Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. november) 8. szám, 277–323. p.

Kína és Japán a legújabb időkig kívül estek érdeklődésünk körén. A múlt század utolsó negyedében fordult figyelmünk valamivel erősebben feléjük. Annyit tudtunk róluk, hogy a nyugatitól teljesen elütő kultúrájú, rejtélyes két nép lakja, melyek a barbárság és kultúra zavaros keveredésének világában élnek. A copf, a mandarin, a mennyei birodalom, a kegyetlen büntetések, a mesterségesen megnyomorított női lábak jelentették számunkra Kínát, a felkelő nap, a gésák, a mikádó, a szamurájok, a lampionok, a krizantém és a cseresznyevirág: Japánt. Erkölcseikről, műveltségükről, világszemléletükről, életmódjukról és államrendjükről a művelt közönség mit sem tudott, s ma sem tud sokkal többet. Nem is érdekelte, nagyon távol volt tőle.

Most azonban veszedelmesen közelünkbe kerültek, mert a japán-kínai konfliktus következménye a mi felsőbbségünk összeomlása s az ún. sárga veszedelem lehet. Van-e az ebbéli félelemnek történelmi megalapozottsága?

A Kína és Japán közti harc kitörése előtti hetekben jelent meg Kent, sanghati angol konzuli jogtanácsos hűvös tárgyilagosságú könyve, persze az angol imperializmus érdekeinek szemüvegén átlátva az eseményeket, de a pártatlanságra törekvésnek ama előkelőségével írva, ami a komoly, angol publicisztikai műveket annyira jellemzi. Megkísérlem Kent nyomán megrajzolni Japánt és Kínát s világtörténelmet jelentő mérkőzésük várható alakulásait.

Kína és Japán lakossága lényegileg mongol származású. Kínáé jó részben a Bajkál-tó környékéről vándorolt be, Japáné is Kelet-Ázsia szárazföldjéről. De más volt a bevándorlók sorsa Kínában, és más Japánban. Kína világrész nagyságú síksága a bevándorlás idejében lakatlan vagy nagyon gyér lakosságú volt. A bevándorló nép letelepedett, de nem kényszerült honfoglaló harcokra. A letelepedés a település nehéz, de békés munkájából állott. A kínai talán az egyetlen nép, melynek nincsenek honfoglaló hagyományai, nincs mítosza, hőskölteménye. Történelmének mitikus korában sem volt szüksége harcra, így nem alakult ki az egész népet átfogó harci szervezet. Életéből hiányzott a háború és annak él[277]ménye mint tradíció. A katonaságot a hátramaradt népek elleni védelmi eszköznek tekintették, szükséges rossznak, a foglalkozási ágak között utolsónak. Bölcsészeinek örök témája, hogy jónak születik-e az ember, vagy rossznak, s legnagyobb bölcsésze, Menciusz azt tartja, hogy jónak. A kínaiak századokkal Krisztus születése előtt azt hirdették, hogy a szeretet tartja össze az embereket, és jobban kormányozza őket, mint az állam uralma. „A legjobb katona, aki nem harcol” – mondja Kung Fu-ce egyik magyarázója, és a kínai hadseregben állítólag sok ilyen jó katona volt.

