Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. november) 8. szám, 277–323. p.

– Goya öreg korára megsiketült. Igaz?

– Úgy van.

– Nietzsche meg sem öregedett, de megbolondult. Ez is tény, úgy-e?

– Az.

– Görögtanárunk, aki – önmagának ellentmondva – belegabalyodott az elvontságokba, ily mód tért a züllés útjára. Belecsömörödött a szépségbe, és elméleteket gyártott.

– Ez is igaz.

– Te magad unalmadban a moziba jársz.

– Nem tagadom.

– Mindebből mi a tanulság? Az értelem, még a legérzékenyebb is, előbb-utóbb felfedezi a maga céltalanságát. Ezer és egy példát lehetne felsorolni. Nem az a lényeges, hogy gondolkodunk, hanem hogy a gondolkodás terhe ellenére mint tudunk meglenni nélküle. Én megoldottam a magam problémáját.

– Ne feledd el, görögtanárunk a gondolkodás elvével nem szakított.

– Való. De mikor megszűnt a szépet élvezni, gondolkodása értelmetlenné vált. Az elvontság, te is tudod, nem szükségképpen mélység, hanem homályosság. Pokolba ezekkel a meghatározásokkal. Azelőtt azt mondottam, hogy megoldottam a magam problémáját. Negyvenéves koromban megtanultam életem célját. Érdekel?

– Ugratsz?

– Semmi esetre sem beszélek ugrató szándékkal. Halljad: ezentúl zabálni fogok.

– Micsodát?

– Zabálni. Egyszerű, becsületes szóval fejezem ki életcélomat. Nem vulgáris, noha úgy hangzik. Az étvágy filozófiáját dolgoztam ki magamban. Ne gondold, hogy erre máról holnapra jöttem rá. Sok mindenfélén járt az eszem, míg végre elhatároztam, hogy gyomrom túlterhelésével, ami persze némi élvezettel is jár, rácáfolok – legalábbis magamban – a gondolkodás szükségességére.

– Ami azt illeti, mindig szerettél enni.

– De nem zabálni. [308]

– S Goya, amikor megsiketült, továbbra is festett.

– Én sem küldöm nyugdíjba gondolataimat. Mindamellett ezentúl az evésen lesz a hangsúly, s nem a gondolkodáson. S ráadásul vedd figyelembe, hogy az étvágy filozófiája, mint program, nem lehet elvont élmény. Aki hisz az étvágyban, annak ennie is kell. Ez érthető, nemde?

– Persze, hogy érthető.

– Mert hát mi a filozófia célja? Amint tudod…

– Ne prelegálj.

Vagy egy éve, hogy ez a párbeszéd elhangzott köztem és barátom között. S ami akkortájt bizarr eltévelyedésnek tetszett, szinte azt mondhatnám, kérkedő tagadásnak a gondolkodás szempontjából (s barátom esetében a gondolkodás és az élet azonos fogalom volt), arról az idők folyamán bebizonyosodott, hogy az őszinte elhatározás szellemét foglalta magában, jóllehet nehéz „szellem”-ről beszélni olyan emberrel kapcsolatban, aki a mohó evéssel próbálta kigúnyolni a szellem fölényét. Barátom ma gyomorbajos; idegei nincsenek rendben, s egy szanatóriumban kezelik. Kötve hiszem, hogy valaha is visszanyeri egészségét. De amíg eljutott idáig, sok mindenféle történt vele, s ebben az elbeszélésben arról a pár hónapról akarok beszámolni, amikor az evés mániájában a maga módján helyezkedett szembe minden szellemi értékkel. Nem evett, hanem zabált; s ha azt a kijelentést tenném, hogy szakács módjára érdeklődött az éltelek minősége és elkészítése iránt, hazudnék, helyesebben lekicsinyelném étvágylázát. Renegát volt, a szellem árulója, akiben nem lehetett meg a tapasztalt szakácsok egyensúlya; neki a végletekbe kellett mennie, s olyan ételek iránt is érdeklődött, amelyek nem voltak méltók egy szakácshoz, s olyan iránt, amelyeknek összetételét a legkülönb szakács sem érthette volna meg. Barátom két könyvével magára vonta az illetékes tényezők (a hivatásos gondolkodók) figyelmét; független anyagi helyzetében megengedhette magának azt a fényűzést, hogy arról írt, amiről akart, arról gondolkodott, amiről akart, s úgy, ahogy akart. Ennélfogva roppant átalakulása, amely végül is az étvágy dicsőítésére vezetett, különösen figyelemreméltó jelenség, s megérdemli, hogy mások is értesüljenek róla.

