Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. november) 8. szám, 277–323. p.

A szerb nemzeti száborok a múlt század derekán a szerb nemzeti kisebbség küzdelmeinek igen fontos színhelyei voltak.

Dimitrije Kirilović dr., a Novi Sad-i állami levéltár igazgatója a közelmúltban feldolgozta a bécsi titkos irattárnak a szerb száborok munkájáról szóló adatait, amelyek a történelmi társaság kiadásában könyv alakban is megjelentek. A több mint kétszáz oldalas munka mintegy ötven oldala szerb nyelven összegezi a titkos akták alapján a szerb száborok üléseinek az anyagát, míg a nagyobb rész (150 oldal) eredeti német szöveggel ismerteti a korona- és minisztertanácsi döntéseket a szábor kívánságairól és az ülések lefolyásáról.

A tanulmány újabb oldaláról világítja meg a szerb nemzetkisebbségi törekvéseket, és legértékesebb része feltárja előttünk a Szerb Vojvodina létesítésére irányuló régebbi keletű törekvéseket. Ma, az alkotmányjogi és adminisztratív – területi – viták kimélyedése idején hasznos olvasmány dr. Kirilović könyve, amely a régi szerb nemzeti kisebbségi gondolat fejlődését szemléltetően érzékelteti.

*

Az 1848-as forradalom nemcsak a magyarságot mozgósította, hanem a szerb kisebbséget is tevékenységre késztette. A szerbek – mint a történelemből is tudjuk – a magyarok ellen fordultak és a Monarchia határain belül – Bécs hathatós segítségével – önálló vojvodinai tartományt létesítettek. Az abszolutizmus alatt és után Bécs hangulata hamar megváltozott a szerbekkel szemben, gyorsan eloszlatta a szerbek önállósági reményeit, s őket szintén a magyarság sorsára juttatta. Az alkotmányos élet helyreállítása után, amikor Bécs igyekezett a Magyarországon élő népek kívánságait közelebbről megismerni – írta a Novi Sad-i Srpski Dnevnik –, a szerbség azt gondolta, hogy az általa követelt Szerb Vojvodina határai tekintetében egyedül ő illetékes véleményt mondani, és nem a vojvodinai magyarokkal, románokkal, németekkel és bunyevácokkal együtt.

Gróf Menschdorf tapogatózására a szerb többségnek az volt az egyön[295]tetű véleménye, hogy Vojvodina hovatartozásában egyedül a szerb nemzeti szábor dönthet. A gróf, aki a császár megbízottjaként tárgyalt a vojvodinai szerbek vezetőivel, puhatolózásaira mindenütt azt a választ kapta, hogy haladéktalanul össze kell hívni a szábort a kérdésben való állásfoglalás miatt. Bécs eleinte húzódozott a szábor összehívásától, és Magyarország felé fordulva Vogvodinát és Temes megyét – a szerbség nagy meglepetésére s a szábor megkérdezése nélkül – Magyarországhoz csatolta, a Szerémséget pedig Horvátországhoz. Erre azért került a sor, mert a szerbeknek kívánságait Bécsben teljesíthetetleneknek találták, s mert akkor már fújdogáltak a magyar–osztrák közeledés előszelei is.

Az úgynevezett Szerb Vojvodinának Temesvár környékével együtt valamivel több mint egy és fél millió lakosa volt, melyből négyszázezer volt román, háromszázötvenezer német és csak háromszázezer szerb. Ezért a szerbség nem volt megelégedve a közigazgatási határoknak a megállapításaival, mivelhogy az nem kedvezett nemzeti céljainak. A szerbségnek az volt a kívánsága, hogy Vojvodinához csatolják hozzá Szerémséget és a déli határőrvidéket, Baranyát, Bácskát és a becsei kerületet, továbbá az egész Sajkásvidéket, Bánátot (beleértve a kikindai körzetet is és a szerb Bánát katonai határait). Vojvodinának ilyképpen megállapított határai kielégítették volna a szerbséget, mert aránya a többi nemzetekhez képest sokkal kedvezőbben alakult volna. Miután azonban nem kívánságaiknak megfelelően jelölték ki a határokat, a szerbség nem tekintette Vojvodinát szerb nemzeti tartománynak, s azzal semmiféle közösséget nem vállalt. Mihajlo Polit-Desančić dr., a szerb kisebbségmozgalom akkori vezére csalódottan kiáltott fel, hogy ezért a Vojvodináért kár volt 1848/49-ben a szerbségnek annyi véráldozatot hozni. A szerbek keserűen látták, hogy a Novi Sad-i szerb gimnáziumban egy tantárgyat kivéve még mindig németül tanítanak. Bár a kikindai kerületben a közigazgatásban a német nyelvvel együtt a szerbet is használják, s a szerb elemi iskolákban és hitközségekben szintén a szerb nyelv dominált.