A síkságok, a hegyek és a tenger hosszú ideig jól megvédték Kínát a támadó betörések ellen. Ami háborúja volt, a területnek és a népességnek csak jelentéktelen részét érintette, a nép zöme örök békében élt. Nem ismert népvándorlást, szellemi és világi hatalom közötti harcokat, egész népeket lázba ejtő hadjáratokat, a kínai szemében mindezek képtelenségek voltak, mert élete a béke sík tengerén folyt le. Ritkán előforduló hadjáratai inkább területek, mint népek ellen folytak, az utolsó talán kétezer évvel ezelőtt. A tatár hódítás ellen nem fejtett ki komoly ellenállást, a mandzsu hódítás séta volt Pekingbe, és csak annak környékére szorítkozott. Ezért nem is fejlődhetett ki mélyreható ellenszenv a hódító és a hódított között, a meghódított napirendre tért az uralomváltozáson, s a hódítónak nem volt rá szüksége, hogy magát meggyűlöltesse. Voltak dinasztiaváltozások, melyek polgárháborúknak festettek, bár valójában alig egy-két tartományra szorítkoztak A kínaiak nem keresték, de nem is utasították ki a külföldit, egyszerűen nem törődtek a külfölddel, 1858-ig nem is volt külügyi hivataluk, nem érezték szükségét külügyi politikának. Társadalmuk korán vált egységessé, a hűbériség már az időszámításunk előtti III. században le volt törve, és már az úgynevezett első császár idejében közös politikai főhatalom fogta össze egész birodalmukat. A kezdet békéje rányomta bélyegét a kínai nép egész életére, és már ismert történelmének kezdetein a kínai nép a béke ugyanazon légkörében élt, mint élt egészen a XIX. századig. Ezért alakulhatott ki az egész roppant nagy birodalomban azonos erkölcsi és életfölfogás, gazdasági rend és életmód, tradíciótól áthatott életvágy és ideál, mely maga után vonta a közigazgatás egyformaságában megnyilatkozó egységet. Nem éreztette a néppel a nemzetiségi érzést, a más népekkel való szembenállás érzésének a szükségességét. Nem alakultak zárt társadalmi osztályok, nem volt öröklődő arisztokrácia, a kínai ifjúság ilyenek terhe nélkül lépett az életbe, s bármely pálya vagy állás mindenki számára nyitva állott, ha az illetőnek megvolt hozzá a képzettsége, tehetsége vagy családi helyzete, csak ezek hiánya korlátozhatta érvényesülését. Kínában nincs feudalizmus, hiányzik a birtokosság lépcsőzetes rétegeződése s előjogok, valamint hatalmi kiváltságok alapján való osztályokba soroltsága. Társadalmi szervezete eszerint eredendően demokratikus, az egyének egyenlőségén alapuló, ami szintén megnehezíti az egyenlőtlenséget, a fölé- és alárendeltségen nyugvó katonai szellem meggyökeredzését. Ez magya[278]rázza azt az udvariasságot és előzékenységet, ami rangra és vagyonra való tekintet nélkül a kínai társas érintkezést jellemzi. A békés megértésnek évezredekre visszanyúló hagyománya formálja az egész kínai társadalmi életet úgy a pusztán konvencionális összejöveteleken, mint a politikai, gazdasági és kulturális kérdésekben.

De az egyenlőségnek s demokráciának e naiv, múltból öröklött, lelkekbe gyökeredzett szelleme mellett elsorvadt a politikai egységnek közigazgatási megszervezése. Az ősi családi autonómia szelleme megmaradt a legújabb időkig. A kínai családi érzés, amelyről annyit olvashatunk, talajhoz és vérhez köti a közigazgatás intézését, annak területek szerint történő megosztását, ősi idők óta a tartományok igazgatásának jogát a mindenkori kormányzó gyakorolja, de e joggal járó előnyöket, a tartomány hasznait, családja haszonélvezi. A tartomány úgyszólván a család domíniuma. A családnak ezen évezredek tradíciója által megszentelt egysége, összeforrottsága és egymásra utaltsága magyarázza a kormányzó elmozdításának mai nehézségeit, mert annak elmozdítása családjáét is jelenti. A családok nagy összessége felett állott azok központja: az égi család, a császári család, minden család feje. Ennek letűnésével letűnt a családok felett álló hatalom is, és ez magyarázza, hogy a köztársaság idejében a központi kormánynak nincs ereje a tartományok élén álló kormányzók, marsallok elmozdítására s a központi akarat érvényesítésére. Kína tartományokra szakadását csak egy új hatalom megteremtésével lehetne megszüntetni. Le kellene építeni a család régi formáját és az összetartozásnak még ma is erős, de határozatlan érzése helyébe a központi hatalmat elismerő, új, határozott, konkrét érzést kellene kialakítani, mely megszünteti a családok politikai hatalmát, s helyébe a központ egységes hatalmát lépteti. Normális fejlődés után ez századokat igényelne, de Japán és Európa közös nyomása sietteti e folyamatot, úgyhogy talán pár évtized fogja elvégezni századok munkáját. Itt is beigazolódik a történelmi események közös jellemvonása, hogy más az eredményük, mint amit az államférfiak s politikusok kiterveltek s elgondoltak. Ismeretlen erőket keltenek életre, holott csak ismert erőket tarthatnak számon. III. Leó nem sejtette, hogy Olaszország egységét készíti elő, amidőn saját világhatalmának megvédésére Nagy Károlyt római császárrá koronázta, a francia király nem sejthette, hogy a rendek összehívásával a forradalomnak egyengette útját. Az államférfiak a percnek dolgoznak, a történelem századoknak, és a percen mindig a századok győzedelmeskednek.

