Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. november) 8. szám, 277–323. p.

(Pantheon, Budapest)

Az új magyar irodalom utolsó két éve: a szociográfia vagy pontosabban a falukutatás irodalmának előretörése. A fiatalság, amely a mai politikai eszmék, célkitűzések egyik iránya felé sem kanyarodik, viszont elhivatottságát, társadalmi feladatát a parasztság, a népi ősanyag megismerésében, a nincstelen milliók bajával való közösségben látja, elfordul a nagyváros aszfaltirodalmától, a polgári beidegzettségű, nyugati műveltség hagyományai ellen lázadó esztéták keresésétől, el az agrárszocializmus demagógiájától, és egy nagyvonalú, megbízhatóan pontos társadalomrajz tudományos jelentőségével a magyar parasztság pusztuló sorsát, a magyar falvak elsorvadását állítja a vezető osztályok lelkiismerete elé. Ez a szociográfiai irodalom tulajdonképpen a folklórgyűjtés – népmese, népművészet, népdal – falujárásaiból kapott teremtő formát, azokból a később agrársettlementté fejlődött, rendszeres törekvésekből, amelyek előtt végül is a falu igazi arca, még a koldusélet színvonalán is alul élő cselédparaszt menthetetlensége mutatkozott meg. A valóság irodalma ez, vagyis a realizmus, amelynek igazi alapja a tapasztalati valósághoz ragaszkodás. Ez a tudatos törekvés a rendíthetetlen igazság nevében fordul szembe az ál-, az idealizált ábrázolással, s ahogy a francia romantika az igazság jelszavával a pszeudoklasszicizmus unalmasságát döntötte meg, úgy jelenti most, napjainkban irodalmunk tárgykörének, a valóság ábrázolásának kitágítását a szociográfia, amelynek hőse, szenvedője sohasem az egy Ember, hanem a falu közössége, a nincstelenek egyre szaporodó tömege. (Íme a kollektív irodalom igazi műfaja.)

A magyar szociográfiai irodalom eleinte csak ábrázolás, tünetek felvétele, óvatosan körvonalazott eszmei diagrammák egybevetése volt, és [320] a bírálat, az okulás, a bajok eredőjének felismerése, a szociológus helyes diagnózisa még sokáig hiányzott. Óvatosság és kényelem voltak ennek sugalmazol és alapjában véve ezeknek a korábbi szociográfiai írásóiknak a népi irodalmi hangulatkeltésen túl majdnem csak az volt a törekvésük, hogy a feltárt valóság gyakorlati megoldását, világnézeti rálátását az olvasókra bízzák. Illyés Gyula „Puszták népe” című munkája volt az első, amely már a falu nincstelenjei lelke mélyén lázadó bosszúszomjra is utalt. Féja Géza „Viharsarok”-ja pedig továbbment, hangsúlyozván, hogy az igazi szociográfia tulajdonképpen egy nagy, átfogó, magyar munkaterv, amelynek elkészítése nem is a szociális pártoknak, hanem a haladó értelmiségnek a feladata.

(Sajnos, folyóiratunk kis terjedelmét túlságosan igénybe venné mindaz, amit a magyar szociográfiai irodalom kérdései köré kellene fonni, de elengedhetetlenül szükséges, hogy a vajdasági, bácska-bánáti magyar írók ettől az egész világot izgató kérdések magyar változatainak irodalmától, a földkérdés és a föld szánalmas szolgáinak hiteles adatokra támaszkodó sorsától ne szigetelődjenek el, mert a nincstelenek, a falvak szegényei is az értelmiségtől várják komoly megsegítésüket.)

Annak a legújabb magyar szociográfiai munkának, amelynek kapcsán mindezt elmondjuk, tulajdonképpen nincsenek is szociológiai adatai. Személyes élmények sodrásában, a szülőföldön omladozó családi kúriába hazalátogató író utazásában tágul ki a vidék: nádfödeles kunyhók, szikes földek, faekék, pogányos természetimádat ázsiai őselemei, az „irodalmilag elhanyagolt” falu valóságromantikája, elapadt tehenekkel, napi nyolcvan filléres munkabérrel, dögöt kereső, pányvás szekerekben lakó cigányokkal, halottlátó, szellemidéző asszonyokkal, s ahogy elér az elhagyott, régi házhoz, a romlás kendőzetlen jeleihez, a hajdani dzsentricsalád birtokoló, nemes világa összeomlásán és az elviselhetetlen gond alatt roskadozó falu állott szomorúságán tör fel belőle a „Bűntudat”. Remenyik Zsigmond „Bűntudat”-a a regényíró vezeklő kámzsájába burkolódzó szociológus irodalmi jajkiáltása, aki a lomha felhőkkel borított, kora tavaszi napon a parasztházak, a cigányputrik tövében, a pusztuló udvarház gazos kertjében a múlt bűneit, az úrhatnámság minden öntudatnélküliségét, még a saját osztályát összetartani sem tudó dzsentri széthullását, a meddő pipázások és a váltózsirálások felelőtlen életmódját idézi. Mind e mögött a világháborút követő elszegényedés típusai: agátköves pecsétgyűrűt viselő, kérlek alássan ügynökök, kültelki mozikban cukorkaárusokká csúszott úrilányok és a parasztházak sötét árnyai alatt a fásult lelkek elhagyottsága kísért.

Remenyik Zsigmond feltűnően egyéni műfajú könyve, amit túlzott egyszerűséggel csupán „egy Goethe – idézet margójára” írt jegyzetnek nevez: emlék, útinapló és önéletrajz. De ez a hármas adottság a magyar szociográfiai irodalomnak igen komoly eseménye, mert az önvád súlyos mementó is. Figyelmeztetés a tehetséges írók felé, akik az idő és napok viharától kényelmesen elkülönített dolgozószobájukban, minden kapcsolat nélkül a néppel – tovább írják az idő narkotikumait, míg Remenyik Zsigmond, a magyar [321] dzsentriosztályból kikerült író, mint Raszkolnyikov áldozata elhagyott lakásába, úgy megy vissza az ősi udvarházba, hogy fajtái, az elődei és osztálya felelősség nélküli, elmúlt magatartását szánva-bánva, az omladozó házak, elhagyott földek, a pusztuló kalyibák rongyos, megalázkodott, szánalomra méltó tömegeitől nyerje bűnbocsánatát.

Társadalmi, érzelmi, világnézeti tükörkép Remenyik Zsigmond új könyve, de ez a körkép más, mint a levegő és a napfény megvetésével dolgozók émelygős képtártónusa. Ennek a sötétre retusált, valami színtelen, fekete-barnába omló körképnek lírája van, és ez a líra követeli hogy a „Bűntudat”-ot kettéválasszuk: emberi dokumentumokra és szuggesztív művészi jegyzetekre, amelyek tisztán éreztetik írójuk ábrázoló művészete teremtményeinek külön, sajátos látását. Minket, valljuk be őszintén, jobban érdekeltek dokumentumai, az az izgató vállalkozása, amikor a legmeztelenebb valóságirodalomba a művészi kifejezés eszközeit vitte. Ezek a dokumentumok önmagukban élnek, és nagyon komoly íróra mutatnak.