Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. november) 8. szám, 277–323. p.

A vacsorának már régen vége volt. Az idősebb menyecske kívül az ajtóban a kutyát szólongatta a maradékhoz. Kötényéből kiszórta a csontokat, kezet öblített, és bereteszelte az ajtót. Bent úgy sütött a némaság, hogy valamennyien feszengtek tőle, de a gondolat nehezen akarta szülni a szót. Pedig ennek kedvéért jöttek össze, s azok el is árulták, hogy a mondanivalót mindenki készen rejtegeti.

Egyre jobban idegesített, hogy mindenki a másik szavára vár, s úgy tesz, mint aki majd rögtönözve ahhoz szabja a maga ellenkezését.

Az öreg elmozdult az asztaltól, pipát tömött, s homályosabb helyre húzódott, ahonnan könnyebbnek ígérkezik a küzdelem.

– No, hát mi lesz? – kezdte az első szippantás után, s egy számolyra ült. – Szóljatok, mert így aligha jutunk dűlőre.

Aki könyökölt, az hátravetette magát, aki addig az asztalon rajzolgatott a körmével, az a mennyezetre lesett. Az asszonyok zsebkendőt bontottak ki, és az orrukat fújták.

– Mondj má’ valamit, Gábor – unszolódott az öreg –, majd utánad a többiek is könnyebben vélekednek.

Szinte alázatos volt a hangja, mintha nem is az apa szavával beszélne.

A legidősebb fiú összekulcsolta tarkója alatt a kezét, s nyújtózott, hogy a csizmája orrára távolíthassa a nézését.

– Én vélekedjek? Hát vélekedhetek? Azt se tudom, hogy miről van szó.

De szemével önkéntelenséget színlelve, számítással a sarokba lesett. Egy tizenhét éves forma, úri ruhás lányka ült a sarokban egy ládán, s közömbösséggel azt mímelte, hogy a macskával játszik, így legalább könnyebb volt föl nem pillantani.

Az öreg gyorsabban szipákolt, s merészebben aprózta a megértésre valót is.

– Arról van szó, amit magyarázni se kéne. A nagynénétek meghalt. Ez a kislány itt van, s valamelyiteknek vállalnia kell.

– Épp ezt a rokont sohase láttam, most meg vállaljam. A nevit se tudom. [285]

Az öreg mintha az árnyékban gubbasztó kislányt is segítségül akarta volna idézni. Jóságosan odaszólt:

– Hát mondd meg nekik szépen a nevedet!

– Gizella – rebegte szégyenlősen s pirosan a lány. Föl is állott, szinte küzdött magával, hogy oda ügyetlenkedjen-e mindenkihez, és kezet fogjon, mint a férfiak, amikor bemutatkoznak a társaságban.

– Gizella?

– Még hogy Gizella! Ejnye.

A név szájról szájra szállt, mint egy nyugtalan lepke. A szájak elfanyalodtak utána. Az asszonyok mosolyogtak is hallatán. Az öreg sietett helyrebillenteni valamiképp a kellemetlen hatást. Nem érezte meg, hogy a fehér blúzos, elveszett teremtés a másik láz tüzébe esik tőle.

– Huszonkétezer pengő a hagyaték. Az az övé.

– No, – kottyant bele a második fiú, és nyomban a harmadik is belebölcselkedett.

– Egyszer talán. De most még az árvaszék tehénkedik rajta. Legalább nyolc évig.

Gábor haragos vörösen tiltakozni akart, de a felesége megelőzte, és szelídebb szavakkal szabadkozott.

– Tudjátok, hogy minden kívánságunk az vót, hogy fiú legyen az első gyerek. Meglett. Most aztán fogadjunk egy leányt eléje? Egy tizenöt éves gyerek elé?

Tamás, a középső fiú még nyomósabban érvelt.

– Talán én vállaljam? A magam gyerekit se akarom, s most egy idegent fogadjak be.

