Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. december) 9. szám, 325–388. p.

Angliában nincs védkötelezettség. Az angol ember a sorozást az alkotmányban biztosított személyi szabadság megsértésének tekinti. Az angol nép legnagyobb háborús áldozata az volt, hogy a világháborúban lemondott erről az ősi jogról. Európának valamennyi országában valaha a katonáskodás bizonyos kényszernek számított. Nagy Frigyes hadseregét még erőszakkal toborozták. A sorozást tulajdonképpen a francia forradalom teremtette meg. A francia forradalom honvédelmi rendszere a polgárjogok megvédésére alakult. A francia polgárnak nem a kötelessége, hanem a joga volt a hazát védeni. Az angol polgár ezt a felfogást soha nem fogadta el, és inkább eltűrte, hogy a flotta legénységét még a múlt század utolsó évtizedeiben is szinte kötéllel fogdossák.

A mostani nagy konfliktusokban Anglia állandóan érzi annak hátrányait, hogy nincs általános védkötelezettségre támaszkodó hadserege. Majdnem minden angol kormány megpróbálkozik azzal a gondolattal, hogy megkísérelje a mai sorozási rendszer megszüntetését, de olyan angol politikus nincsen, aki ezért a felelősséget magára merné vállalni. Az angol hadügyminisztérium legújabban egész különös kedvezményeket biztosit az angol katonáknak. Megjavították az élelmezést, csinosabb, mondhatni pompás egyenruhákat terveztettek, törvénnyel szabályozták a kiszolgált katonák elhelyezésének kérdését, ami körülbelül azt jelenti, hogy minden angol katona, aki leszolgálja a hat esztendejét, valamilyen állami alkalmazást kaphat, és ez alatt a hat esztendő alatt, ha akarja, valamilyen ipart is kitanulhat. De mindez nem használ semmit. A parlamentben szinte minden alkalommal, mikor a katonaság kérdése szóba kerül, a hadügy–minisztérium képviselője arról panaszkodik, hogy nem akad elég katonai szolgálatra jelentkező.

Anglia hadereje ma 152 000 ember, a tengerészetnél 92 000 ember szolgál, az indiai hadseregben 57 554, Egyiptomban 40 000 és a különböző gyarmatokon 30 000. Ezzel szemben Franciaországnak állandó hadserege 368 000 ember, és a gyarmatokon – beleértve Algírt – 213 000 embert tart fegyverben a Francia Köztársaság. A Szovjetunió hadseregének létszáma 1 300 000 ember, Németországé 550 000 ember. Már ezek a számok is azt bizonyítják, hogy Anglia [325] egy fegyveres konfliktus esetén – akárhogyan változnak is a hatalmi csoportulások – inferióris helyzetben van. Még teljesebben láthatjuk Anglia hátrányos helyzetét, ha számításba vesszük, hogy – legalább papírforma szerint – az egyes államok egy háborúban hány embert hívhatnak a zászlók alá. Angliában a mozgósítható lakosság létszáma négymillió ember. Németországban hatmillió, Olaszországban 3,8 millió, Oroszországban 12 millió és Franciaországban 3,8 millió. Anglia tehát fegyveres szövetségesnek nem túlságosan erős, ha nem vesszük számításba tengeri haderejét és légiflottáját. Itt azután egészen más képet adnak a számok. Angliának 1850 repülőgépe van és 34 000 repülőszolgálatra kiképzett katonája. Az angol flotta pedig még ma is erősebb, mint Franciaország és Olaszország flottája együttvéve. Az angol flottának azonban óriási területen kell az angol biztonság védelméről gondoskodnia, és amióta Ausztráliának külön flottája van, az angol flotta egysége nem teljes.

Az angol nép nagyon jól ismeri ezeket a számokat. Szinte hétről hétre felhangzanak az angol lapok hasábjain azok a panaszok, amelyek adatokkal és érvekkel bizonyítják, hogy Anglia külpolitikai engedékenysége azzal magyarázható, hogy Anglia nem eléggé harcképes. De az angol polgár ezzel nem törődik. Nem mintha az angol polgár pacifista volna. Az angol ember nem fél a háborútól, és hozzászokott a háborúhoz. Az óriási angol világbirodalomban mindig van valami kis háború, és ha valahol komoly konfliktusok keletkeznek, elsősorban az angol gazdasági élet érzi meg ezeknek hatásait. Az angol hagyomány azonban erősebb minden számításnál. A hagyomány az, hogy a királynak van hadserege, mert a hadsereg nem Angliáé, hanem a királyé, úgy, amint a flotta is, s a királynak kötelessége gondoskodni az ország védelméről. Ez ma szinte nevetségesen hangzik, de az angol ember természetesnek találja ezt a berendezést. Évszázadok alatt kipróbálta helyességét, és nem hajlandó csak azért lemondani arról a jogról, hogy nem kell sorozásra állnia, mert barbár országokban – az angol közvélemény körülbelül barbárnak tekint minden országot, amely nem angol – még mindig soroznak.

