Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. október) 7. szám, 229–276. p.

1.

A pópáné szálas, magas termete most már elválaszthatatlan lett a fekete ruhától. A szomszédok nem kérdezik, látszik rajta kérdezés nélkül is, hogy közel van az, ami elkerülhetetlen. A pópáné se beszél. Hetek óta alig hallani szavát. A parókia körül árkos, megközelíthetetlen a csend.

Mindenki szerette a pópát. Jó ember volt. Akkor is az lett volna, akkor is a jóság embere lett volna, ha azt nem is mint pap hirdette volna. Nem is a papot szerették benne. Sohase az volt benne, hogy pap. Új reverendába csak akkor öltözött, ha nagy néha valami egyházi méltóság látogatott el az egyházközségbe. Egyszerű volt, és természetes. Nem tudott sohase úgy beszélni, hogy szava és tette ne ő maga lett volna. Most, hogy tudták róla, hogy napjai meg vannak számlálva, nem azt mondták, hogy meghal a papunk, hanem azt, hogy: „ó, ó, itt hagy bennünket a čika Voja”.

A pópáné a betegség kezdetén emlegette is ezt férjének:

– Mintha nem is a papjuk lettél volna!

A pap elkeskenyedett, fekete szakállas arcából a nagy kínokon is átütődött a csodálkozás frissessége:

– Nem értelek, Dara… Nem a pap hal meg, hanem én. Hiszen még élek, s látod, a helyemen máris van pap…

A fiatal pópa a szomszéd községből járt át. Pontosan, lelkiismeretesen végezte el a papi teendőket, fiatal hangja meleg üdeséggel csengett, szép volt az éneke, és körültekintő minden mozdulata, és mégis az emberek szótlanul ballagtak haza templom után. Az első utcafordulónál meg-megállott két-három ember, bizalmasan bólintottak egymásra…

– Nehéz lesz még egy olyant találni!

Egy kis, elmúló emberkére gondoltak, aki a papjuk volt.

– Nem is érdeklődnek utánad! – fakadt ki még egyszer-kétszer a pópáné.

A szegény pópa némán hallgatta a felesége kifakadásait. Nem mondhatta el neki, hogy éppen abban van valami jó, hogy nem szólnak az ő elmúlásáról. De eljött az idő, mikor a pópáné már nem bírta férje kínlódását látni. A pópa a nagy kínok idején maga is küldte: „Menj, Dara…!”

Az asszony érezte, hogy éppen most nem volna szabad itt hagyni, szégyellte gyengeségét, és mardosó fájdalom járta át… de maradni mégsem tudott… [258]

2.

Most már csak a feszület maradt vele. Fiatal pap korában kapta. Életének egyetlen emléke ez maradt. Azt nézegeti a kín perceiben, és a pillanatnyi, már fokozhatatlan fájások testetlenségében. Sűrülnek ezek a testetlen pillanatok. Már alig van benne a kín életéből. Nagy, fekete szemeinek apró kis fénye él még. Kiszáradt, elégett ajkaiban ritkán van még annyi mozdulat, hogy megszólítsa a feszület kínzottját.

Látja, hogy kint napos idő van. A korán zörgő, a világosságot is megelőző szekerek sokaságából és az azt kísérő nehéz lábdobogásokból tudja, hogy megkezdődtek a mezei munkák. Látja az arcokat, és érzi az akarásukat. Mennek vetni, ültetni… mert aratni akarnak.

Ő egy nagyvárosi, nagyon szegény embernek volt a fia. Sovány kenyéren éltek. Igazi életük a remény volt. Az volt mindenük, hogy reménykedtek. Ebben a melegítő, kenyeret pótló reménykedésben érett meg a gondolat, hogy ő csak pap lehet.

Neki tulajdonképpen nem is volt határozott célja. Az apja, a szegény foltozó suszter álmodta meg az ő papságát. Akkor ő még nem értette, hogy a nagyon egyszerű dolgokból nőnek ki az igazi gondolatok. Ma már érti az apját. Szomorú szegénységben elvesztette a valódiság minden, magát éltető erejét… az élet fölé álmodta meg a fiát… a rettenetes élet fölé!… „Te is – nézett a feszületre – te is, Uram, nagyon szegény voltál…”

3.