A XIX. században az európai hatalmak – közöttük elsősorban Anglia – tovább folytatták a kereskedelmi kapcsolatoknak, a szabad letelepedésnek, a területek átengedésének kikényszerítését, a régi kultúrnéppel szemben alkalmazván a gyarmatosításnak ugyanazt a rendszerét, amelyet primitív népekkel szemben érvényesítettek. Nem vázolhatom az 1840-ben kezdődő és máig folytatódó beavatkozások sorozatát. Felforgatása volna az mindannak, amit a kínai évezredek óta igazságnak tartott – az igaz[279]ság kigúnyolása, lenézése s megvetése, mely együtt járt nagyok és kicsinyek megalázásával. A kínai kezdte elveszteni önbecsülését, süllyedni érezte maga alatt lelke talaját – lelki válságba jutott, mely még ma is gyötri. Lehetetlenné vált számára az élet megszokott rendje, a kedves formák gyakorlása, és a rendszerető kínai népet vad kétségbeesés, az anarchia megkívánása fogta el. A csupa béke és biztonság érzésének helyébe a bizonytalanság, a gyűlölet és a harc mardosó érzései léptek. Együttélésre kényszerült az őt lábbal tipró, de szemében barbár és nevetséges idegenekkel csak azért, mert azok fizikailag erősebbek voltak. Az erővel való visszaélés magában is érthetetlen volt a kínai szemében, hiszen ő a békét s a békés megalkuvást tartotta egyedül emberhez méltónak. Gondoljunk csak a római életformának a germán és hun népvándorlások idején történt megsemmisítésére – vagy az orosz polgári életrendnek a szovjet uralom által történt felváltására! Mindezek rögtöni lemondást követeltek. Az embereket – visszaadhatatlan szellemi és anyagi borzalmak árán – nemcsak világnézetüktől fosztották meg, hanem szellemi s anyagi értékeiktől s megdönthetetlennek vélt életrendjüktől. Csak ily összevetés mellett lehetünk tisztában a kínaiak lelkiállapotával. Reájuk nézve az európai és a japán erőszak a népvándorlás borzalmait jelentette. A taiping vagy örökbéke-felkelés volt a kínaiaknak első tiltakozása, az ún. bokszerlázadás pedig kétségbeesett szabadságharca az idegen járom ellen. Ugyanaz, mint a német népfölkelés Napóleon, az olasz szabadságharc Ausztria ellen, vagy a magyar és szerb szabadságharcok.

Az ősi családi szervezet rákfenéje mellett Kína fő fogyatékossága: szellemi életének egyoldalúsága, tisztán irodalmi színezettsége, a kísérleti természettudomány és az azon alapuló technikai ismeretek hiánya. Nem mintha a kínaiaknak erre nem lett volna tehetségük, hiszen voltak zseniális eszméik, és vannak nagyobb jelentőségű technikai találmányaik. De még nagyobb mértékben áll Kínára az, amit Görögországról máshol kifejtettem. Görögország a verseny kereszttüzében élt, Kína nem ismerte a versenyt, de csakúgy, mint Görögország, az emberi élet ismeretét tartotta legfontosabbnak, a természet másodrendű fontosságú volt számára.

Örök témája az ember volt, és – mint elöl mondottam – az az elvont kérdés foglalkoztatta, hogy jónak születik-e az ember, vagy rossznak.

Nem hiszem, hogy a kínai lélek le tudna szakadni múltjáról. De megtanulta, hogy ezt az ő szemében legszebb életet védeni is kell tudni, s hogy ehhez fizikai erőre van szüksége. És megtanulta, hogy elválassza magát a többi nemzettől, tudatosan jobbnak s másnak érezze magát. A kínai népet ma már nemzeti érzés kezdi áthatni, mert ráöntudatosult az állam egységének és életének fontosságára. S míg a régi, Kung Fu-ce-i tanács az embert tartotta elsőnek, az Istent másodiknak s az államot utolsónak, ma kezd előtérbe lépni az állam, és háttérbe szorulni az egyén. Azelőtt a tartományok és kerületek szükségleteit az egyén önkéntes adakozásai fedezték, úgyhogy Kína alig ismert adót, ma már megkezdődött az át[280]alakulás. S habár az újabb állami élet még most is jórészt önkéntes adakozására támaszkodik, a kínai már kezd megismerkedni a számára már bírságot jelentő rendszeres, állami pénzügyi gazdálkodással, adókkal, vámokkal, monopóliumokkal, melyeket mi, európaiak megszoktunk s természetesnek találunk.