A szerbek, akik sokáig hittek Bécs ígéreteinek, nem ily összetételű Vojvodinát képzeltek el. Azt remélték, hogy a magyarokkal szembeni, forradalom alatti ellenséges magatartásuk jutalmazásául Bécs hozzásegíti őket az önálló Szerb Vojvodinához, de ebben a várakozásukban szomorúan csalódtak.

A szerb kisebbség föderatív államberendezést szeretett volna Magyarországon, és a vezérei állandóan azt hirdették úgy szóban, mint írásban, hogy Magyarország csak föderatív államberendezéssel tud fennmaradni. A szerbek az új területi beosztásba nem tudtak belenyugodni. „Míg a vojvodinai magyarok örömük jeléül feldíszítették házaikat, és fáklyás felvonulásokat rendeztek, addig a vojvodinai szerbek gyászuk jeléül kalapjukon gyászszalagot viseltek.” A Srpski Dnevnikben a szerbség évekig panaszkodott hol Bécsre, hol Budapestre, mert kijátszották őket, és a meg[296]ígért, önálló Szerb Vajdaságot nem adták meg. Különösen azt fájlalták, hogy a negyvennyolcas forradalomban megteremtett Szerb Vojvodinát a szábor megkérdezése nélkül szüntették meg, és csatolták Magyarországhoz. Kirilović szerint erre azért került sor, mert Ausztria a vesztett háborúk után sietett az abszolutizmus felszámolásával, és Magyarországnak kedvezve rendezte Vojvodina és a szerb kisebbség problémáit.

De a Szerb Vojvodina megszüntetése után Bécsben még nem tekintették a szerb kisebbségi kérdést elintézettnek, s ezért Rajačić pátriárkát felszólították, hogy küldje fel Bécsbe tárgyalásra a megbízottakat. Rajačić ugyanazt a választ adta, amit gróf Manschdorf kapott a szerb kisebbségi vezérektől. „Egyedül a szábor hivatott arra, hogy a szerbség nevében beszéljen, tehát sürgősen összehívandó.” Vojvodina sorsa akkor már eldőlt ugyan, de a szerbség ragaszkodott a száborhoz, mert azon keresztül fórumhoz jutott, és szét tudta kürtölni panaszait, kívánságait. A szerb kisebbségi vezérek egyöntetű magatartásával koronatanács foglalkozott, és gróf Schmerling államminiszter hosszasan magyarázta a száborok jelentőségét, nem titkolva el azt sem, hogy azok egyházi és iskolai kérdéseken kívül politikai kérdéseket is megvitatnak. Hosszas vita után Bécs hozzájárult ahhoz, hogy 1861. április 2-ára a szábort összehívják, aminek híre reményt öntött a szerbségbe. A Novi Sad-i szerbek kivilágították házaikat. Svetozar Miletić dr. abban bizakodott, hogy a szábor döntéseit a budapesti parlament is jóvá fogja hagyni.

A szábort az ünnepi köntösbe öltözött Sremski Karlovcin tartották meg. Nemcsak delegátusok érkeztek nagy számban, de úgyszólván az összes szerblakta vidékekről jöttek érdeklődők, így Budapestről, Bécsből, Prágából, Grazból egyetemi hallgatók. Az akkori türelmes, nyugodt időkre jellemző, hogy a magyarországi szerbek parlamentjének ülésén Mihály fejedelem, Szerbia uralkodója is képviseltethette magát.

