjel láng tüzel homlokomon,
s lihegve birkózom a kéjjel,
álmaim parazsán álmodom.
Ennyi szépség megöl az éjjel!
Éjfél után üzen a sírunk,
sikít a lelkünk, és nincs dalunk,
csak síri csöndben sírunk, sírunk,
s a magányban meghalunk, meghalunk.
Fordította: Somorja Sándor |
Fejlesztette: GAS Softwares