A sorozást valamennyire pótolja a milíciarendszer. Minden angol grófságnak megvan a maga milíciája, és ehhez az intézményhez az angol közvélemény épp olyan szívósan ragaszkodik, mint ahhoz a joghoz, hogy ne kelljen ennyi, meg ennyi fiatal embernek minden esztendőben sorozásra mennie. A milícia katonai értéke a világháború óta lényegesen javult, mert az angol férfilakosságnak nagy része végigpróbálta a háborút, de a milícia még ma sem tekinthető annak, ami a kontinentális államokban a hadsereg tartaléka. A milícia ugyanis nem tartozik a hadügyminisztérium vagy a vezérkar hatáskörébe. Minden grófságnak külön milíciája van. A milícia a régi szokások és hagyományok szerint maga választja tisztjeit. Különben olyan polgárőrségféle, amely kitűnően bevált Erzsébet királynő idejében, mikor a spanyol kalózhajókat kellett az angol partokról visszavernie, és van is szép tör[326]téneti tradíciója, de modern stratégiai értéke körülbelül egyenlő a semmivel.

Az angol haderőnek mindenesetre legértékesebb része a gyarmati hadsereg. Ez is toborzott, zsoldos katonaság, és ennek soraiban már színesek is vannak. Ez a hadsereg azonban állandóan harcszerű kiképzésben részesül, és igen gyakran van módja arra, hogy ezt a harcszerű kiképzést praktikusan kipróbálja, mert Indiában, Egyiptomban, legújabban Palesztinában állandóan készenlétben kell tartani az angol gyarmati katonaságot. Az angol katonai szakírók szerint azonban a gyarmati hadsereget sem szabad túlbecsülni. Ma is még az angol–búr háború tanulságaira hivatkoznak, mert akkor kiderült, hogy a rosszul felfegyverzett, alig fegyelmezett búrok sokkal modernebb taktikával harcoltak, mint az angol tábornokok, és nemcsak az erkölcsi fölény – a zsoldos hadsereggel szemben egész természetes erkölcsi fölény –, hanem a jobb taktika is előidézője volt a súlyos angol vereségeknek. A világháborúban Lettow-Vorbeck német ezredes maroknyi csapatával esztendőkig tudott szembeszállni a túlnyomó angol erőkkel, mert az angol hadsereg taktikai értéke sokkal kisebb volt, mint a német gyarmati seregé. A világháború kitörésekor az angol zsoldos hadsereg teljesen értéktelennek bizonyult. Még a gyarmati csapatok is csődöt mondtak a flandriai harctéren, és a híres gyarmati tábornokok teljesen alkalmatlanoknak bizonyultak olyan akciók keresztülvitelére, amelyeknél a központi irányítás volt a döntő, mert hozzászoktak a gyarmati háborúk gerillamódszereihez. A világháború első esztendejében a hatalmas Anglia szárazföldi seregei valósággal tehertételt jelentettek a szövetséges és társult hatalmak központi hadvezetése számára, mert az angol katona rendkívül igényes, kitűnő ellátást követel, nem enged a szokásjogon alapuló életmódjából. Csak a végső szükség kényszerítette arra, hogy a világháború második esztendeje után szakítson a régi angol katonai szokásokkal.

Minden katonai szakíró – és Angliában ma sok tekintélyes katonai szakíró van – megegyezik abban, hogy Anglia külpolitikai helyzete állandóan gyengül, mert hadseregének fejlesztése nem tart lépést a többi államok hadseregének erősítésével. Az angol hadügyminisztérium és az angol vezérkar most a technikai eszközök tökéletesítésével próbálja az emberanyag hiányait pótolni. Fuller tábornok, a legtekintélyesebb angol katonai szakíró kesernyésen állapítja meg, hogy ezen a ponton ugyanúgy téved az angol hadvezetőség, ahogy tévedett a világháborúban a technikai eszközök felhasználásával. Fuller szerint a nyugati fronton sok ezer angol katona életét lehetett volna „megtakarítani”, ha Haigh marsall idejében felismeri a tankok fontosságát. Haigh és vezérkara azonban csak annyit akart megengedni, hogy a tankokat a lovasság erősítésére használják fel, habár Anglia rendelkezett először teljes harcértékű tankokkal, melyeket kezdetben a francia frontszakaszokon használták fel a támadások előkészítésére, amivel a [327] gyalogság vérveszteségeit a minimumra lehetett csökkenteni. Fuller szerint Anglia most tankokkal és repülőgépekkel akarja pótolni a hiányzó katonákat. Márpedig – ugyancsak Fuller szerint – a modern háborúban valóban döntő jelentőségű a tank és a repülőgép, de a gyalogságról a modern háborúban sem lehet lemondani.