Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. november) 8. szám, 277–323. p.

(Ady és Léda tragikus szerelmének titkai. Práger könyvkiadó, Pozsony)

Révész Béla novellái, miniatűrjei és regénykísérletei a háború előtti magyar irodalom legérdekesebb megnyilvánulásai. Sokan „a szocialista író”-nak nevezték anélkül azonban, hogy közelebbről megvilágították volna, mit is akarnak ezzel mondani. Révész Béla valóban szocialista író, a szociális felelősségnek azzal a lelkiismereti elkötelezettségével, hogy az író elsősorban a millió megtaposott ember sorsának, sivár jelenének és kiharcolt jövőjének szószólója legyen. Amikor a bányában, gyárban, sztrájkban leselkedő végzete elől menekülő munkást szokatlan dús szövésű, mély lírájú epikai emelkedettségével legendás hőssé formálta, tulajdonképpen mélységes, nagy szeretetét ontotta, mint a szent pap, ki a lendülő füstölő fellegében hívőit csodálatos látomással áldja meg. Írásainak erkölcse, mély bölcselete, témáinak tárgyi szeretete valóban a szocialistáé, de a megírás művészete, áhítatos gyönyörűséggel formált mondatainak halmozódó jelzői, sokszor már dalba formálódó hangfüzérei sokszor a hellén tragédiák fenséges kórusainak magasba lendülő apoteózisát idézték. Aki a bérmunkásokról, kiöregedett munkásvezérekről, ágyra járó munkanélküliekről, csendőrszuronyok elé álló magyar aratókról szóló novelláinak témáit megírásuk szivárványos szépségétől el tudta választani, s mindezt a megértő, a mindenkivel együtt szenvedő embertestvér szemével nézve, az tudta azt is, hogy a szocializmus csak gazdasági elvek rendszere lehet. Az író, aki ennek a gazdasági rendszernek hőseit, elbukó és felemelkedő munkásainak igaz történeteit írja, tulajdonképpen az életet írja, s az emberi jövendő számára a ma dokumentumait gyűjti. Ebben az értelemben szocialista irodalom nincs, s ha történetesen egy Mikszáth-regény lezüllött dzsentrijét állítjuk szembe Révész Béla daloló, testvérkedő, kazánbúgató munkásával, akkor megdönthetetlenül látjuk, hogy a valóság, a realitás – amit sokan szocialista irodalomnak vélnek – Mikszáth egyszerű, közvetlen derűjében sokszor demonstratívabb, mint Révész Béla ösztönökig [318] menő, színező és elmélyülő lírai képeiben.

Tizenöt éve, hogy Révész Béla, az elmúlt évtizedek egyik legnagyszerűbb elbeszélője abbahagyta a maga írnivalóit, az új magyar irodalom horizontjára érkezett emberi irodalomból való részt vállalását, ígért regényeit, és a hűséges barát rajongásával írja Ady-könyveit, amelyek az évek alatt már egész sorozatot tesznek ki. Első könyvében Ady Endre életéről, verseiről, szilajodó, boruló jelleméről mondott megrendítő valóságokat, és amikor az írás lendületében, a halott költő alakja köré szálló tömjénködben, a rajongó életrajzíró tollában sok minden elmondatlan maradt, folytatta a könyveket. Megírta Ady irtózását a háborútól, a nagy dúlást követő magyar összeomlásnak tragikus próféciáit, az alkohol és veronál között békét ígérő házasságát s a csucsai kastély dermesztő nyugalmát. Drámain sötét, Ady baljóslatának minden komorságára emlékeztető harmadik könyve: a forradalom apatikus hónapjairól, Ady széteső, dadogó gondolataiból s szellemi megrokkanásából felsikoltó utolsó versének, az „Üdvözlet a győzőnek” történetével, aminek kéziratát összetépi és tűzbe dobja. Mélyen megrendítő kordokumentum, mikor Révész a Nemzeti Tanács Ady-hódolatát, a küldöttség előtt teljesen leromlott költő hanyatló testi és lelki végső erőlködéseit, majd a Liget Szanatórium tehetetlen tizenhat napjának történetét írja meg, amikről maga is azt mondja, hogy siralom, aminek elmondása elviselhetetlen.