Legvadabb evései idején egyszer így szóltam hozzá:

– Csakugyan zabolátlanul eszel

– Zabálok. Ezzel az igével kifejezem azt, amihez neked két szó kellett. Az ige ebben az esetben tömörebb, meggyőzőbb, s a ténynek igazságot szolgáltat. Neue Sachlichkeit – mondta nevetve, mintegy örülve ennek a német fogalomnak. Németül nem tudott, tehát azért örült neki, s minden bizonnyal azért is, mert a zabálásai ellenére az esztétikai finomságokban még mindig gyönyörködött. Később ez az öröme is elpárolgott, s ekkor csak falt, falt, falt, s felduzzadt arca, s óriási hasa, s nehézkes lépte a polgári jólét torzrajzának látszott. Egy ízben az „ostoba magány”-ról beszélt, amelyben a léleknek élnie kell az érzéketlenek körében, de [309] ezzel a megjegyzéssel be is fejeződött kulturális múltja, s hónapokon át csakis a falás technikájának tökéletesítését ismerte, s csakis az érdekelte. Szellemi lebecsülése arcpirító volt, és tragikus.

Tekintettel arra, hogy e történet idején nemcsak a nők, hanem a férfiak sorában is divatos volt a lesoványodás, tehát barátom hízó szándékai feltűnést keltettek. Az egyik újság riportere erre vonatkozólag kérdésekkel ostromolta, s miután az interjú idején jelen voltam, tehát elmondhatom, hogy miben állott a válasz.

– Nézze, kedves fiatalember, Ön életében egyelőre a kérdéseknél tart. Ha eljut oda, hogy a feleletekre is kíváncsi, esetleg megérti zabálási programomat. Rabszolgák között élek, ennélfogva miért ne legyek én is valami szenvedélynek a rabszolgája? A nyomorgók fűhöz-fához kapkodnak, darabosan dadognak, nagy ritkán énekelnek. Üggyel-bajjal élnek, inkább tengődnek, s folyton harcban állnak a pénzzel. A gazdagok álma is férges. Én tudom, mert engem is felvet a pénz. A senkik, sőt a valakik is hétrét görnyednek előttük, s ezért a megvetetteket még jobban megvetik. Közben unalmukban és kegyetlenségükben ölik a perceket, az órákat, a dalra kész szókat, s maguk sem tudják, hogy miért legyen teli a bendőjük.

Az újságíró közbeszólt:

– Miért?

– Mondom, hogy nem tudják. De én tudom. A zabálás semmi más, mint a röhögő étvágy. Micsoda eredmény, ha a nagy szerényen böfögők között én igazolni tudom gyomrom hencegő böfögését. Minden ember élete rettentő és tehetetlen.

Legyintett.

– Ma már a merengő lelken nem is kacagnak, annyira nem számít. Nincs kit felemelni a csillagokhoz. S ha volna is, ki tenné? A szíveket nem lehet felébreszteni. A jóságnak nem lehet hírt zengeni. A hazugságot nem lehet kiirtani. Istennel nem lehet ölelkezni. Érti immár, fiatalember, hogy miért zabálok?

– Sejtem – volt a riporter válasza –, viszont tudom, hogy ez az interjú nem jelenik meg a holnapi lapban.

Nem is jelent meg.

Barátom egy ideig a különböző vendéglőket tanulmányozta az amerikai városban. Hol a tészta ízlett neki, hol a főtt hús, hol a pecsenye. Végül olyan vendéglőre akadt, ahol letelepedett, szinte előkelő, embernek nevezhető bútordarabja lett a vendéglőnek, s otthonába is szállíttatott ételeket. Korántsem a végzet iróniája, hogy ebben a vendéglőben magyarosan főztek. Barátom, aki jenki amerikai, s jó ideig salátákon élt, sorsa változása idején elismerésképpen mondotta:

– A magyarok alighanem azért főznek olyan dúsan, mert hír szerint nem filozófusok.

