Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. október) 7. szám, 229–276. p.

Néhány év óta a magyar könyvkiadók programjában a magyar fordítói tevékenység új irányba fejlődik. Jobbak, frissebbek a fordítások, a fordításra kerülő művek értékesebbek. Ursula Parrott mellett szóhoz jutnak a legújabb franciák, és a világirodalmi átlagregényeken kívül helyet szorítanak Thomas Mann-nak, Aldous Huxleynak, a mai európai irodalom legmélyebb megnyilatkozóinak. A fiatal Aldous Huxley különben is divatban van. Ennek a szigetországi lázadónak, aki a brit tudományos világ legjelentősebb családjából származik, és környezetének intellektuális érdeklődése már kora ifjúságától mély gondolkodásra késztette, rövid egymásutánban három könyve jelent meg magyarul. Ezeken kívül, úgy tudom, hogy talán a „Those Barren Leaves” (amit „Elszáradt levelek”-nek fordítanék) egy magányosságra törekvőnek enyhén humoros, szinte mesejátékul komponált regényét és a „Little Mexican” elbeszéléskötetét még nem fordították. Valószínű, hogy rövidesen minden munkáját magyarul is olvashatjuk. [273]

„A szép új világ” (Brawe New World”). A technokráciáktól izgatott, racionalizált korunk világköztársaságának képe a regény. Minden kultúrember vágyálmának teljesülését mutatja be. Elérkeztünk az utópia csúcspontjához. Már nincsenek problémáink: szerelem, anyagi gond, betegség, öregség. Utódainkat nem szülik, hanem sorozatosan, palackokban állítják elő, és gramofonlemezeken nevelik szériaemberekké, olyanokká, akiknek sem egyéniségük, sem vágyaik, sem lázadásuk. Tudományos előrelátás teremti .az új világnak kaszttársadalmát, amelyben tulajdonképpen mindenki kizsákmányolt, a Világellenőr kényszerítette szuggesztiójának rabja, de mert az öntudatban ez a szuggesztió szabad akaratként sugárzik, és a szóma nevű csodaszer, ez a testi-lelki kellem maximáit nyújtó napi adag a „fool's paradise” érzetét kelti, senki sem lázadozik. Swift óta ily maró szatírát még nem írtak, s az egyén önrendelkezési jogáért, a szabadságért küzdő mai társadalom ennek a műveltségi élményt írói mesterséggé fokozó gondolkodónak könyveiért kritikátlanul lelkesedik. Nem is gondolnak arra, hogy Platóntól H. G. Wellsig tulajdonképpen minden igazi író, akit a jövő társadalmának élettani fejlődése érdekelt, a tudományosan felkészült kultúrfilozófus rekvizitumaival felfegyverkezve hasonló merész képzelettel próbálta a kollektív társadalom eljövendő freskóját megfesteni.

Második magyarul megjelent könyve, „A végzet bábjátéka” („Point Counter Point”), ez a sztenogram-modorban felvázolt, veszélyesen kanyargó mozaiksorozat, amit az író rendszertelenül elkalandozó gondolataival irányított regényszerkezete követni próbál. Maga a regény tiszta irodalom, alakjai kivétel nélkül könyvfigurák: a szobatudós, a nagy festő, a szocialista, a regényíró, a nyárspolgár, a démon és így tovább… mind egy társadalom kabinetportréi, lelkek, sorsok, akik lemeztelenített valóságukban és természetességükben tulajdonképpen végzetesen hasonlítanak egymásra. Mint valami szédületesen nagy és örökké forgó társasjáték, a regény tulajdonképpen egy lépést sem halad előre, mintha csak azért íródott volna, hogy szereplőinek lelki életét mutassa meg, és az olvasó, aki az olvasás első percétől kezdve tehetetlen rabként küzd a modern regénypszichológiának ettől a szédületesen mesteri scenirozásától, végre is felüdül, amikor egy váratlan gyilkosság történik. Ez is olyan magától értetődően bukkan fel, mintha az irodalom a bűnügyi regény létezéséről nem is tudna. Tulajdonképpen totális regény abban az értelemben, mint Jules Romains-nek a „Jóakaratú emberek” tizenkét kötetes, ma még befejezetlen regényciklusa, amely a mai intellektuális francia társadalom keresztmetszetéül készül s mire végére ér, alighanem már huszonnégy kötetté dagad. Huxley egykötetes regényének egymás mellett párhuzamosan haladó, novellisztikus rajzai, sorsainak fordulatai ez a kontrapunktikus [274] zeneszerzéshez hasonló írói módszer – mindegyik figura egykülön fúga, s tudjuk, hogy a fúga a legtisztább kontrapunktikus műfaj – ugyancsak a szellemi élet totalitását keresi. Az élete felét Franciaországban töltő Huxley (Provence-ban lakik) ugyanabból a szellemi légkörből kapta intellektusai ürességét, lelki életük hamisságának irodalmi eredőit, mint a mai francia regényírók. Hisz sohasem volt kisebb a távolság a francia és az angol regény között, mint ma. Az angol regény panteista életritmusa bujkál a francia regényekben, és a franciák hibátlan lélekjellemzése az új angol regény és Huxley erőssége is.