A feleségére nézett, de az meg se szólalt. Félig dáma volt, iparosné, cigarettázott is, és a füstöt úgy fújta, mint akit minden szó idegesít, amely fölösleges. Itt pedig neki magától értetődően minden szó fölösleges volt.

Márton, a legfiatalabb, suhanc képű fiú szemével a feleségét biztatta szólásra.

– Hát én könyörüljek? Huszonhárom esztendős vagyok, Magda tizenkilenc, most adódjon hozzánk egy lány, aki tizenhét esztendős. Nem nevetnétek tik is rajta?

Belül már nevettek is neki, mert tudták, hogy a kis gömböc termetű asszony még a fára is féltékeny, amelynek árnyékát az ura déli alvásra kellemesnek ítéli.

Talán elölről kezdődött volna a szabadkozások újabb áradata, de akkor az történt, hogy a kék szoknyás, fehér blúzos, édes arcú kislány ott, a sarokban, a ládán úgy elsírta magát, hogy mindenki elröstelkedett érte. Keserűség, szégyenkezés, tehetetlenség: minden volt ebben a sírásban, talán a szégyenkezésből legtöbb, mert a [286] karjával még a homlokát is elfödte, és szinte botorkálva került az öreg elé, aki még a leghívebb támogatójának látszott. Állt előtte egy ideig, mint a bűnvalló kölyök, aztán egyszerre a vállára hanyatlott.

– Megyek innen, már holnap megyek. Csak most vezessen valahova, hogy lepihenjek, ha még tudok.

Szavai zokogásba vesztek, s az öreg gyengéden átvezette a konyhából nyíló másik szobába az édes arcú teremtést, akivel szemben valamennyien váddal érezték, hogy más körülmények közt szánni és szeretni is tudnák.

*

– Majd én elintézem – mondta benn halkabbra fogva a szót s még keményebb daccal Gábor.

Megérzett, hogy a gyengeség ellen vértezi magát.

Az öreg még a szép szó rászedő erejével próbálkozott.

– De mi lesz vele, gondold meg! Elvégre mégiscsak a rokonod

– Nekem ugyan nem. Hisz úgyszólván azt se tudtam, hogy a világon van.

– Most már tudsz róla.

Gábor vállat vont.

– Legyen az, ami az anyja volt.

Egy-egy torokból a megakadt nevetés kuncogásban tört ki. De erre az öreg az asztalra csapott, s a csönd utána nagyon elárulta, hogy eddig csak a békés megegyezés reménysége mutatta gyenge apának.

Egy kicsit megcsendesedett rá, s mintha birkózott volna magával, de a másik pillanatban megint kivörösödött az arca.

– Menjetek ki – fújta rekedten a többi felé. – Te benn maradsz!

Ajtót mutatott, a szeme valósággal kergette őket. Gábor felpillantott, a szája megrándult, s a hatalmas ember szinte az asztal alá esett szégyenében. Ki akart rohanni ő is elsőnek olyan érzéssel, mint aki ennek a háznak ajtaját örökre becsukja maga után. De valami tartotta.

Ketten maradtak a rossz fényű lámpa mellett. A dühnek szinte szaga volt a szobában, mintha perzselődne valami. Az öreg komor volt, homlokán a redők készen álltak, mint a vészjelek, de a hangja kérlelően kezdte.

– Nézd, fiam, csak meg kell tűrnöd a háznál. Egy kicsit jó szívvel. Nem ingyen lesz, nem idegennek teszed. Neked kell vállalnod, te vagy a legidősebb.

Gábor száján megkeseredett a mosolygás. [287]

– Azér’ mer’ én vagyok a legidősebb? Vesződjenek vele a fiatalabbak.

– Tamásék úgyis rosszul élnek. Mártonnak meg igaza van, ők fiatalok. Mondhatnám még, hogy maradjon nálam, de magam vagyok, s őmellé mégis asszony is kell.

Gábor szavában megcsillant a fenyegetés éle.