Vannak elismerések, amelyek kétes tartalmán kínos tépelődni. Tehát ne tépelődjünk rajta. Az özvegy vendéglősné persze kövér volt, leánya ellenben karcsú. A vendéglősné a gulyást és a pör[310]költet e nemes ételek lélektanához következetesen, magyarosan készítette, lánya pedig vőlegénye kedvéért sem evett volna gulyást és pörköltet. Ebből az esetből is kiderül, hogy milyen áthidalhatatlan a távolság a magyarországi születésű anya és az amerikai születésű gyermek között. A férj régen meghalt, s az asszony megelégedett egy amerikai szénkereskedő udvarlásával. Ennek gazdasági előnyeit is élvezte, amennyiben ingyen jutott szénhez. A leány szemezett barátommal, akinek vagyonáról már első nap értesült; az anya, mikor leánya nem volt jelen, közölte velem, hogy gyermekének zsombék a szíve és a lelke, s azt ajánlotta, hogy vigyázzak barátom üdvösségére. Az anya a szénkereskedő ellenére nem tudta magába fojtani a féltékenységet, mert hiszen ilyen gazdag vendéget azelőtt sohasem szolgált ki. S valósággal tébolyítóan örült annak, amikor hetek elteltével barátom rohamosan növekedő hasán elmélázott. „Mégis érdemes főzni” – mondotta – az öntudat elégtételével, foglalkozása büszkeségével s azzal a fölényérzéssel, hogy lánya karcsúsága sem tudta rábírni barátomat arra, hogy ügyeljen a kalóriákra. Egy alkalommal attól tartottam, hogy a szénkereskedő és barátom összetűz; de csak dühös szemeket dobtak egymásra, s néhány napon át a szénkereskedő nem mutatkozott a vendéglőben. Később visszatért, s beletörődött abba, hogy nappal a vendéglősné a legjobb ételekkel udvarol barátomnak, este pedig pótételekkel kedveskedik udvarlójának. Végre a szénkereskedő is megtanulta, hogy a nők igen bonyolultak szerelmi vágyaikban és hiúságukban. A szenet mindamellett továbbra is ingyen szállította a vendéglősnének. Idővel a felhalmozódott gyűlölet elkotródott tőle, sőt volt nap, amikor délben is benézett a vendéglőbe, s a szénkérdést tárgyalta meg a barátommal, aki ekkor ott tartott, hogy evés nélkül is hízott.

Úgy éreztem, hogy barátom szélsőséges étvágyával az öngyilkosság különös módjához folyamodott.

– Mindenki öngyilkos – volt a válasza –, mert senki sem él természetes életet.

Három hónap elteltével százötven fontját negyvennel kiegészítette.

– Az a becsvágyam, hogy kétszázötven fontos legyek. Csakis étvágyammal szüntethetem meg fogyatékossági érzésemet, mert minden más módszer csütörtököt mondott.

Ekkor az olvasással is felhagyott, az újságokat sem vette kezébe, s ha kezemben könyvet látott, gúnyosan rám nézett, mintegy így elmarasztalván azért a tévhitért, hogy még mindig ragaszkodom a szellem igéjéhez. Egy este rosszul lett, épp nála voltam, orvost is kellett hívatni, aki természetesen meglepődött barátom étvágy-telhetetlenségén, s azt ajánlotta, hogy ideggyógyásszal kezeltesse magát. Barátom másnap talpra állt, s folytatta a zabálást. Külsejét is elhanyagolta, néha három napig nem beretválkozott, társaságbeli kötelezettségeinek nem tett eleget, s azon csodálkozott, hogy én kitartottam mellette. Sajátságos módon nyilatkozott meg [311] humora. Kóbor kutyákat vitt otthonába vagy a vendéglőbe; s míg faltak, kéjes érzéssel nézte őket, némi melankóliával, valósággal irigykedve, mert olyan gyorsan és annyit mégsem tudott enni, mint az ebek. Egy éjjel azonban – havas februári éjszaka volt – mintha hirtelen megváltozott volna. Mikor búcsúfélben voltam tőle, megkért arra, hogy fáradjak fel vele legénylakására, s töltsem vele az éjszakát.