Az ülésen Rajačić pátriárka elnökölt, míg a kormánybiztos Filipović báró volt, aki felhívta a szábort, hogy tegyen előterjesztést a szerb nyelv és nemzetiség megőrzésére Magyarország határain belül, miután Vojvodinának Magyarországhoz való visszacsatolása befejezett ténynek tekinthető. A szerbek azzal jutottak az előterjesztési joghoz, hogy együtt küzdöttek a magyarokkal a törökök ellen, és privilégiumokat kaptak az általuk lakott területeken. A szábor képviselői e kiváltságokra hivatkozva azt kérték, hogy a szerbek által lakott területeken önálló közigazgatási egységet létesítsenek, mert külön nemzetnek tekintik magukat. A császári és királyi privilégiumok egész sorát idézték; hogy a szerbséget a múltban mindig önálló nemzetnek tekintették, bár később „magyarországi polgárok”-nak számítottak. E követelésük nem volt új keletű, mert már 1708-ban egy császári pátensre hivatkozva azt sürgették, hogy állapítsák meg a szerb területek határait, ami meg is történt, bár utólag az önálló területi kereteket ismét megszüntették. Az 1848/49-es forradalomban a szerbek ön[297]kényesen visszaállították a régi szerb határokat, amelyeket Vojvodinának Magyarországhoz való csatolása újból megszüntetett.

Rajačić báró volt a szábor legszorgalmasabb szónoka. Azt követelte, hogy állítsák vissza a Szerb Vajdaságot, és ismerjék el a határokat. Megemlítette, hogy 1848-ban a császár megerősítette állásában a választott szerb vojvodát, hozzájárult a kinevezett pátriárka megválasztásához és elismerte a szerb Vojvodinát. Stojaković, a szábor legaktívabb tagja szerint a szerbeknek juttatott privilégiumok tulajdonképpen nemzetközi megállapodásokon alapulnak. „Lipót király meghívására – mondotta a szónok – 36–40 000 család, közöttük százezer fegyveres férfi átjött Szerbiából Magyarországra, ahol önálló szerb területet, szerb adminisztrációt ígértek nekik.” A szábor ülésén ennél békülékenyebb, megértőbb hangok is hallatszottak. Izidor Nikolić szerint az alkotmányos Magyarországon a szerbek egyházi és iskolaügyi autonómiával is megelégedhetned. Jovan Domovski temesvári főispán arról beszélt, hogy az 1848-as forradalmi magyar törvények elég garanciát nyújtanak a Magyarországon élő népek fejlődésére, Petar Čarnojević temesvári delegátus pedig azt mondta, hogy a szerb privilégiumoknak koránt sincsen olyan nagy jelentőségük, mint azt a szábor egyes tagjai gondolják. Azt ajánlotta, hogy a szábor határozatait közvetlenül küldje meg a budapesti parlamentnek, és ne Bécsen keresztül. „A Szerb Vojvodinát Bécs segítségével hívták életre – fejtegette tovább álláspontját –, amelyben nem szerb, hanem német szellem uralkodott, s még ezt a Vojvodinát is megszüntették a szerb nép megkérdezése nélkül.” Čarnojević erélyes és határozott beszéde s a Magyarországhoz való közeledés ajánlása nyílt szakítást jelentett a kétszínű politikát folytató Béccsel, amely a szerbeket és magyarokat egymás ellen játszotta ki. A szerb nép történelmében különben nem ez volt az első eset, hogy vezetői a Béccsel való együttműködés helyett a budapestivel valót kívánták. Sava Tekeli már a temesvári szábor ülésén is hasonló szellemben szólalt fel. De a karlovci száborban a magyarokhoz való közeledésnek sok ellenzője volt. Stojković szerint a magyarokkal nem lehet együttműködni, mert kijátszottak a szerb privilégiumokat, és mert „a magyarok idézték elő a Szerb Vojvodina megszüntetését is.”

