Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. november) 8. szám, 277–323. p.

Tudta biztosan: tegnap este még nem volt semmi baja. Vígan és röfögve ropogtatta a kukoricát az ólban, amikor megetette. Most behúzódott a sarokba, és nem jött ki.

Valami szorongó és keserű érzés marcangolta:

– Kuci, kucili – rázogatta a szakajtóban a kukoricát, de a disznó csak nézett rá fekete és fényes szemeivel, és nem mozdult.

– Hm, a teremtésit! – dünnyögte bosszúsan bajusza alá, ami úgy ereszkedett püffedt ajkára, mint a bánat. – Hát beteg vagy?… Nem eszel?… – Úgy beszélt hozzá, mintha a disznó értené. Talán értette is, mert néha ránézett, és röffentett egyet-egyet. Azután ismét csend lett. Bosszús, nagy csend. Csak a kezében tartott szakajtóban zörögtek meg néha-néha a kukoricaszemek. [303]

Az ólba is dobott pár marékkal. Az alomra. De a disznó nem mozdult. Hátsó részén ült. Fülei lekonyultak, mint két ázott rongydarab. Meg sem mozdult. Nem akart talán. Vagy nem bírt. Sokáig nézte, toporgott az ól mellett, néha feltekintett az égre is, dühösen, mérgesen. Aztán a földet bámulta. És sáros bocskorával apró jeleket karcolgatott a nedves talajba. A szakajtót pedig csak tartotta, tartotta a kezében, meredten, mozdulatlanul, mintha kezéhez nőtt volna. Nézte benne a kukoricát. Jó pár marék kukorica volt a szakajtóban. Finom, sárga szemek, aranyosan nevető kukoricaszemek. Szabadon lógó kezével belevájkált, megsimogatta őket, azután mérges lendülettel kiöntötte az udvarra. Két kopasztott, vézna kacsa nekiszaladt, és kapkodni kezdte valami kaján és élénk fejrázással.

*

Csak leült, és nem szólt semmit. Nehéz süvegét letette maga mellé a földre, a konyhába, és széles, fekete tenyerével közelebb húzta a repedezett tányért.

Felesége néha ránézett. Nem mintha mondani szeretett volna valamit, hanem csak úgy. Egyszerűen ránézett. És látta rajta, hogy baj van. Nagy baj. Talán nem is lehetne nagyobb. Mert ennél aligha.

Már jócskán kikanalazta a levest, amikor végre megszólalt:

– Beteg…

Csendben mondta, alig hallhatóan ejtette ki a szavakat. Talán nem is mondta, hanem súgta maga elé. De az asszony meghallotta. Mert félretolta a tányért, és nem evett tovább. Lopva összeakaszkodott a tekintetük. Egymásba kapcsolódott, mint két markos, eres kéz.

Nagy baj volt, bizony. Ezt nehéz ugyan megérteni, mert csupán egy disznóról volt szó. Mégis…

A nyáron vették a disznót. Nem került nagyon sokba. Sokat nem is fizethettek érte, mert csak kevés pénzük volt. Ezt a kis összeget is nagyon nehezükre esett összekuporgatni. Az ember, Kocsis András kapálni járt érte kukoricát. De ásni is elment később napi tizenöt dinárért. Mindig szombat este fizettek. Ahogy hozta a pénzt – néha nyolcvan dinárt is hetenként, ha alkalma volt egész napon át dolgozni –, kiszámította előre, hogy mennyit tud félrerakni. Tízet, húszat. – Lassan gyűlt bizony a pénz, nagyon lassan, de egyszer mégis együtt volt. Százötven dinár. Tarka malacot vettek. Kunkorodós, kis farkút és élénk két szeműt. Télirevalót. Mert ritkán jut a szegény napszámosember malachoz. Nagyon ritkán. Nem kis dolog ez. Malacot hizlalni sok pénzbe kerül. Kukorica is kell. Az sem terem ingyen, mert a szegény napszámosembernek nincs hozzá földje. Bizony, nehezen nevelték fel, hogy legyen télen [304] mit enniök. Neki és az asszonynak. S most hirtelen megbetegedett

– Milyen nagyon szomorú – mondta bánatosan az asszony az ól előtt. – Nagyon csendes. Biztosan valami baja van.