– Félsz? – kérdeztem.

– Mitől?

– A gutaütéstől?

Ma is sajnálom ezt a kérdést, mert oktalan volt, s a megértés teljes hiányából eredt. Alaptermészetem olyan, hogy szeretek a szenvedő ember mellett láthatatlanul állni, s meghallgatni, mikor valakihez szívéből fakadó kérdést intéz, vagy nem szégyenli könnyeit. Szeretem az embert akkor meglátni, amikor ékesen fejeződik ki szomorúsága, azaz némán, mert akkor lelkemben joggal nevezem embertársnak. Szeretem megfigyelni az embert, amikor meghal benne a hiúság, s végzete leeresztett sisakrostélyával nem védekezik. A tapasztalat sokra tanított, s ezért próbálom megérteni az embert, amikor sóhajt. Félek a közönyszavaktól, a harcias vágytól, amely lehelni sem mer… s lám, ezzel a kérdéssel önmagamnak ellentmondtam, s a hóba szórtam a megértés erényét.

Mintha barátom telt arcáról lemállott volna a zsírréteg. Mintha apróvá vált szeme kitágult volna, s mintha egyszerre a gúny köpenyébe burkolt szíve keresztültört volna mellén, felszállt volna ajkára, s így szólt volna:

– Azt hittem, hogy megértesz.

Nem mondott semmit, s mégis úgy éreztem, mintha ezeket a szavakat hallottam volna tőle.

Felmentem vele a lakására.

Kényelmesen lakott, inasa is volt, csak az tűnt fel, hogy pamlagán több volt a színes vánkos a kelleténél. Képzeletemmel ebbe kényelemszeretetet magyaráztam bele, s erre valami összefüggést is véltem felfedezni a vánkosok és étvágya között. Mikor helyet foglaltunk, megkínált cigarettával, ő maga pipára gyújtott, az inast aludni küldte, s egy ideig hallgatagon néztük egymást. Minden átmenet nélkül megszólalt. Szavaira mindig emlékezni fogok.

– Idehallgass – mondta kissé nyers hangon, amely lassanként lággyá melegedett –, mert vallani fogok. Zabálok? Hát persze! Ízléstelen, tűrhetetlen, érthetetlen az étvágyam? De öregem, hidd el, az életnek nincs semmi értelme, még a gondolkodásnak sem. Hogy éltem eddig én, a gondolkodó, a gazdag ember, két értékes könyv írója, én, az irigylésre méltó hírnév? Hogy is éltem? Sosem vakon, de mégis bús, nyílt szemmel barangoltam a kínnal borított úton. Epedeztem, s az üvöltő vadak nem bánták szomorúságomat. Én, aki láttam ujjam vérét, ismételten is azt kérdeztem: szívem vérét kibe önthetem? Melyik nőnek lelke az a kehely, ahol vérem teret kapna? Sokat tűnődtem. Hol az a férfi, akik, lel[312]kem ikertestvére lehetne? Óh, tűnődésem görbe árnyékai! Gyakran azt kérdeztem tőlük, hogy hova mennek, ha gyilkosok állják el útjukat. Zord az élet, az öröklét torz vágya, s szerettem volna vak lenni, hogy hitem tovább élhessen. Hitem miben? Az értékben. A célban. A tartalomban. A gondolkodás tisztaságában. Az érzés felelősségében. „Csak lehetnék vak – sóhajtottam – hogy reménnyel szürcsölhessem az égi vért, s életemnek ne kellene semmitől sem félnie. Jaj, átkos szó! Hogy vak akarjak lenni! De mi az emberi élet? Az én életem? Nyitott szemmel is tócsában gázolok. A tócsa tán az úttévesztett könnyek korcs emléke? Ezzel a kérdéssel vádoltam a sorsot. S te azt kérdezed tőlem, hogy félek-e a gutaütéstől?

– Bocsáss meg…

– Nincs mit megbocsátani.