Magyarul most megjelent harmadik regénye a „Két vagy három grácia” („Two or Three Graces”) tulajdonképpen két nagy novella, és a kontrapunktikus regény méltóságosan áradó, szeszélyesen elkalandozó cselekménymolekuláinak bonyodalma után is minden bizonnyal egységesebb, határozottabb képet adnak Aldous Huxley jelentőségéről, erről a klasszikus értelemben vett értelmi művészről, akiben egy csipetnyi sincs abból az irodalmi konvencionalizmusból, ami elől az egymásra hatás gyorsabb és felületesebb folyamatában a legkomolyabb író is alig képes kitérni. A könyveim novellájának főalakja Grace Peddley, a tudatlanságból és a veleszületett szűkszavúságból éledő álintellektus, vagy ha úgy tetszik, eleven kultúrklisé, aki érdeklődési körét, ismerethabzsolását úgy válogatja, ahogy udvarlói következnek. Amikor a zenekritikus udvarlását fogadja, Mozart mélabúján könnyezik, a nagyvilági bohém festő műtermében, homályos és felületes képzettársítással előhívott szavai, képpanoptikumokat idéznek, és amikor Kinghammel, a világot járt újságíróval kerül össze, aki különben a kontrapunktikus regény egyik főalakjának, Burlapnek valóságos paradoxa, akkorra már teljesen elveszti azt a kis életderűt és nyugalmat is, amit férje és gyermekei körében meg tudott őrizni. Két szerelem és műveltségi élményeinek túlzottan gazdag anyaga a kis Grace családi boldogságát a mindennapiság konvenciója ellen szükségesnek vélt lázadásával szétrombolja. Látszólag diadalmaskodik is a konvención, de mert okossága álokosság, műveltsége félműveltség, intellektuális érdeklődése sznobizmus, a gyengébb értelemben vett amatőröknek abban a társadalmában, amit „művelt nagyvilági szalon”-oknak szoktak nevezni, alámerül, és öngyilkosságra készül. Ebben a tragikus pillanatban megkönyörül az író, aki Beethoven Ariettája egyik szakasza da capójánál visszamegy a szakasz kezdetére, és Grace-t is visszatereli gyermekei közé, szürke férje házába, a mindennapiságba. A másik embersors: Spencer bácsi kései szerelmének hervadó bimbóba szökése, aminek érdekes, értékes dokumentumot kölcsönöz a szokatlan miliő: a német megszállás alatti belga politikai foglyok fogháza. Spencer bácsi mellett van a novellának egy másik főalakja is, Alphonse, az indus, [275] akinek halála előtti jóslása, Spencer bácsi további eszmevilágában oly döntő szerep jut.

Mindkét novella Huxley ember- és életábrázoló írói erejének korláttalanul diadalmaskodó erőpróbája, a forradalmi hatású intellektusnak az a döntő realizmusa, ahová és amerre a világirodalom eljövő nagyjai csak utána érnek majd el. Úttörő író jelen és jövő között, és fölényes kísérleteinek valóságos területenkívüliségével szinte kívül van mindazon, ami a ma irodalmának eredménye, holott minden, amit ad, egymásba kever, és az irodalmi szabadság valóságos anarchiájával bogoz, az élő, a mai irodalom quintesszenciája.

A magyar fordítás tökéletességére rá kell mutatni. Hevesi András munkájából a huxleyi stílus nemes vértű, egyéni intellektusa hűségét érezzük.