Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. október) 7. szám, 229–276. p.

Zsolt Béla új regénye, a „Villámcsapás” önvallomás. A mai írók, különösen a fiatalok, mint az értelmi és irodalmi lélekalkatú emberek általában, sietségtől mohón vetik rá magukat a család, a környezet, a serdülőkor leltárára, s a portrék, amelyeket az életüket kísérő alakokról rajzolnak, változatosak, de mindig szuggesztívek. Az író maga Schwarz András külsőleg szürke, kispolgári alakja mögé rejtőzik, de hőse sokatmondó, őszintén feltárt értelmi és érzelmi fejlődéstörténetének gyors egymásutánra következő szakaszaiban ott van a kor, az eszmék, a társadalom szemléletének az a világos és számottevő irodalmi jelensége – ne feledjük el, a legbátrabb magyar publicisták közül való ami túl a humanizmus és az emberi szabadságkövetelés törvényein lelki ügye is.

A Duna-menti kisváros, az ibseni tragédiák komorságát idéző apa, az elegáns anya, aki bort és pálinkát mér kocsmában vasutasoknak, hetivásáros parasztoknak, mind a múlt emlékei, a gyermeki kegyelet szívhangjai. De az író az átélés őszinteségével és a lelki szerkezet legbelsőbb rugóit feltáró tudással közeledik emléktöredékeihez, s az átható elemzés mesterségbeli módszerétől sodró erejű, érett realizmusát nem tudja elkerülni. Erre azonban nincs is szükség. A jó, a becsületes irodalmi realizmus az elkerülhetetlen valóság megmutatásának elengedhetetlen bizonyítéka, az igazságot keresés lelkiismeretének ténye, és a „Villámcsapás” írójának dicséretére legyen mondva, annyi regénye után valóban ez az, amelyben emberi, legnemesebb tulajdonságait leszűrten, koncentráltan kapjuk. Mert az a kritikus, aki korábbi regényei, a „Gerson és neje” vagy „A királynő családja” után most újra felfedezné, hogy az író a sajátosan kispolgári zsidó életnek és az akácsoros kisvárosoknak tökéletes, leíró művésze, az tegye le a tollat, és ne mondjon semmit. Mert ha ebben az új regényben ugyan a külső valóság, a külső kép is az uralkodó, mert a gyermek, s a kamaszkor izgalmainak kerete, a téma: a fiatalember fejlődése, éréskorát, életformáját irányító jelenségei, amelyek felé sodródik anélkül, hogy minderről valamit is tudna. Mostohaapja, az [270] ellenszenves T. kékre-zöldre veri. A sok kínos családi patália benyomása alatt vágyódik anyjához, aki megértené, és lassan vívódó lelke tusáját meglátná. Az író itt egy crikvenicai tavaszi üdülés emlékét szövi a regénybe, az anya és a gyermek zavartalan pár napja tisztaságát, egy jámbor udvarló szimpatikus alakját, aki csakhamar elmerül, eltűnik, mert jön a mostoha és vele a régi marakodás. Ettől a tavaszi üdüléstől kezdve áll be a kis hős lelki átalakulása, itt törnek fel benne a korai pubertás még személytelen nemi ösztönei, zavarok, amelyeket a jó iskola derék paptanárainak tapintata oszlat el. Egy éretlen diákcsíny miatt az iskolai szünet alatt lakatosinasnak adják. A súlyos büntetés gyűlölködést, konokságot, bizalmatlanságot; a családtól való teljes elszakadást okozza. Ellensége lesz a családnak, majd egy nagyobb közösségbe verődik a nincstelenek, a dolgozók felé, ahová egy szocialista agitátor vezeti. Az emberke akkor már költő, szociológus, összeesküvő, titkos kör tagja, és mire iskoláit befejezi, már fáradt. A jó ügyért buzgó erőlködést reménytelennek látja. A megváltást Szarajevó hozza, a világháború. Kimegy a csatába, elveszti a háborút, elbukik mint zsidó, mint európai, mint humanista, és behúzott nyakkal, tehetetlenül várja az új villámcsapást.

Reménytelenül sivár kor reménytelen gyermeke Schwartz András, a társadalmilag és politikailag megmagyarosodott zsidó kispolgárság gyökértelen gyermeke, aki ősei, apái szociális és gazdasági bűnözése elől bűntudatból lesz radikális, szocialista. A polgári osztálykötöttségben élő író, aki az európai szellem messze lendülő lehetőségeiben szocialista világszemléletet hangsúlyoz, nem egyedülálló jelenség. Európa, a haza, a város egyre inkább katasztrófa felé élesedik, a regényhős körülményei, lélektani helyzetei földrengést várnak, lehetetlen valahova, valamerre nem menekülni. Így menekülnek a történelmi osztályok a fasizmusba, a kétkézmunkások a bolsevizmusba, és így menekül a riadt kispolgár a szocializmusba. Van ugyan olyan elgondolás is, amely azt mondja, hogy a jó regény legfőbb ismertetője a teljesen zárt világ, a lélek szemfedője, amely teljesem elfedi az írót, és nincs rajta ablak a külső világra. De Zsolt Béla nem kér ebből a világból, és a terhes, fülledt, villámcsapásos atmoszférában messze kitárja lelke, világa ablakait, hogy minél világosabban lásson. Mert Rolland követője, „minél jobban lát az ember, annál jobban cselekszik.”