– Kérlek…

– Megvetem az életet, s ezzel a bamba fölénnyel, a korlátok nélküli étvággyal játszom ki a csaló ellenfélt. Kissé szórakozom is. Elvégre erre rászolgáltam, hiszen annyit gondolkodtam érdekmentesen. Esetleg megőrülök, talán csakugyan megüt a guta… ám hidd el, ez a Gargantuajáték csöppet sem nemtelenebb a kötelességek nemtelenségénél.

Vigasztaljam? Minek? Eredménnyel? Az eredmény reményével? Az éjszakát nála töltöttem, s mikor pár nap múlva a vendéglőben találkoztunk, elbüszkélkedett, hogy a kétszázadik fontnál tart, s ezzel nemcsak önmagának szerzett örömet, hanem a vendéglősnőnek is.

– Ma egész biztosan engem jobban szeret a szénkereskedőnél – mondta nevetve. – S lányára sem féltékeny, mert melyik karcsú lánynak kell az ilyen ellustult alak, mint amilyen én vagyok?

– Még nem próbálkoztál meg a szegénységgel – mondtam jómódú barátomnak. – Hátha…

– Hátha így rájövök arra, hogy az életnek a tagadásánál egyéb értelme is van? Naiv közbevetés. Mint szegény gazdagságra törekednék, s ezzel ugyan mit nyerne az a bizonyos lelkem, amely tájékozatlanul kóborog az életben? Inkább gyomrommal röhögök mindenen, mintsem hogy szegényen vágyódjam a röhögés fölényére.

Egy hét múlva barátomtól arról értesültem, hogy a szénkereskedő már nem jár a vendéglőbe. Nevetett.

– A vendéglősnő nem is bánja. Itt a tavasz, a szén többé nem kell, tehát szükségtelenné vált a szénkereskedő is.

Hetek teltek el. Barátom súlya kétszázhúsz fonttá nőtt. Ebben az időtájban cirkusz érkezett a városba, s a cirkusz egyik látványossága az elhízott nő volt. Meglátogattuk a cirkuszt. A nő háromszázötven fontjával nevetségessé tette barátom becsvágyát. Szóba állt vele, megkérdezte tőle, hogy miként is tudott ilyen méretekre szert tenni, megkérdezte, hogy hányszor és mit eszik naponként, s a mirigyekre vonatkozólag is kérdéseket intézett hozzá. [313]

A vastag nőnek hízelegtek ezek a kérdések, édeskés mosollyal válaszolt, s miután e látogatás alkalmával a vendéglősnő elkísért bennünket, érdekes volt megfigyelni, hogy micsoda villámszemeket meresztett a cirkuszi nőre. Távozásunk alkalmával barátom búsan megjegyezte:

– Hiába, a tehetség – az tehetség. Ez a nő a sors különös kegyelméből kövér. Megerőltetés nélkül az. Természetes állapota. Ebből mi a tanulság? Hogy a tehetséget nem lehet megtanulni, veleszületett értéke az embernek.

Szóval a zsírréteg és a mirigy-szeszély érték lett. Barátom tudatos züllése sikerült.

Május vége felé, amikor a kétszázharmincadik font peremén járt, barátom alaposan leitta magát. Éjfél volt, s a vendéglősnén s lányán kívül csakis barátom s én maradtunk a helyiségben. Részegségében elfogta a közlékenység, s ilyeneket mondott:

– Egyszer a bankártól azt kérdeztem, hogy megismerné-e a fülemülét? Izzadt a lelkem, míg igy szóltam, de közben a bankár irkált. Egyszer egy irodalomtanárhoz azt a kérdést intéztem, hogy kergetődzik-e a szavakkal, és szállt-e valaha a madarakkal? A tanár kétségbe vonta műveltségemet. Egyszer egy úrhölgyhöz fordultam a következő kérdéssel: „Asszonyom – mondtam – olvasott-e olyan verset, amely önzése butaságát elfeledtette önnel?” A nő nem felelt. Sőt egy gyilkossal is szóba álltam, ezt kérdezvén tőle: „Tulipánt téptél-e, s a tömlöcben hallottad-e a fuvolázó, víg Pánt?” Sok ilyen s hasonló kérdéssel támadtam az embereket, s most… bánt a lelkiismeret. Megmondjam, hogy miért? Bánt, mert nem hallgattam. Igen, igen, bánt, hogy nem tanultam meg idejekorán elhallgatni.