– Persze, hogy van. Az ördög vitte el a szegény ember szerencséjét – fakadt ki dühösen a napszámosember az asszonya mellett, ahogy nézték ketten a disznót, amint a hátsó felén ült, és hallgatta őket.

Idegesen és egy helyben toporogtak. A napszámosember, Kocsis Andris bajuszának lelógó csücskét rágta csorbult fogaival. Szemöldöke mérgesen mozgott a homlokán, s nagy dühében a füle is megmozdult néha.

– Talán el köllene híjni az orvost – merészkedett tovább az asszony. – Az mégis csak többet tud.

– Fenét tud. A pénzt tudja elvinni. A pénzt!… – Dühösen mondta az ember, és rekedten. Izmos kezefején megdagadtak az erek. Most ölni tudott volna. Valakit megfojtani. Addig szorítani a torkát, amíg van benne szusz. – Még orvost – azt mondja az asszony. – Hogy orvost? Hm… – Hátratolta homlokáról a süveget. – Hogy az többet tudna? Talán még segítene is? De éppen a disznóhoz orvost?… A napszámosember disznójához?… A kutyateremtésit! Mit szipogsz itt? – mordult föl. – Ha megdöglik, akkor megdöglik! Csak nem hílunk azér’ orvost, mer nem eszik? Dögöljön meg ott, ahun van!… Mi is megdöglünk egyszer, osztán nekünk se híj majd senki orvost. Hát…

Dohogva elhallgatott. Az asszony nem válaszolt. Tépelődve néztek maguk elé. Egymás tekintetét elkerülve. Az asszony mártírarccal, fájdalmasan bámulta az ól rozoga faajtaját. Aztán a diófát nézte. Mintha onnan várna segítséget. Vagy valahonnan. De bízott még. Legjobban az orvosban, mert később szóvá is tette a napszámosember előtt.

– Talán mégis a doktort köllene elhíjni.

A napszámosember nem szólt semmit. Nem akart beszélni. Csak lézengett az udvaron, toporgott az ól előtt, a diófa alatt, ide-oda. A két hosszú nyakú, vézna kacsa pedig riadtan menekült előle.

De estefelé mégis meggondolta a dolgot. Mert hát a disznóról volt szó. Az ő egyetlen disznójáról. Hiszen sok pénzébe került. Dolgozott érte, a Nagypistánál, a nagypistáknál és szombaton este mindig hazahozta a pénzt!

Elhívta az orvost.

Nagy, vörös ember volt az orvos, táskát hozott a hóna alatt, és azt kérdezte nagy hangon: – Hát hol van az a disznó?

Megmutatták neki. És elpanaszolták síró hangon, hogy nem eszik, csak állandóan szomorkodik. És hogy a füle úgy lóg, mint két ázott rongydarab. „A kukoricát mán nem eszi tegnap óta – [305] mondta az ember dühösen, de hangjából kicsendült a szomorúság. „Talán megdöglik?” – tette fel a kérdést az asszony, és nagyot szipogott. „Segítsen rajta, doktor úr!”

Az orvos kicsomagolta műszereit, s lerakta egy sárga székre, amit tiszteletére hoztak ki a konyhából. Lavórt is kért, és szertartásosan megmosta a kezét, de a vizet utána szétfröcskölte és rászórta az ólra. Ezt a műveletet dühösen végezte, mert bosszantotta, hogy a törülköző olyan piszkos, és nem törülheti bele a kezét.

Nagysokára került csak sor a disznóra. Bebújt hozzá az ólba, megmérte a lázát, megtapogatta a gyomrát és a füle tövét. A disznó egykedvűen tűrte, a napszámosember pedig bajuszát rágta a vizsgálat alatt.

– Hát ez bizony beteg – mondta az orvos.

– Azé híjtuk el a doktor urat, mert beteg.

