Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. október) 7. szám, 229–276. p.

A legújabb szlovák irodalom, mint az előtte járó, a falu, a vidék irodalma. Ha a szenvedő, a nyomorgó vidéket írja is, a századunkba átmentett, egyszerű élet derűjét, a színes néprajzot nem nélkülözi. Az emelkedett szellemű éppen úgy, mint a tendenciózus irodalom, megtartja a néplélekkel való [271] közösséget, és azok az írók is, mint Például Milo Urban, Peter Jilemnickt, Ján Poničan, akik a mai társadalmi rend elleni állásfoglalásban találták írói feladatukat, azoknak is a nép, a természet, a vidékhez való ragaszkodás igazi alapjuk. A szlovák irodalom még mindig regionális, és ha a most kialakuló nagyvárosi életből, Pozsony fejlődésének lázas tempójából kinövő szociális irodalmi gyökerek a nagyvárosi munkásélet, a külvárosi nyomor és az alvilág erkölcseinek irodalmi feltárása felé halad, mindez ma még csak felszínes keresés, törekvés, sokszor csak riportszerű kordokumentum. Az irodalmat még mindig a szülőföld emlékereje, a föld és a nép ősi közösségérzete vonzza, elszigetelt hegyi falvak, ösztönös indulatok havasi legelők tisztaságától friss, földszagú, egyszerű naturalizmus, amit az egyszerű lélek regényessége futtat be.

A mai szlovák regényirodalom egész sor, valóban értékes munkát mutathat fel, azonban maradandó emberfigurákat, az emlék és a képzelet szabadságába ojtott, sűrített életre hivatott, mai regénytípusokat még nem adott. Átmeneti tünete van az új szlovák regényirodalomnak, híd a múlt idillje és a háborút követő kor regénye között, amit legjellemzőbben talán két névvel jelezhetünk. A múlt: Mikszáth Kálmán derűsen anekdotás, a nógrádi- gömöri lankás vidék úri-paraszti életformáinak szűk világképét mutatja és a ma: a cseh Karel Čapek lélekismeretét, ösztönös lélektani érdeklődését viszi a faluba darabos, nyersen festett írói képekül, amelyeken mintha mindig jelenvaló lenne a Tátra, a tutajoktól népes Vág völgye és a Kárpátok zugaiban évszázadok óta változatlannak látszó, természetes élet minden primitív jelensége. Az ilyen irodalomban természetesen kevés a humor. A sors adta kényszerűség nem ismeri a tréfa, a derű bölcsességét, de a kiábrándultságot, a megalkuvást sem. Gond árnyékolja a homlokot, gond vájja a kemény, csontos szláv arc mély barázdáit, és a dacos ajkak alig derülnek észrevehető mosolyra. Ezért meglepetés az új regény, amit Ján Jesenskỳ írt, és amelyet – megjelenése után alig pár hónappal – már magyarul olvashatunk. A regény, az „Egyenlőség” tulajdonképpen szelíd humorú, nem is agresszív, de egyenes, szókimondó társadalmi szatíra, olyan, amilyent Gogol „Revizor”-a óta mindenki szívesen forgat. Nagy nyeresége: formailag teljes igénytelensége, szerénysége. Alig van ma regény, amely ennyire leegyszerűsített formákban mutatná magát. Szatírát írni és mégis ennyire diszkrétnek maradni, minden hangsúlyozást messze elkerülni olyan tulajdonság, amilyennel kevés író rendelkezik. A szlovák kisváros és a szlovák tisztviselői társadalom rajza a regény, a háború után kialakult szlovák értelmiség elhelyezkedésének és a napi pártpolitika kinövéseinek a társadalmi életbe való benyomulása, a maradiságban gyökeredzett iparos és a nagy demokrácia szelétől megszédült fiatal járási tisztviselő ellentéte, a te[272]kintélyt tartó főnök és a párttitkárok aktaharca. Mindez egy erőszakolt fogadásból adódó szerelmi históriából csapódik le, ami a jog végzett komisszáriust a bankigazgató fiatal szakácsnőjéhez fűzi. A regény lényege azonban nem ez a becsületes, lelki vonatkozásaiban jól átérzett szerelmi epizód, hanem a kisváros mészárosa és a komisszárius között elinduló ellentét, ami a különben két nagyon kedvesen, emberségesen megrajzolt főhősön át Stare Mesto társadalmát egymással szembeállítja. Az ahány külön asztal a kocsmáiban, annyi felé szakadó társaság összehozásán, a társadalmi különbségek teljes lerombolásán dolgozó két főhős, akik „Egyenlőség” elnevezéssel a kisváros huszonhat társasága fölé a huszonhetediket építenék, a bankigazgató szakácsnője iránti szerelmükért kerülnek szembe egymással. Ebbe a minden kesernyésség nélküli, derűsen tartott párharcba szorul tulajdonképpen a kisváros, Slovensko, Európa minden problémája. Mintha az Írónak csak Stáre Mestóról kellene beszélni, és lám, a ma mutatkozik meg benne, dolgok, kérdések, amelyekről nem is kell bővebben beszélni, mert ott van mindenütt. Ján Jesenskỳ, az író Slovensko országos alelnöke, nagyon komoly, felelős pozícióban tevő tisztviselő, aki a fiatal csehszlovák demokrácia szatíráját és az adminisztráció paragrafusokra épített lelketlensége tréfás oldalát mutatja regényében. Sokan csak a felvetett problémák kitűnő paródiáját látják majd meg benne, de lesznek olyanok is, akik a derű mögött egy pesszimista merész cinizmusának leplezéséig érnek. Mi kitűnő írói értékeire akarunk mutatni, nagyobb irodalmi teljesítmények felé tartó képességeire, regénye gyors népszerűségére, ami a magyarul olvasókban is visszhangra talált.