Kína lélekben sohasem lesz európaivá, és ez Kína s talán a világ szerencséje. Nem tudom elhinni, hogy a békének és szeretetnek a kínai lélekben olyan mélyen meggyökeredzett érzését valaha is teljesen felválthatná a háborús érzés és erőszak európai lelkisége, bár a kínai is európaizálódik – hadsereget, védelmet szervez, nem akar játékszer maradni. A kínai rejtély eszerint nem rejtély, az általános emberinek az európaival egyenrangú megnyilvánulása. Épp oly világos, és épp oly rejtelmes, mint más emberi megnyilatkozás. Csak fölülemelkedett az európai egyoldalúságon.

Japán története és lelki lényege teljes ellentéte Kínának. A japán népnek évezredes harcokat kellett folytatnia mai hazájáért. Honfoglalási mítosza van: hősökről, önfeláldozó törzsekről. A honfoglalás a lassan beszivárgó törzsek dolga volt, melyek külön-külön hódították meg az általuk kiszemelt területet. Az újabb hódítások és a már megszerzett területek védelme szintén a törzsekre hárult. Így Japán korán fejlődött közös hatalom alatt élő, hűbéres, katonai állammá, amelyben a valóságos hatalom nagy része a törzs urainak, a fő hűbéreseknek kezében volt. Minden törzsnek megvan a maga hősi mondája, s az ősök dicsőségét hősköltemények teszik a nép közkincsévé. A japán népet már korán erős nemzeti érzés hatotta át. A japánok Istentől származottnak és így különbnek tudják magukat minden más népnél. A sinto vallás az ősök nagyságának a vallása, a régiek dicsőségének a hirdetője, és összeforrasztója a hűbéri részekre szakadt államnak, a közös és legnagyobb őstől leszármazottnak vélt császár, a tennó, az Isten fia által reprezentált, szétszakíthatatlan állami egységbe. Ez a vallás, mely a mai Japánnak is hivatalos és népi vallása, a nép nagyságát, harcos dicsőségét jelképezi. Japán egész múltja a közös ellenségek elleni harcokban, majd a hűbéreseknek egymás közti és a túlhatalomra jutott hűbéreseknek a császár elleni harcában telt el. Ez a túlhatalmas hűbéres lett azután a jól ismert sógunná, a japán egység szimbólumává vált s hatalmától megfosztott császár mellett minden hatalom igaz gyakorlójává, a frank történelemből ismert majordómusszá annak kíméletlenebb, teljesebb formájában.

A katonai erők felett rendelkező fő hűbéresek: a daimok voltak a hatalom részesei, s alkották a japán arisztokráciát, a hivatásos katonák külön társadalmi osztálya: a szamurájok pedig a kisebb arisztokráciát, a dzsentrit. Az egész társadalom összetétele a katonaságon nyugodott, amelyet még jobban kihangsúlyozott a sinto vallást kiegészítő s az életbölcsesség és kötelességek szabályait magában foglaló busidó-kodex. A japán [281] társadalom zord, katonai társadalommá alakult, mely a bátorságot, az életmegvetést, a magabízást, a harakirit és az igénytelenséget tette minden japán első kötelességévé.

Az ilyen nép más szemmel nézte az őt legyőző európai és amerikai népeket, mint a kínai. Bármennyire gyűlölte is őket, bámulta erejüket, s készséggel nyitotta meg előttük egész Japánt. A harc végzetes kimenetele után meg se kísérelte a további védekezést. Megérezte az európai szellemnek bizonyos rokonságát a maga szellemével. Az erőt, a hatalmat látta benne elsősorban, és legfőbb kívánsága az volt, hogy egyenlővé váljék az európai katonai nagyhatalmakkal. De lelke közben ugyanaz maradt, a sintoizmus és a busidó az ideálja ma is minden japánnak, ám hogy mi lett belőle katonai felkészültség és külső erő dolgában, azt mindannyian tudjuk.