– Mama – fordult a karcsú lány anyjához –, neked fogalmad sincs arról, hogy Mr. Paul Foster miről beszél.

– De hallgattam rá – vágott vissza az anya –, amíg te önmagadban azokon a szavakon gondolkodtál, amelyekkel megsérthetnél.

Barátomat ez a párbeszéd nem zaklatta. A részegség világosságával folytatta a vallomást:

– Tétlenül éljek? Élet, mondd, szemem lustán tapadjon rád? A farkast és a bárányt közönnyel nézzem? A csillagokat, a költői szikrákat, a mélybe és a magasba ballagó utast? Most már erre is képes vagyok, de soká… soká nem tehetem meg. Hogy féltem attól… mitől is? Szemem elárvulásától. Attól, hogy a benne izzó mécs gyászt fog ölteni, s így siratja meg a lélek renyheségét, amíg a tagadás csontkarjára vesz. Az ismeretlen Istenhez imádkoztam: engedd, hogy szemem maradjon meg nyíltnak, hogy ne veszítsem el hitemet, hogy a napba hunyorgatás nélkül nézhessek. Engedd, hogy elszédüljek a szépségtől… s megtanultam zabálni. Mrs. Kovács – fordult a vendéglősnőhöz –, a maga húslevesénél különbet nem ettem életemben. [314]

Erre az elismerő megjegyzésre nyirkos tekintet áradt ki a karcsú lány szeméből. S valamit tennie kellett, hogy anyja mint szakácsnő szűnjék meg barátom bálványképe lenni. Mit is tehetne? Fiatal, ruganyos mozdulatú, kívánatos. S ezt mondta:

– Talán érdekli, Mr. Foster, hogy nemcsak anyám szakított a szénkereskedővel, de én is vőlegényemmel.

– Ne mondja!

– Nem sajnálom.

– Rokonszenves fiatalember.

– Én jobban szeretem az érett férfit. Tapasztaltabb, s inkább megbízható.

Az anya dühében kiküldte a konyhába a lányát. Az utóbbi ugyan nem tudta, hogy miért menjen ki, de sejtette, s ezzel a sejtéssel meg volt elégedve. Anyja féltékeny! Anyja hiába pályázik Mr. Foster vagyonára! Elkaparintja tőle! Jó lesz sietni, mert hátha a hízásba csakugyan belepusztul.

Hazamenet barátom hallgatott. Mielőtt belépett a házba, noha részeg állapotban ingadozott teste, mégis az értelem világosságával ezt tudta mondani:

– Kitűnő étvágya van a vendéglősnőnek, s lányának is. Rám vásik a foguk. Ha én innen előbb-utóbb el nem megyek, az anya kidobja a lányt a házból.

Szomorúan mosolygott, mint a részeg ember, aki nem hisz a tisztánlátás bölcsességében.

Barátomban, mielőtt a szanatóriumba került volna, még egyszer jelentkezett az érzékenyen kulturális lelkiismeret szava. Az enyhe júniusi éjszakában, holdsütésben, egy tó mellett beszélő csendben ballagtunk. Nehezen mozgott; sokat nyögött, ismételten meg kellett állnunk.

– Szeptemberre kétszázötven fontos leszek – mondta. – Micsoda siker! Micsoda elképzelhetetlen siker!

A közelben szerelmespár bújt egymáshoz; annyira szerelmesek voltak, hogy a bennük ragyogó hold és csillag elfeledtette velük a távoli égboltot. Kótyagosak lehettek a szerelemtől, mert lépteikre nem figyeltek; elfelejtették, hogy a tó mellett baktatnak, s egyszerre a puha talajon lecsúszott a lábuk, s beestek a tóba. Semmi bajuk nem esett, mert hiszen a part mellett sekélyes a tó mélysége; sikoltottak, a férfi káromkodott, amíg kikecmeregtek a szárazföldre. Mi akkor éppen padon ültünk, a hatalmas platánfa eltakart bennünket, s a szerelmesek nem tudhatták, hogy látjuk őket.

