Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. október) 7. szám, 229–276. p.

A Kalangya legutóbbi számában a „Nem lehet és tanulságai” címen egy cikk jelent meg, és ezzel kapcsolatban közöljük Havas Károlynak a Napló 1937. május 29-i számában megjelent „Mi lehet, és mi nem lehet” című írását, amelyet több csehszlovákiai és romániai magyar napilap is átvett, és amelyben határozott állásfoglalás van Makkai Sándor „Nem lehet” című cikkében hangsúlyozott lemondó és elkeseredett felfogással szemben. Havas Károly cikke így hangzik:

Makkai Sándor „Nem lehet” című cikke a kisebbségi magyarságban elkeseredett visszhangot váltott ki. A cikkíró a kisebbségi sorsot elbírhatatlannak, a kisebbségi életet lehetetlennek, a kisebbség minden elhelyezkedési törekvését céltalannak, és a kisebbség minden életküzdelmét szinte reménytelennek érzi. Makkai Sándornak ebben a cikkében egyet kell mindenképpen elfogadni. A kisebbségi sorsnak keserű felismerését. Kisebbség már magában annyit jelent, hogy bizonyos külön csoport. Akármilyen kisebbség, akár nyelvi, akár faji, akár vallási. A kisebbség mindig bizonyos mértékig elszigetelt, és a kisebbségnek mindig vannak olyan fájásai, olyan lelki érzékenységei, amelyeket a többség nem érthet. Ez igaz, és ez így nagyon szomorúan igaz, és Makkai Sándor cikkéből el kell fogadni azt a keserű felismerést, hogy nehéz mindenféle kisebbségi sors.

A címet nem lehet elfogadni. Azt a gondolatot nem lehet elfogadni, hogy nem lehet egy kisebbségnek élni, különösen nem lehet elfogadni azt a gondolatot, hogy a magyar kisebbségnek már nem érdemes élni. Mert ha nem lehet élni, akkor nem is érdemes élni. Valami öngyilkos gondolat van ebben a két nehéz, komor szóban: nem lehet. És ha az öngyilkosság bűn, keserű tévedés és vak sötétbe ugrás egy embernél, és lehetetlenség egy normális agyú embernél, mert a normális agy egyben az életösztön is, az öngyilkosság gondolata nem férkőzhetik be egyetlen népnek a lelkébe se. Az egész világtörténelemben csak egy népről tudunk, amely öngyilkosságot követett el. A gótoknak az a megmaradt kis csapata, amelyet a bizánci seregek valóban tökéletes precizitással [264] működő hadigépezete leszorított a Vezúv aljába, a tengerig, és amelynek meg kellett halni. Azóta még nép nem tudott öngyilkos lenni, és nem tudjuk elképzelni, hogy a kisebbségi magyarság a népöngyilkosságnak szörnyű útját akarná választani.

A nem lehet a népöngyilkosság, ha nem lehet kisebbségi sorsban élni, akkor meg kell halni. A kisebbségi sors bizonyos áldozatokat követel, és bizonyos lemondásokkal jár. Ezeket az áldozatokat vállalni kell, ezektől a lemondásoktól nem szabad visszariadni. Különösen nem szabad örökké emlékezni. A kisebbségi életnek lassan pusztító mérge az örökös, nosztalgikus visszaemlékezés. Le kell számolni a tényekkel, el kell fogadni az adottságokat és a kisebbségi életet a tények szerint, az adottságokban kell berendezkedni. Mostanában azt vitatják, hogy a kisebbségi jogvédelmi intézkedéseknek eredeti elgondolása tulajdonképpen azt volt, hogy a kisebbségi jogvédelem a beolvasztásnak eszköze legyen. Azt hisszük azonban, hogy ma már senki nem gondol arra, hogy akármilyen formában is megpróbálja bárhol, bármifajta kisebbségi népnek a beolvasztását, mert elég sok példa igazolja, hogy egy-egy embert lehet beolvasztani, de egy népet nem lehet lelkében átformálni. Az írek, a baszkok, a flamandok eléggé messze jutottak el a beolvadásban, és ki merné tagadni, hogy még mindig vannak írek, baszkok és flamandok. A tények tanították meg Európát, hogy ez az évszázados, sokszor a mai időkben elképzelhetetlen, kegyetlen eszközökkel végrehajtott beolvasztási munka hiábavaló fáradság volt. Mert nem lehet. Ezt igazán nem lehet.