Ady felesége, Csinszka a nagy költő halála után minden levelet, okmányt átadott Révész Bélának, és ebből a nagy okmánytárból íródott a hármas könyv, Ady élete rejtelmeinek, érthetetlenségeinek szomorú krónikája. A fiatal Ady nagyváradi, később párisi barátnőjének és halhatatlan múzsájának, Léda asszonynak az Ady-lírában betöltött jelentőségére a hármas könyv is rámutat, de Ady és Léda gyötrő szerelmének történetét, összekerülő sorsuk tragikumát csak Léda asszonynak és férjének halála után lehetett teljes valóságában felfedni, amikor Révész Bélának, a hű barátnak és tragikus hőse méltó írásművészének az addig ismeretlen leveleket, feljegyzéseiket átadták.

Páratlan anyag jutott ezzel Révész Bélához, pszichológiai, orvostani és köznapi értelemben is nagy szenzáció, ami azért is jelentős, mert a biográfia és a patológia keverékéből lett új tudományág: a patográfia Adyt, mint a magyar irodalom több nagy alakját, így Madáchot és báró Kemény Zsigmondot is a szkizotim alkatú szellemek közé sorolja. Az Ady-Léda levelezést nem szánhatták a nyilvánosságnak, és egyéni ízlésre, hűséges tapintatra volt szükség, hogy ebből a szenzációs anyagból csak annyi kerüljön a nyilvánosság elé, ami a halott költő élete és lírája közösségének feltétlen tanulsága. Korábbról tudtuk, hogy ennek a két embernek egymáshoz való szerelme örökre kínzás, égő szenvedély és tépő féltékenység volt. Ismert feljegyzések utaltak már arra, hogy a férje és a házassága mellett kitartó Léda szenvedélyes, feltétlen hódolatot követelt Adytól. A levelek ennek a féltékenységnek eddig ismeretlen kitöréseit, felháborodásait, valami lelket-, testet fárasztó, örökös játékban merítik ki. Ebből a játékból, ezekből a levélharcokból, összecsapásokból az irodalom kutatói [319] számára jelentős út vezet Ady költészetének titkos, lelki erezetéhez, alkotása feltörő forrásának kiapadhatatlan vizeihez, a szerelmes költő ujjongásaiból, jajaiból kitörő szubjektív hangokhoz, amelyek a költő teremtő állapotainak kifejezőeszközei. Ezek a levelek megdönthetetlenül mutatják, hogy Ady Endre sohasem volt boldog ember. A szerelem ajándékaiban is szertelen lelkisége, idegzete és életszemlélete megzavarta, hogy önmagában békességre találjon. Az Ady-Léda-viszony kilenc éve fölött megtermékenyedett, megszárnyasodott Ady-lírában Léda disszonáns, tragikus megnyilatkozásai, dilemmás lelki örvényei boldogtalansággá fokozódnak. Így lett Léda szenvedélyéből Ady-tragikum, Ady-fájdalom és Ady-jajkiáltás, s csak ennek a szerelemnek kataklizmáiból tudott az Ady-líra megszületni, mely Isten keresésében, magyarságában, szerelmében egyaránt tragikus.

Saját íróiságát, saját életművét termő évei legszebb sorát áldozta Révész Béla Ady emlékének. Léda-könyve a nagy mű szerves egészébe illeszkedik, s ezzel az Ady-könyvek sorozata lezárul. Az új nemzedék mély tisztelettel teszi könyvtárába ezt a sorozatot, mely az új idők legnagyobb magyar költőjének géniuszát őrzi, s tisztelettel néz Révész Béla újabb könyvei elé, amelyek a Nagy Barát emlékének való áldozás után most már az ő írói géniuszát szolgálnák.