– Sosem lesznek boldogabbak – mondta barátom, amikor észrevette szándékomat, hogy a vízbe esett szerelmeseken segíteni akartam. Megfogta karomat. – Ne vedd el a fiatalembertől azt az alkalmat, hogy hős lehessen. Majd a házasélet unalmában arra fog emlékezni, hogy miként mentette meg szíve választottjának életét.

Segítségemre valóban nem volt szükség. A fiatalok eltávolodtak, a holdfényben láttam, amint nedves ruhájában, amely jó vo[315]nalú testéhez tapadt, a nő belépett a Ford autóba, s a férfi követte, s rövidesen a gép elrobogott. Magunkra maradtunk a csendben, az éjjeli fényben.

Barátom megszólalt.

– Lehet, hogy kissé őrült vagyok. Lehet, hogy a pszichoanalitikusoknak igazuk van általában az emberi természet rendellenességének megítélésében. Nézd ezt a formát, ezt a borzalmas formát: engem. Valahol Flaubert-ról azt olvastam, hogy művészi érzékenységében megátkozta izzadó testét. Forma, forma! Nézzed az embert, a legtökéletesebb embert is, s mi benne a tény? Értéke? Tehetsége? Sikere? Dehogy! Pongyola fény az emberi lélek legfelségesebb ragyogásában is. Formátlan a tüze, még amikor megálmodja Istent is, s örök oka könnyezve nevetni. Formátlan, amikor a tárgyakkal birokra kel: ő, a korláttalan a korláttal. Ám korláttalan-e? Micsoda fennhéjázás! Jó lesz, ha letompítom hangomat. Mi a tárgy? Torony, vagy asztal, vagy karosszék, esetleg könyv, cipő, tű. Formájában is alaktalan. Hogy tagadhatja meg az ember azt, ami élettelenségében is körülötte él. S birkózik vele, mert lelkét igazolni akarja. Lelkét, lelkét! Fenének kell a lélek! A tárgy is csak azért kell, hogy a testnek kényelme legyen, és az idegeknek vánkosuk!

Verejtékcseppek lepték el homlokát, s attól tartottam, hogy a nagy izgalom végez vele.

– Ne erőltesd meg magad.

– Szavamat nem vette figyelembe.

– Valamikor humorosnak mondottak – folytatta –, sőt tréfacsinálónak. Az ember csak addig nevethet, amíg érdemes sírnia is. Valaki azt mondhatná: túl komolyan veszem az életet. A múltban igen, most már nem. Akkor is, amikor nevettem, komolyan vettem. Ami tele van fájdalommal és gyönyörrel, az álom valóságával és a valóság álmával – hogyne lenne ez komoly élmény. A virágillat! A csók! A zenei alkotás! A munka. Hogyne kellene az életet komolyan venni! A tagadás titka: az élet nem ér fel hozzánk. Különbek vagyunk az életnél, az emberi társadalomnál, az értékeknél, mindannál, amit az életbe belemagyaráztunk. Perverz ötlet részemről a zabálás, amely végül is a halálba visz, vagy Isten tudja, hová? Nem olyan perverz, mint az élet maga. Nem olyan ronda, mint az emberi étvágy általában. Gondolj a vendéglősnőre. Kinek kell? De tudja, hogy pénzem van, s most szemével úgy kúszik rajtam, mintha nem lehetne meg nélkülem. Lánya elkergette vőlegényét. Anya és lánya gyűlöli egymást miattam. Mindketten azt remélik, hogy horogra kerülök, rövidesen elpatkolok, s övék a vagyonom. Kivételes eset? Dehogy is az. Mindenki étvágya határtalan. S ha már az élet semmi más, mint az étvágy bűnténye, miért ne legyek következetes, s miért ne végezzek magammal a legmeggyőzőbb szimbólummal, a zabálással?

– Kissé illogikus vagy, noha ésszerűen igyekszel beszélni. [316] Nem lenne egyszerűbb főbe lőni magad, vagy más hagyományos módon végezni?

– Egyszerűbb lenne, de stílustalan. Vagyonomat a gyomorbajosok s hasonló nyavalyások kezelésére hagyom, s közben megvan az az elégtételem, hogy mialatt az élet felfalta érzékenységemet, tudásomat, vágyaimat, én a végső elpusztítás céljában együttműködtem vele.

– Őrült vagy.

– Lehet, de tudatosan.