Vasárnap van. Csend van, és harangzúgás. Megfeszített figyelemmel kíséri a harangok szavát… első… második… harmadik…

A nap csillog a feszületen.

– Halott pap vagyok már, Uram… – gondolja.

4

Az istentisztelet után gyámoltalan topogást hall a parókia előtt, és nehéz, paraszti szavak ütődnek fülébe…

A földjei már évek óta alig teremnek… Kenyerük is alig van… az orvos, az orvosság elvitték azt a kicsikét, ami volt… a popadija már csak árnyék… nem bírja, nem bírhatja egyedül… a virrasztást… A szavak ráfeküsznek a szívére és a lelkére. Róla beszélnek ezek a kemény, mindig földdel birkózó parasztok, akik egy hantért, egy cső kukoricáért ölni tudnának, akik a tettet mindig a termésében mérik le… akik a szóban is a termést keresik… s akiknek a termés sohase elég.

– Amije lett volna, abból se kapta meg soha az őt illető részét – hallja a különösre döbbent szókat. – Rosszul mértek neki… meglopták… s ő csak hallgatott…

Hallgatott… most is hallgat… csak a szeme sugárzik… mint a nap a termésre, amit az ő melege hívott elő. [259]

5.

– Voja… Voja!…

A semmivé lett kis test szinte elveszik a nagy, faragott ágyban. A dús, fekete haj férfi emléke keretében valaki magányos egyedülvalóság érdektelenségével néz a föléje hajló arcra.

– Én vagyok, Dara…

A szemével int, hogy emlékszik.

– Cselédet adtak mellém…

A mély, fekete szem lecsukódik. Alatta azonban annál nagyobb fényesség nyílik, mint mikor megnyílik a mag. Megnyílottak, most őrá rányílottak ezek az emberek…

Emberek…

6.

A kis cseléd még majdnem gyereklány. Sovány, sápadt. De friss és üde. Szorgalmas. Folyton meglát valamit, aminek másként kell lenni. A padló mindig súrolt, jó szagú. A szőnyegen rajta van a friss levegő végtelen áramlása. Az ablakok tükröző fényesek. Sehol egy porszem.

Egyszer, amikor felnézett, látja, amint a kis cseléd figyelmesen, puhán törölgeti a feszületet… a fehér törlőruhával pontosan követi a test fájdalmas vonalait… rálehel és megfényesíti…

7.

A testét már nem is érzi. Fájdalmai már nincsenek. Csak az öntudata éber. Ahogy a kis cseléd foglalatoskodik körülötte, lassan beléje ivódik annak minden vonása, mozdulata. Annak fiatal érdeklődése az ő halott szomszédságában, mintha megoldaná az alkonyat hűvösét, és megérinti az álmatlanság dermedt tekintetét… a sugárzó kis alak, amely anyai nézéssel őrködött fölötte, még azt is feledtetni tudta, mikor – ma az orvos már, eddigi szokásaival ellentétben, mintha elfelejtette volna, nem adott utasításokat. Úgy tett, mintha sietne… Ő tudta, hogy e sietség a már itt levő bizonyosságot sieti el. A leányt azonban kihívta magával. Mikor az később visszajött, a gyászt könnyű volt felismerni a fáradttá lett szemeiben.

Ez a leány több mint cseléd! – gondolta… és elmúlt testében erőt érzett.

8.

A leány a mosdatáshoz készült. Mindennap megmosta alélt homlokát és tehetetlen kezeit.

Ó, az nagyon jó volt. A homlokon a tiszta, jó, hűsítő víz.

– Mennyi jóság van az életben – gondolta ilyenkor.

A leányka most is hófehér tisztán hozta a mosdótálat. A fehér porcelán puhán tükrözte a reggeli napot. A nemes anyag tömör [260] mélységet mutatott. Tudta, alig néhány milliméter az a porcelánfal, amely mégis beláthatatlan mélység titkait fedi föl. Mintha a porcelán mélyén is nap volna… hiszen vissza tudja adni az égi nap magasságát és csillogó sugárzását…

És most ki tudta mondani azt, amit eddig hitt:

– A világ halhatatlan…

9.