– Nézze, édesapám. Harmincnyolc éves vagyok. Kötélre valónak mondom mindig azt, aki az apjával haragba keveredik. De most látom, hogy innen én is úgy elbúcsúzok, hogy nem látom még egyszer a kapufát.

Az öreg homlokán egy kicsi, sötét vonással összébb rándult a két őszes, sűrű szemöldök.

– Ettől nem félek, fiam, nem is ezér’ beszélek még mindig csöndesen. Azt nézd, hogy rokonod és igen jó lélek. Szép is. Lehet, hogy hamarost megakad rajta valakinek a szeme. Még örömmel is fizet, hogy gondját viselted valameddig. Aztán nem lesz ingyen, neked megmondom, hogy a pénze fele a tiétek.

A hangban a jóság olyan volt, mint a képre fújt leheletben a meleg. Csak őszintén lehetett felelni rá.

– A pénzt nekem ne is említse, apám! Ha csak egy kicsit érezném, hogy rokonom, tán én is tudnám, hogy mije lennék. De édesapám tudja, hogy mit köszönhetek az anyjának. Az apjáról nem is szólok. Tán még jobb, hogy úgy haltak meg, hogy nem kellett találkoznom velük.

– Nem tehet róla, szegény.

– Ő nem. De mégis… semmi közöm hozzá. Nem tudom rokonnak érezni. Az vadítana, ha jónak érezném magamhoz.

Az öreg az asztalra könyökölt s nézett merően a leszegett arcra.

– Hát pedig, fiam, magaddal viszed. Mert most már akarom, ha törik, ha szakad.

Egy kis csönd lett. De megint az apa szólalt meg:

– Vigyázz magadra, fiam! Nem jó ez a szörnyű nagy indulat.

A fiú halántékát nézte. Amikor az már ki-be lüktetett a szemöldöknyúlvány táján, akkor benn már fékeveszetten öklözött, dúlt és rombolt a kitörni készülő düh.

– Köszönöm, apám. Hát jó: elviszem az én házamba. De isten segélj, hogy holnap továbbadom.

– Továbbadod? Kinek adod tovább?

Gábor fölállt. Nyújtózott, s a szavai szinte kopogva hullottak le. Mintha csak szégyenletes, régi tartozást fizetett volna vissza hetykén és diadalmasan.

– A városba viszem, Lajoshoz. Az úgyis magános ember. Ügyvéd, talán jó lesz hozzá kisasszonynak. Ha egy kicsit távoli roko[288]na is, mégiscsak rokon. Az pénzért akár a pesztonkaságon is elkezdi a gondviselést.

Az öreg hebegett valamit. Föl akart ugrani, de a lába nem vállalta az igyekezetet. Szeme fönnakadt, majd meg úgy játszott, mintha ugráló számok után kapkodna. Gábor akkor már az ajtóban volt, csizmás, nehéz léptekkel átment a konyhán, s onnan behallatszott szelíd, becéző melegségbe megváltozott hangja:

– Hogy is hívnak csak?… Gizella fiam, gyerünk! Szedelőzködj szépen, átmegyünk hozzánk.

A többiek értetlenül néztek rá, mint akik nem tudják, hogy csodálkozni vagy egymásra pillantva mosolyogni kell a különös fordulaton.

Reggel Gábor szó nélkül befogatott. Az úri ülést tette a kocsira, s egy csíkos pokróccal még le is takarta szépen. A lovak már türelmetlenkedtek, amikor elárulta, hogy beszélni is akar ma.

– Gizella, vedd a kabátodat! Egy-kettő, föl a kocsira.

Ő is ünneplőt kapott magára, és szinte gonddal fésülködött.

A leány ijedten figyelte addig is minden mozdulatát. Szegény, nem tudta, mi minden történik még vele, s tulajdonképpen mire készülnek. Még legjobban ehhez a hatalmas emberhez vonzódott volna, de érezte, hogy az valamiért távolítja magától. Kapkodva sietett, hogy magára ne haragítsa, s kabátját ölébe rántva a másik percben kérdő tekintettel már fönn ült a kocsin.

