Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. október) 7. szám, 229–276. p.

A kultúra – mint minden emberi megnyilvánulás – az egyéni lélek jelensége. Életfelfogás, világnézet. Nem technika, és nem életmód, nem tudás, nem modor. A kultúra a gondolkodás és cselekvés bizonyos minőségét jelenti.

Akár többség, akár kisebbség tagja az egyén, mint kultúrlénynek egyforma a lelki tartalma.

Ezért mindig feszélyezett ez a kifejezés; „kisebbségi kultúra”. Ellentmondást találtam a jelző és tárgyai között, azt, amit a logika contradictio in adjectónak nevez. Mintha többfajta kultúra lenne, mintha ez a szó: „kisebbségi” azt jelezné, hogy sui generis, magafajtájú, a kultúra nagy országútjáról letérő, dűlőúton haladó kultúra; mintha ezzel lerangjeleznék a kisebbség kultúráját.

Világért sem szándékom szőrszálat hasogatni, de szeretem a fogalmak tisztaságát és a tiszta fogalmakat tisztán visszaadó kifejezéseket.

A kultúra igazi értelme ellentétet jelent a nem kultúrával, érzékelteti azt az utat, melyet az emberiség megtett azóta, mióta megtanult két lábon járni. A két lábon járás első időszakában rettegett embert látni. A „homo homini lupus” ideje volt ez; azt a rettegést bántotta le lassan az a folyamat, amit kultúrának nevezünk, s mikor elérkezett annak az ideje, hogy az emberek megtanulták egymást eltűrni, sőt egymással rokonszenvezni. Nevezzük ennek eszközeit törzsnek, államnak, vallásnak, erkölcsnek, szokásnak, gazdasági kapcsolatnak, rokonságnak, avagy szellemi és anyagi ízlésnek. Ez volt a kultúra útja az első lépéstől máig. Ez lesz az útja továbbra is, a cél eléréséig.

A többség és kisebbség kultúrájának tehát ugyanaz a tartalma, a többségnek tudattalanul, a kisebbségnek tudatosan ugyanaz a célja. Mindkettőnek tartalma: az embereknek s az emberi közösségeknek egyforma, minél inkább a rokonszenvre támaszkodó gondolatokkal, érzelmekkel és cselekvésekkel való telítése; céljuk: a múltból visszamaradt csökevények s ellentétek leépítésével az emberek és közösségeik összeolvasztása.

A többség kultúrájának azonban van egy tudatos, a múltból táplálkozó mellékzöngéje, melynek forrása a hatalom. Ez a mellékcél a többség kultúrájának fölénybe emelése, amelyet az állam által képviselt hatalom útján akar megvalósítani. A kultúra eszközeit, az iskolákat és ami vele jár, a közigazgatást és az ezekhez szükséges anyagi eszközöket törvény útján bocsátja a többség rendelkezésére, a többség ezer forrásból meríthet, míg a kisebbségnek ilyenek nem állnak rendelkezésre. A többségi kultúrrendszernél tudatosan tehát ma is megvan a törekvés a többséget a kisebbségtől elválasztó ideológiák fenntartására, holott ez ellentétben áll a kultúra végcéljával.

A kisebbség kultúrtörekvései éppen e végcéllal: az ellentétek leépítésével vannak összeforrva. Ezért áll fenn; bizonyos ellentét a többség és a kisebbség kultúreszménye között. A kisebbségben megnyilvánuló tisztán erkölcsi és lélektani kultúrerők mögött a többség magáéhoz hasonló hatalmi célokat is sejt, és ezért nehezíti meg a kisebbség kultúrai fejlődését.

Míg Engels az állam egyedüli hivatását az emberi lélek mélyén fogant eszmék és célok megszületésének és megnyilvánulásának a megkönnyítésében, tehát a bába szerepében látja, addig a mai állam a saját eszméinek megvalósítását tekinti kultúrcéloknak, és a hatalom eszközeivel [267] akarja azt a lelkekbe kényszeríteni. A kultúra tisztán lelki jelenségeihez társítja az erőt, a kényszert. Megpróbálja a kultúrának a jövő felé néző arcát visszafelé, a múltba fordítani, amivel a teremtés helyett a konzerválást szolgálja.

A kisebbség kultúrája ezek szerint minden tekintetben előrelendítő, dinamikus, a többségé csak részben az, részben pedig sztatikus.

A kisebbség kultúrája tehát egyelőre nélkülözi az állam támogatását, de éppen ezért addig, míg ez bekövetkezik, a támogatást a kisebbség összességének kell nyújtania.

A vezérlő eszme, a kultúra lényege: a mindenkivel közös emberi, a megértés és az összetartozás a többséggel. Kiindulópont a magyar kisebbséget összekötő erőkre: a nyelvre, az átöröklött ismeretekre, a gazdaság módjaira és a néphagyományokra való támaszkodás. Az itteni magyarságot ebből a szempontból egységnek kell tekinteni. Minden társadalmi rétegződéstől elvonatkozva sohasem szabad megfeledkeznünk arról, hogy minden külső eltérése mellet, is a jugoszláviai magyarságot egybefoglalja a letűnt múlt, az élő jelen s a keletkező jövő: a sors adta helyzet. A legalsóbb réteg az alap, melyből kiemelkedések útján kialakul a középosztály mint vezető réteg. (Felsőbb osztály kialakulására nincs kilátás, és nincs is szükség.) Minden élet produkálja a fenntartására hivatott szerveket. Természeti folyamat ez, mely az egyének különbözőségében és sorsuk átalakulásában találja magyarázatát. Ennek természetes eredménye: eltérő életmód és magasabb életigények. Ezért a legprimitívebb társadalomnak is megvan a maga középosztálya, megvan és lesz a jugoszláviai magyarságnak is.