Az orvos tovább vizsgálta s tapogatta a disznót, és csóválta hozzá a fejét. A napszámosember előszedte dózniját, és kicsavarta belőle az utolsó dohányt is. Mikor a görcsös cigarettát elkapta a gyufa lángja, nagyot pöffentett. Orrán át eresztette ki a füstöt. Közben káromkodott. De csak úgy magában. A disznót szidta, és a világot. Még a szenteket is belekeverte. A vörös képű lódoktor pedig még mindig vizsgálta a disznót. Valamit motyogott is. A napszámosembert szidta, hogy ilyen piszkos és keskeny ólban tartja az állatot. Hát akkor csoda, hogy megdöglik? De ezeknek ugyan hiába beszél! Csak eleresztik a fülük mellett anélkül, hogy meghallgatnák a tanácsot. Szóba ereszkedni is kár velük. Még a kellő tisztelet megadására sem képesek. Csak úgy átnéznek az ember feje fölött. De megesik, hogy az ember háta mögött is kiköpnek. Ha pedig véletlenül köszönnek, az is csak hideg, kevély fejbiccentés. Jobb kezük mutatóujját kalapjuk vagy süvegjük csücsköjéhez bökik és ezzel el van intetve. – Az ilyen népet – gondolta az orvos – meg kellene korbácsolni. Úgy kellene terelni őket, mint a disznókat. Mert nem érdemelnek mást. Büdös, utolsó népség.

– Megdöglik-e, doktor úr?

– Be kellene oltani. Talán még nem késő. Pestise van. Nem is csoda ilyen tisztaság mellett…

A napszámosember dünnyögött magában. Hogy be kellene oltani, azt sejtette. Ahhoz nem kell külön orvosi tudomány. Tudja ő azt maga is. De miből? Hol van reá pénz?

Bütykös ujjait egymáshoz dörzsölgette. Most az orvosnak is ki kell fizetni a húsz dinárt. Vagy huszonötöt. Nem tudja biztosan, mert már nagyon régen volt nála lódoktor. De úgy hallotta minap az egyik embertől, akinek megdöglött a lova, hogy húszat fizetett. Húsz dinárt. [306]

Délelőtt hozott az asszony negyven dinárt a szomszédból, kölcsön. Csak pár napra kérték. Abból vettek tegnap sót is, és petróleumot. Vakargatta borostás állát.

– Hát akkor úgy hiszi a doktor úr, hogy be köllene ojtani?

– Az talán még segítene.

– Osztán mennyibe gyünne az az ojtás?

Az orvos úgy tett, mintha gondolkoznék. Nem sokáig, csak pár percig tartott az egész. Ahogy végighordozta tekintetét a korhadt diófa törzsén.

– Úgy száz dinár körül. Százhúsz.

A napszámosember lenézett a földre, aztán felesége riadt két szemébe tekintett. Most már nem vakarta az állát, és nem is káromkodott. Csak csendesen és elszontyolodva állt az ól előtt. Aztán nagynehezen kibökte:

– Nem köll beótani. Minek? Úgyis megdöglik, látom én…

Pedig nem látta. Nem is ezért mondta. Inkább kihívásból. Hátha nem hagyja abba az orvos. Hátha biztatni, noszogatni fogja: Hogy dehogy is döglik meg. Be kell ojtani, s akkor kutya baja se lesz. Csak nem kell mindjárt kétségbeesni, ha lekonyul a füle. A múltkor is volt már ilyen esete. Lekonyult a füle, és azt hitték, hogy no, vége van… S ma?… Csak látná azt a disznót! – Ilyesmit várt a napszámosember. De az orvos nem mondott ilyet, hasonlót sem. Hallgatott. A disznó meg nézte őket fénylő szemeivel. Mintha azon gondolkoznék, vajon beoltják-e, vagy sem. Az orvos még erre sem gondolt. Neki mindegy volt. Ha beoltják, jó, ha nem, akkor is.

Becsomagolta műszereit fekete táskájába, trombitálva kifújta az orrát, és várta, hogy kifizessék. A napszámosember kis ideig még ott állt az ól mellett, aztán nagyot köpött a földre, és széttaposta bocskorának sáros orrával.

– Eszi fene a disznót és az egész világot – mondta, s megindult a ház felé, hogy kihozza a pénzt. Mikor kijött, a dinárok úgy csörögtek a kezében, mint előbb a kukoricaszemek a szakajtóban. De az orvos nem volt olyan közömbös, mint a disznó. Közelebb jött, és markába öntötte a pénzt.

– Húsz dinár?

– Húsz…

Hóna alá vágta kis táskáját, és kifelé indult. A kaput jól becsapta maga után, és az utcán fütyülni kezdett egy régi, kopott slágert.