A szábor kilencnapi izgalmas ülésezés után kimondta, hogy tudomásul veszi a Szerb Vojvodina hozzácsatolását Magyarországhoz, és belenyugszik a változhatatlanba. A határozati javaslatot küldöttség vitte Bécsbe. A javaslat kiemeli, hogy „a szerbeknek ahhoz, hogy mint nemzet fennmaradhassanak, szükségük van nemzeti alapon megszervezendő önálló területre és autonómiára”. A Magyarországhoz és Horvátországhoz csatolt területekből kihasítandó a szerb tartomány, amelyet Szerb Vojvodinának neveznének, s melynek határai a következőképpen alakulnának: Szerémség a határvidékkel, Dél-Bácska a Sajkás-vidékkel, amelynek határa északon Szentán, Szomboron, Stari- és Novi Sivacon, Kulán, [298] Stari- és Novi Vrbason, Srbobranon és Molon keresztül húzódnék; Bánát határvidékkel, amelynek északi határa a Maros folyó lenne. Vojvodinához tartoznék még: Újbodrog, Készely, Külcsereg. Temesvár, Csahova, Szentgyörgy, Tolvad, Veliko és Malo Središte, Vršac, Mesina, Banatska Subotica, Bela Crkva, Klisa egészen a Dunáig. A szerb tartományok részére önálló szerb nemzeti politikai szervezetet is követeltek. A Szerb Vojvodina élén választott vojvoda állna, választott tanácsadó-testülettel, mely végső fokon a magyar kormánytól, illetve a horvát szábortól függne. A vojvoda mellett működő tanácsadó-bizottságban a szerbeken kívül számarányuknak megfelelően a Vojvodinában élő többi népek is képviseletet nyernének.

A vojvoda tagja lenne a magyar felsőháznak, és rangban a bán után következnék. A vojvodinai szerb politikai testület delegációt küldene a budapesti parlamentbe. A tartománygyűlés hatáskörébe tartoznék: a rendeletek és törvények meghozatala, közhírré tétele, a közigazgatás ellenőrzése, a költségvetés kidolgozása s a hadkötelesek sorozása. A magyar törvények érvényessége Vojvodina magyar részére terjedne ki, a horvát törvények érvényessége pedig a szerémségi részre. A szerb nyelv lenne Vojvodina hivatalos nyelve, de a nem szerb községekben – mondotta a Bécsben felterjesztett rezolúció – szabadon választhatná a lakosság a jegyzőkönyvek nyelvét. A politikai, közigazgatási és bírósági intézményekhez szerb referensek lennének kinevezendők szavazati joggal és megfelelő személyzettel. A szerbek iskoláik és egyházi alapítványaik számára úgy a Vojvodinában, mint a Monarchia többi vidékén teljes autonómiát kívántak, az ellenőrző államhatalom felügyeletének elismerésével.

A szábor határozatát a kísérőlevél részletesen megindokolja. A szábor – ki tudja hányadszor már – újból leszögezte az egész szerb nemzettömb nevében, hogy „a vojvodinai szerbség privilégiumaira hivatkozva kéri az önálló szerb tartomány létesítését, ami abból állna, hogy önálló adminisztrációja és törvénykezése volna, széles körű autonómiával”. A szerbek csak arra a területre tartottak igényt, melyen a pravoszláv szerbek többségben laktak, és számításon kívül hagyták a bunyevácokat, a sokácokat és a többi szlávokat. A szábor által elképzelt Vojvodinában a szerbség relatív többséget szerzett volna, mert háromszázezer szerbbel szemben háromszázötvenezer német, magyar, szlovák, horvát, román, bolgár és zsidó polgár lakott volna Vojvodinában.

A szerb kérdés megoldásának a súlypontja a szábor előterjesztésére Bécsbe terelődött, és a szerbség érdeklődéssel várta, hogy mi lesz a határozatok sorsa. Ditmitrije Kirilović dr. két tanács ülésének jegyzőkönyveivel igazolja, hogy a szerb kérdésben nem tudtak megegyezni.

A végeláthatatlan vitában Forgách magyar udvari miniszter döntött. A vojvodinai helyzetet összehasonlította a déll-tiroli problémával, és azt mondta, hogy ha Vojvodina megkapja az autonómiát, akkor ugyanolyan [299] címere lesz, mint Szerbiának, ez pedig azt jelentené, hogy a tiroli olaszok is hasonló kívánsággal állhatnak elő. Forgách beszédének meg volt a kellő hatása, a minisztertanács tagjai eredménytelenül zárták le a tárgyalást.