A kezdeményezés elsősorban a középosztályra vár. Minden kultúra ilyen kezdeményezésekből indul ki, és az érintkezés intenzivitásából és állandóságából él, amelynek velejárója a kölcsönös megértés, a kultúrérdeklődés és kultúrszint emelkedése. Az alsóbb osztályokból a kultúrmotívumokat vesszük át, az ismereteket, kultúrlehetőségeket – a tovafejlődés útjainak ismeretét viszont az alsóosztály veszi át a középosztálytól. Ez az érintkezés: a személyek ismerkedése, a személyek és a tárgyak megismerése lehetővé teszi a jugoszláviai kis magyar társadalom szellemi és anyagi szükségleteinek kölcsönös beható ismeretét, és megteremti az érdeklődést, teljessé érleli a bizalmat, ami eddig hiányzott. A szellemi és gazdasági viszonyok iránti kölcsönös érdeklődés pedig meg fogja mutatni azokat a szükséges kapcsokat, módokat és intézkedéseket, amelyek a segítéshez és fejlődéshez kívánatosak. A rendszertelen, általános és ködös vonatkozások helyébe a rendszeres, állandó, helyszíni tapasztalatokon alapuló megismerés lép. Nem patriarchális vállveregetésekre gondolok. Nemcsak vezetésre van szükség, hanem elsősorban saját autonóm életre. Ezen autonóm élet lehetőségeit kell megteremteni az alsóbb osztályok számára, ehhez kell őket hozzál, szoktatni. Ez a gyümölcsöző és szerves fejlődés elmaradhatatlan előfeltétele.

Jelenjenek meg a városiak sokszor a faluban, de szoktassuk a falut ahhoz, hogy megjelenjen a városok kultúrmegnyilvánulásain. Persze nem csak műkedvelői előadásokra és felolvasásokra gondolok.

A modern Törökország a török népre szabott népegyetemekkel tölti meg városait, kisebb városait is, miért ne lehetne módunkban, ha kisebb méretekben is, ilyen népegyetemeket megszervezni ama városokban, ahol erre az előfeltételek megvannak. A közművelődési egyesületekben is kipattant nem egy ilyen életrevaló eszme, kezdeményezés is mutatkozott, [268] csak ki is kellett volna tartani. Ily értelmű megvalósult eszme pl.: a gyöngyösbokréta.

Szerves, új élet kivirágzását remélem mindettől, mely a maga nyilvánosságában, mindennapiságában és egyvonalúságában lefegyverezne minden gyanút.

Mindez azonban anyagi áldozatokkal jár. Az állandó kapcsolatokat megszemélyesítő alkalmazottak, helyiségek, bizonyos kötelességszerű utak, minimális díjazások, szükségessé váló beszerzések és támogatások kiadásokkal járnak. E célból anyagi eszközökre van szükség, amelyek csak a magyarság önkéntes adózásából teremthetők elő. Alapok megteremtésére egyelőre gondolnunk nem lehet, de oly szerény eszközök intézményszerű biztosítására, mely eme, – legnemesebb értelemben vett közérdekű cél elérését lehetővé teszi – igen. A nem ötletszerű és bizonytalan, hanem állandó és tovafejlődésre alkalmas magyar életnek ez az önkéntes és mégis kötelező adózás a bázisa. Eddig a jugoszláviai magyarság nem ismert közös kötelességeket. (A legvagyonosabbak jó része nem is akar ismerni!) Ez a kultúradó annak tudatára ébreszt minden jugoszláviai magyart, hogy a közös sors közös kötelességekkel jár, de mindenkit tudatára ébreszt azon jogoknak, amelyek ezen adózásból folynak. Ez garantálja az autonóm élet életrevalóságát, és erős nevelési eszközt is jelent, amelyre szükség van.

Minimális hozzájárulásról lehet szó, de progresszivitás alkalmazásával. Így intézményesen biztosítható lesz minden jogosult cél társadalmi, irodalmi, művészeti és gazdasági téren egyaránt.

Az esetről esetre való szívességek rendszere bizonytalanná vált, és főleg nem méltó ahhoz a nagy célhoz, melyet elérni és biztosítani akarunk egy pezsgő és állandó kultúrélet megteremtésére és fenntartására az élet minden terén.

Mindenütt, ahol élet van, van ilyen adózás. Úgy tudom, megvan az a romániai és a csehszlovákiai magyarságnál is… Ott van példának Észtország, amely ezen a téren Európának egyedüli modern országa. De ugyanez a helyzet a lengyelországi német kisebbségnél és Lettországban is.

Jól tudom, hogy a mi viszonyaink egészen mások, de azt is tudom, hogy eredményes kultúr-munkásságot kifejteni csak úgy lehet, ha igénybe vesszük a jugoszláviai magyarság bizonyos szerény keretek között mozgó rendszeresített és kötelező megadóztatását.

„A quieta non moverez” elvénél- azt hiszem van egy fontosabb: a jelen és jövő élet biztosítása.