Gábor a lovakra csapott, és szó nélkül hajtott.

Két óra alatt beértek a városba. Egy hatablakos ház előtt megállt a kocsi. Gábor lelépett, és intett a leánynak.

– Leszálljak? – kérdezte az tanácstalanul.

– Azért hoztalak – nézett rá Gábor mogorván –, vagy nem sejtetted?

A leány szeme olyan kerek és olyan kék volt, hogy megszánta egy pillanatra. Magyarázóbban enyhítette a szavát.

– Ez itt Varjas Lajos háza. Ügyvéd, magános ember. Nem hallottál róla?

– Nem említették.

– Pedig szegrül-végrül ő is csak rokonod. Legalább városban maradsz.

A leányt egy láthatatlan ököl egyszerre úgy mellbe sújtotta, hogy nyála eredt tőle, mintha hánynia kellene. El is sápadt, amikor leszedte motyóját a kocsiról.

– Gyerünk!

Nem is tudta, hogy mennek. Csak bent eszmélt rá valamire, amikor megálltak egy széles, szivarszagú, barna íróasztal előtt. A nagy bútordarab mögül egy szempár mered rá, ezt érezte, s látott hozzá egy fejet is: fiatalos, de fakó, ráncos arcot és kopaszodó [289] halántékot. Csak egy-egy szót kapott el Gábor magyarázkodásából, mint amikor az utolsó vizsgáján megszólalt az előtte ülő felelő,

– Teréz kislánya… Meghalt… Valakinek csak föl kék fogadni… Huszonkétezer pengő vár rá… Én, tudja, hogy vótam vele… Ő maga mondta, hogy sohase legyek a rokona… De nem is való közénk a kislány… Maga hasznát is veheti a munkájának az irodában…

A szavak valami távolból elhalóan hangzottak. Mindig elhalóbban, s majdnem fájóan. A szempár nézte őt tovább, most már csillogó szemüvegen. A száj valami csúnya gyűrődéssel megmozdult. Rémületet lehetett sejteni róla, de mégis mosolygós lett a vége.

– Sohse sejtettem, hogy ilyen helyes kis rokonom van.

Az arc emelkedett, s egy ugrálva lépő kis test tartozékát vállalta gazdájának.

– Gondoltam, maga ügyvéd…

A vidámodó kis ember rendreutasította Gábort.

– Mi az, hogy maga? Hát nem vagyunk rokonok? Ülj csak le, kérlek, mindjárt hozok egy kis likőrt.

A könyvesszekrény alsó fiókjából egy tálcát, három kis poharat és egy hasos üveget emelt ki, és töltött.

– Így ni. Most igyunk! A kis rokonom egészségére.

Úgy nézett rá, hogy a leány végigpillantott a begyes kis blúzán: istenem, talán a gombjai szakadtak le.

Gábor a harmadik koccintás után a váratlan halálesetet részletezte, ahogy töredékesen tudta. Az ügyvéd úr igyekezett szánakozni.

– Szegény kislány! És hát tik, persze…

Gábornak nyelvén volt a dühös magyarázat, hogy semmi köze sincs hozzá, s nem érzi a családba tartozónak. De a beszédben meg-megakadt, mintha távolodóban egy horgony kötele feszült volna meg, amelynek hegyét a mellébe erősítették. Az ügyvéd vele szemben szánta a kis rokont, anélkül, hogy őrá figyelt volna, de a keze annak haján és nyakán harmonikázott.

– Maradsz, kislányom, itt maradsz nálam.

– Huszonkétezer pengő… – kezdte Gábor, hogy az anyagi részt is elmagyarázza, de megint megfeneklett a szava. Látta, hogy az ügyvéd rá se figyel. Inkább arra neszelt föl, hogy elhallgatott.