Még egy ülésen került szóba a vojvodinai szerb kérdés, és ekkor Forgách részletesebben megindokolta, hogy miért ellenzi a vojvodinai szerb autonómia megadását. „A szerbek által megjelölt területen nagy számban élnek magyarok és németek, akiknek körében elégedetlenséget keltene, ha az ő háttérbe szorításukkal a szerbek kiváltságot kapnának.” A vojvodinai szerbek nemzeti érdekeinek a megvédelmezésére Forgách miniszter elegendőnek tartotta, ha igazságos megoldást találnak a szerb nyelv használatára, ami megfelelne az 1690. évi privilégiumoknak is. Mažuranić horvát bán az igazságosságról beszélt, amely megköveteli, hogy a szerb kívánságokat teljesítsék, hogy a szerbség nemzetiségét és nyelvét megőrizhesse. Mecséry báró belügyminiszter és Rechler gróf külügyminiszter megmaradtak régi álláspontjuk mellett, mely szerint a szerb probléma megoldására még nem érkezeti, el az idő. Schmerling, aki megértően kezelte a szerb kívánságokat, megpróbált társaira hatni, és felhívta figyelmüket arra, hogy maga a császár is nagy jelentőséget tulajdonit a szerb privilégiumoknak, amelyek életbeléptetését semmi sem hátráltatja. Eszterházy gróf ezzel szemben azt ajánlotta, hogy várják be, míg az egész magyar kérdéskomplexumot rendezik, és akkor vegyék elő a szerb követeléseket is.

Ekként vitatkoztak 1862-ben Bécsben – figyelmeztet a könyv szerzője – a vojvodinai szerb problémáról, de amint ismeretes, akkor sem rendezték. Schmerling minden fáradozása, hogy a szerbeket kielégítsék, „meghiúsult a magyarok erélyes ellenállásán”. Végül is a bécsi kormány levette a napirendről a szerb kérdést, és 1867-ben, az elvesztett háború után inkább a magyaroknak tett engedményt, kiegyezvén Budapesttel. Attól kezdve pedig – jegyezte meg Kirilović dr. – már nem Bécsben, hanem Budapesten tárgyalnak a szerb kérdésről, Hamarosan meghozták a sokat vitatott nemzetiségi törvényt, amely egyetlen politikai nemzetet ismer – a magyart –, azt remélve, hogy idővel megteremtik az etnikailag egységes magyar népet. Dimitrije Kirilović dr. elfeledkezve az akkor már létező sok szerb intézményről, bankról s iskoláról, keserűen kiált fel, hogy „Magyarországon más nép, mint a magyar, nem létezhetett”. Azt azonban elismeri, hogy a szerb nép nemzeti jogaiból és privilégiumaiból mégis csak kapott valamit, mert 1868-ban hozzájutott egyházi, iskolai és alapítványi önkormányzathoz. Ellenben a „Szerb Vojvodinát és tartománygyűlést azok a magyar liberális politikusok gáncsolták el, akikben a szerbek a legjobban bíztak”. A harcokban elfáradt, kiábrándult szerb nemzet azonban nem nyugodott bele sorsába, mert meg volt győződve arról, hogy helyzetének ilyetén rendezése csak ideiglenes. Bízott Svetozar Miletić dr. jóslatában: „Vojvodina mégis feltámad.” [300]

Az 1868-as nemzetiségi törvény életbeléptetése után újból összehívták a szerb szábort, és Svetozar Miletić dr. megszervezte a szerb pártot. Miletić tovább küzdött mindazért, amit a szábor memorandumában megjelölt, szembeszállott a magyar nemzetiségi törvénnyel, s önrendelkezési jogot, egyenlőséget és továbbra is önkormányzatot követelt a Magyarországon élő idegen népek számára. Miletić a szábor minden ülését felhasználta arra, hogy a szerbség politikai követeléseit felvázolja, s emiatt gyakran voltak kellemetlenségei.

*

Most készül a száborok munkájáról szóló könyv második része, amely a közelmúlt szerb nemzeti kisebbségi küzdelmekről nyújt majd áttekintést. A második kötet a háborút megelőző esztendők eseményeit öleli fel, s az elsőnél még érdekesebbnek ígérkezik. Ez volt az idő, amikor a szerb kisebbségi gondolat megszilárdult, kiteljesedett, minden szerbben tudatos lett, s mikor az egyre jobban terjedő, nagyszerb agitáció már előre vetette az 1918-ban bekövetkezett összeomlás árnyékát.