A kultúrát, a buddhizmust, a szórványos kereszténységet, az írás-olvasást s az irodalmát Kínától nyerte, a kínai kultúrából fejlesztette saját kultúráját.

Japán történelme és abból sarjadzott egész életbölcsessége az erőseknek jogos fölényére és a gyöngéknek sors akarta, jogszerű alárendeltségére épített. A jog és az erő a japán szemében összefolynak. Erre a problémára naivabbul tekint, mint a nyugati kultúra embere, mert az európai felfogás tisztában van az erő és jog közti különbséggel, hiszen vallása és erkölcse tudatossá tette szellemében az erő lényegi immoralitását s a jog alapvetően erkölcsös voltát. Csak az anyagi érdekek kultúrán túli ereje bírja rá a jogot nélkülöző erőszakra, de akkor is tudatában van eljárása jogtalanságának. Az olasz is tisztában volt az abesszin háború jogtalan voltával, ezért hivatkozott eljárása szükségességének igazolásánál kulturális fensőbbségére. A „szükség törvényt bont” példaszóval menti minden állam eljárását ott, ahol hiányzik annak erkölcsi és jogalapja. Japán még nem tart itt, a Népszövetség lelkileg mindig idegen volt előtte. Abesszíniát az erő jogánál fogva hódította volna meg, amint ezen a jogon hódította meg Koreát, Mandzsúriát is, és hódítja meg most Kínát. Megbotránkozása Kína ellenállásán igazán őszinte. Őszintén hiszi azt jogosulatlannak, mert Kína gyöngébb, mint ahogy őszintén hiszi a maga eljárását jogosnak, mert ő az erősebb.

Japán Távol-Keleten ma elég erősnek érzi magát arra, hogy ne legyen figyelemmel a nyugati hatalmakra. Felfogása szerint mai helyzete biztosítja számára a nagyobb erőt Európával szemben, amely a Kínával és Oroszországgal kötött békeszerződéseknél és a washingtoni értekezleten már háromszor hiúsította meg diadalai jogos eredményét. Japán a saját erejére támaszkodik az egész világgal szemben.

A kifejtettekből megérthetjük a kelet–ázsiai konfliktus elmaradhatatlan végzetszerű voltát. Kína és a Nyugat között inkább lehetséges bizonyos megalkuvás, mert Kína tudja, hogy a nyugati erkölcs elvileg maga is el[282]ítéli az erőszakot, de a naivul erőszakos, a jogot és erőszakot egynek érző Japánnal ilyen megbékélés lehetetlen. Japán egész szelleme a hatalmon épül fel, Kínáé a békén. Hozzájárul ehhez az ősi és áthidalhatatlan ellentéthez a kínai kultúrfölény érzése, annak tudata, hogy Japán a múltban mindent Kínának köszönhetett, s hogy Japán sokáig adófizetője volt Kínának. Viszont a Nyugattal mégis folytak udvarias tárgyalások, melyek során követeléseikből többször engedtek. Kínát modern kialakulásában a Nyugat segítette, s mai első, komolyabb ellenállására is a Nyugat képesítette.

Japán mindig a követelő, a parancsoló szerepében lépett fel. Sohasem titkolta megvetését, Kínát sohasem segítette, mindig gúny és nevetség tárgyává tette, zsarolta, megalázta, területeket szaggatott le testéről, s most ismét újabb területeket követel tőle.