Nem a beolvadástól való félelem a nem lehet gondolatának a megteremtője. A küzdelem, a teher, a belső lelki meghasonlottság kergeti a sötéten látókat a nem lehet tragédiája felé, mert ez valóban tragédia annak, aki nem tud a kisebbségi sorssal megbarátkozni, és aki nem tud megbarátkozni a kisebbségi élet gondolatával, annak valóban nem lehet élni, mert annak nem lehet sehova sem menni. Egy ember végre is elszaladhat, egy ember valahogyan visszamenekedhet a többségi élet állítólagos kényelmei közé, de százezrek nem bújhatnak ki a kisebbség bőréből, és százezreket nem fogadhatnak be sehol. Egyetlen ilyen nagy kisebbségcserét ismerünk. A görög-török kisebbségeknek kicserélését, és a háború utáni korszak talán legszörnyűbb drámája volt ez a csereakció, amelyben népeket tologattak ide-oda, amelyben ezren és ezren pusztultak el, és amely tízezrek lelkében tépett olyan fájdalmas sebeket, amelyek soha nem gyógyulhatnak be.

A kisebbségi élet elválaszthatatlan a földtől, a hazai tájtól, a megszokott házaktól, mert ez maga az élet. Az emberek nem tudnak elszakadni attól a földtől, amelyen öregapáik születtek, és nem [265] tudnak kitépődni abból az életből, amely akármilyen terhes, akármilyen megpróbáltatásokkal teljes is, mégiscsak az ő életük. Az emberek elsősorban emberek, kis, maguk bajaival küszködő emberek. Először van az embersors, az egyénsors, és ezután jön a nyelvnek, a vallásnak, a fajnak a sorsa, a nemzetnek a sorsa. És nem lehet a nyelvnek, a fajnak, a vallásnak, a nemzetnek sorsát megvédelmezni, ha teljesen felborul az embersors, a kis élet, az egyénnek az élete. Az egyénnek az élete a kisebbségnek is az élete, a kettőt nem lehet elválasztani, és azok, akik a kisebbségi sorsban élő emberek életét azzal keserítik, hogy a nem lehet jajszavát kiáltják feléjük, a kisebbségi életet teszik nehezebbé, mert nehezebbé teszik a kisebbségi ember életét.

Optimizmusra van szüksége a kisebbségi sorsban élő embernek, optimizmusra, amely bizalmat adjon, amely fokozza a reménykedéseket, és amely leküzdje a ma még mindig érezhető nehézségeket. Vannak nehézségek, vannak bajok, vannak súlyos problémák, azonban minden kisebbség élni akar, és minden kisebbség meg akarja találni azt az utat, amely elvezesse az életnek, a megélésnek a lehetőségeihez. Már lehet élni, már lehet hozzásimulni és hozzáigazodni a többséghez. Már lehet egyezkedni, és már lehet kivezető utakat találni, és már lehet igazságot találni. Nagy veszedelme minden kisebbségnek és minden kisebbségi sorsban élő embernek az állami totalitásnak a gondolata. Az uralkodó fajnak túlzó, átfestett marxista eszméje különösen sok tüskét ver a kisebbségi életnek a testébe, azonban az az optimizmus, az a bizakodás és az a reménység, amely nélkül semmiféle élet és semmiféle munka nem lehet, át fogja segíteni a kisebbségeket, minden kisebbséget azokon a bajokon, amelyeket ez a totalitás köpenyébe burkolt önző és gyűlölködő fajuralmi gondolat teremtett.