– Mi az? Mi az?

– Hogy hát huszonkétezer pengője is van.

– Ugyan, barátom – legyintett mutatott bosszúsággal –, az igazán mellékes. Fő, hogy segítsünk rajta. Hát én… vállalom, ha már így történt s magad is jónak látod ezt. [290]

Fölugrott, megsimogatta a kisleány haját, és Gábor felé dörzsölte kezét.

– Hát nézd, kedves rokon. Ha van valami dolgod, intézd el, én most megcsinálom erről az írást. Egy óra múlva gyere vissza. A kislány addig itt maradhat.

– Jó – mondta Gábor, s távozni igyekezett, mint akit tuszkolnak, de a szeme valahogy minduntalan visszafordult.

– Jó, hát akkorra majd itt leszek.

Elment, de mintha a benn maradt leány arcának szégyenkező pirosságát is a lelkén vitte volna. Habozva, bizonytalanul lépett ki a kapun. Aztán egyszerre, maga se tudja mért, csak visszafordult az iroda felé, mintha a kalapját hagyta volna ott.

Ahogy ajtót nyitott, az ügyvédet ott látta a bőrszék karján, amint a zsebkendőjét gyűrő, sápadtra rémült leány arcához hajol, és hízelgő kedveskedéssel igyekszik törődni vele. Keze a leány félénken meg-megvonagló vállán játszott.

– No, mi baj? – kérdezte mosolygósan, de homlokát ráncolva az ajtónyílásra.

– Semmi. Csak gondoltam… jöjjön velem Gizike. Úgy, is venni kell neki még egyet-mást.

– Vagy úgy? Hát jó, menjen. De félóra múlva itt lesztek.

– Itt. Hogyne.

Vezette a leányt szinte kézfogva, s kint, amikor az habozva tekingetett körül, hogy mit csináljon, szinte mérgesen szólt rá:

– Ülj föl már, te csacsi!

A leány maga sem tudja, miért, de valami nagyon boldogan elmosolyodott a gorombaságra. Még a szemét is lehunyta.

– Hova megyünk most? – csipogta bátortalanul és izgatottan.

– Hová? Majd megmondom szépen, hogy hová. Hát haza. Csak nem hagylak itt, ennél. Hiszen elvégre rokonom vagy.

A leány csak lélegzett egy nagyot, és szólni se tudott, úgy torkon szorította valami.

– Vagy tán itt maradnál?

– Jaj, dehogy. Akárhol, csak itt nem.

– Hát azér’.

Fölült ő maga is, és fordított a kocsin. Észre se vette, mikor értek ki a városból, s mikor csúszott át hozzá a hátsó ülésről a fehér, illatos arcú kis teremtés. Csak arra eszmélt, szinte zavartan, hogy egy könnyű, lágy kéz átkarolja és cirógatja, s a szájába csókol valami különös melegséggel.

– Meglátja, édes Gábor bátyám, én olyan jó, de olyan jó lánya leszek, és úgy fogom szeretni érte, hogy… hogy kimondani se tudom… Nem is gondolja, hogy én milyen jó tudok lenni. [291]

– Jól van no – mondta Gábor –, hát akkor én se leszek rossz apád.

Eszébe jutott valami, s nevetett.

– Hanem az ügyvéd úr, képzelem, hogy csinálja most az írást.

A leány még mindig a hálálkodással bajlódott, s a két könnyű kezével a széltől kifújt, vörös ökléért birkózott.

– Jaj, hogy megérezte, mennyire imádkoztam, hogy vigyen el onnan. De ezért úgyis megcsókolom a kezét, ha itt nem engedi: majd otthon mindenki előtt.

Gábor úgy érezte, hogy valami szagos, fehér felhőcske bocsátkozik alá a lelkébe.

– Ugyan, kislány. Egy szót se vesztegess rá, hidd el, nem érdemes. Csak mindig jó légy ezután is.