Japán már 1885-ben tisztában volt céljaival és eszközeivel. Akkor első ízben lépett föl bizonyos fölénnyel az ázsiai népek előtt bámult és tisztelt Kínával szemben, és arra kényszerítette, hogy ismerje el Korea függetlenségét. De midőn úgy találta, hogy Kína és Korea között az erkölcsi kapcsok szétszakíthatatlanok, 1894-ben háborút indított ellene, és győzött. Már akkor le akarta szakítani Mandzsúria egy részét, amiben az európai hatalmak közbelépése akadályozta meg. Majd elvette Kínától Formosát. 1905-ben föltételesen Oroszország jogaiba lépett, amit 1911-ben Kína jogainak kijátszásával feltétlennek jelentett ki. 1915-ben már mint parancsoló a híres 21 pontban protektorátust igényelt Kínára, 1919-ben pedig átvette Kiaocsu felett Németország békebeli jogait. De még ennél is tovább ment, Németország bérleti jogait tulajdonjoggá akarta változtatni, és csak az 1922. évi washingtoni konferencia hiúsította meg ebbéli szándékát. 1927-ben pattant ki Tanaka miniszterelnöknek a mikádóhoz intézett emlékirata, amelyben megrajzolta a japán jövőt: elsősorban Mandzsúria, azután Mongólia és Észak-Kína, majd Kína többi részeinek, végül egész Kelet-Ázsiának az Urálig terjedő meghódítását látva szükségesnek. Ez rejlik az „Ázsia az ázsiaiaké” jelszó mögött, ami ez idő szerint valójában annyit jelent, mint Ázsia a japánoké. Ez a célkitűzés a japán lélek mélyéből fakadt. A legerősebb legyen az úr az erő jogánál fogva. A túlnépesedés, az élelem és a nyersanyaghiány mindezt egyedül nem magyarázná, minthogy e problémák megoldására a háború sem nem alkalmas, sem nem szükséges. Az „Ázsia az ázsiaiaké” jelszó ma még érthetetlen, idő előtti az ázsiai népek előtt, de majdani, midőn az államokat nemzetiségi eszme hatja át – aminek kezdeteit Kis–Ázsiában már ma is észlelhetjük, – hatalmas erkölcsi erőt fog jelenteni, amely Japán sorsát is befolyásolhatja.

Mindezek bizonyos következtetésekre adnak alkalmat. Japán szükségesnek és jogosnak vélt oly célokért küzd, melyek Kína lelkiségének, egységének és függetlenségének a megszűntét jelentik. Japán és Kína [283] megbékülése nem valószínű. A sárga veszedelemtől tehát, mely a kibékülést követheti, ez idő szerint nem kell tartanunk.

A kínai-japán konfliktus kimenetele két módon képzelhető el. Az egyik japán tökéletes győzelme és Kína összetörése. Bár valószínű, hogy az európai hatalmak és az Egyesült Államok útját fogják állani annak, hogy Japán teljesen learassa az ilyen győzelem következményeit. De könnyen megtörténhetik az is, hogy az érdekszférák elhatárolásának nem egészen ismeretlen diplomáciai jelszava alatt a nyugati hatalmak és Japán felosztják egymás között Kínát, bizonyos álfüggetlenséget meghagyva számára, ám elzárva előle a szabad fejlődés lehetőségét és gyarmattá süllyesztve. Nagyjában újra megismétlődhetik Lengyelország esete. Ez azonban az érdekelt hatalmak között fennálló ellentéteket csak még jobban ki fogja élezni. A tengeri súrlódási felületek mellett szárazföldi súrlódási felületek keletkeznének, s Japán kedvező helyzeti fekvésének ellensúlyozásául a nyugati hatalmak – akarva nem akarva – előbb-utóbb kénytelenek volnának a szabadsága után áhítozó Kínát támogatni, és annak segítségét igénybe venni. Csak így tudnának Japán ellen sikerrel védekezni, mely magát jogos végcéljában megrövidítettnek érzi, s mely végcéljáról soha nem mondana le. Kína újjáébredésének forrása kétségtelenül a hatalmak versenye lenne. Ezen újjáébredés végeredményben a nyugati hatalmak Kína feletti uralmát is aláásná, de hiszen e hatalmak úgyis csak szabad kereskedelmet, a nyitott ajtó politikáját követelik Kínától, és nem szívesen mennének bele Kína fölosztásába, függetlenségének megszüntetésébe. A nyugati hatalmak és Japán között esetleg bekövetkező világháború kimenetele lehet bármilyen, de bizonyára Kína felfegyverkezésével és egységbe kovácsolásával fog együtt járni, és a világháborúban legyöngült Japán a megerősödött Kínával fog szemben állani. Kína és Japán az egyenjogúság alapján meg fogják egymást érteni, de Japán hegemóniája megvalósíthatatlanná válik, és Kína békés szelleme megint lehetetlenné fogja tenni a támadó háborúban megnyilatkozó sárga veszedelmet.

A másik eshetőség az, hogy a japán-kínai háború eldöntetlenül végződik, vagyis: marad a status quo vagy Japán igényének minimális kielégítése. Ez azt jelentené, hogy Kína időt nyerne a teljes felfegyverkezésre, és Japán kénytelen lenne lemondani túlzott igényeiről.