A napok frissen forogtak körülötte. Bár egyre szűkebb volt a határ. Már nem evett. És a mozdulatok is elmúltak. A kis cseléd egy ütemre végzett mindent. Pontosan úgy, ahogy kezdte, ő tudott minden eljövő kézmozdulatot, tudta a nézését, és mégis: elfogyhatatlanul érezte keze érintésének a melegét.

A mindig egyforma mozdulatnak ez örök frissessége volt. Ez a ki nem hűlő egyformaság.

A nagy, magas, fekete ruhás asszony elmenő messziről nézte őt. Valahol egy távoli pont pislákol a sötét éjszakában. Már nincs beszélnivalójuk. Minden bizonyos. Ő meghal. Eltemetik.

A sírja senkinek se fog fájni. Ezen az egy asszonyon kívül.

Aki temeti…

10.

Az élet… Eddig semmit se tudott róla. Még néhány perce van.

A kis cseléd a szokott hangtalansággal lép a szobába. Soha se beszéltek egy szót se. Ez a gyereklány majd néhány garast fog kapni a temetés után. Megkapja a bérét. Bért kap azért, amit itt tett. Bért kap valamiért, ami elmondhatatlan szomorú, és már simogatóan elérhetetlen…

Keres, kutat az emlékezetében. Nem az ő hívei közül való. De a faluban se látta soha. Valami szállási, tanyai leányka. De az is lehet, hogy valahonnan a falu széléről való. Akik sohase kerülnek ruhátlan szegénységükben be a faluba.

Vajon hogyan találtak rá?… És amíg erre gondol, máris tudja, hogy ez volt az egyetlen, aki ide eljött. Ez volt mindenek között a legszegényebb… azért bírja el az ő betegségének titkolhatatlanul mázsás terhét.

A kisleány megint elvégzett mindent.

– Ez maga jelentkezett… – gondolta.

És testvéri szomorúsággal nézett rá.

11.

Még egyszer eljött a reggel. Még egyszer… mert amint felnyitotta a szemét, a leányka szemeiben reggeltelen nap csendjét látta. Egész éjjel virrasztott. Sápadt és megviselt volt az arca. De amint észrevette megnyíló szemeiben az életet, boldog mozdulással rebbent fel.

Ha dermedt arca fölött uralkodott volna, most mosolyogni szeretett volna. Ha még beszélni tudna, megköszönné neki ezt a [261] mozdulatot. Élete már régóta nem élet. A valóságban ő már meghalt. A templomban más énekli már Isten dicsőségét. És mindenki tudja, hogy ő már elmúlt. Elmúlt minden, ami ő volt. S új napra ébredése senkinek se jelent már ébredést.

Szép, napos reggel volt. A leányka fürgén feltárta a nagy, folyosóra nyíló, szárnyas ajtókat. A harmatos reggeli levegő a kertekben illatokat lehelve magába ömlött a nehéz páráktól legyőzött szobába. Messze, túl a virágzó gyümölcsfákon látszik az ég magas kékje…

De mindez már nagyon is távoli, egészen valószínűtlen valami. Aminthogy a szoba is megszokott, régi bútoraival s az azokhoz fűződő meleg emlékekkel már nyomtalanul elmosódó, széthullott élethamu. Tudta, hogy már elszaladt életéből. S ami még belőle itt van, az kevesebb a reggeli szellőben megremegő levélkénél.

Egyszer úgy érezte, suttogást hall. Fojtott, réveteg szókat, amelyre valaki azt feleli:

– Megébredt…

Igen, hiszen ezt a kis cseléd mondja: „megébredt…” és azután még e szókat: „mindig csendes… mindig jó…”

– De meddig?! – hallja a fájdalmas kiáltást… – Meddig?!

Ő pedig érzi, hogy az idő is elmaradt most mögötte. Érdektelenül és fölötte áll mindennek. Ezt akarta mindig elérni a templomban: a gondolatnak ezt az önzetlen szilárdságát és érzéseinek ezt a leheletkönnyű igazságát…

Sokáig nézi a feszületet.

S magában azokat a nagy, súlyos szókat emelgeti, próbálgatja, amiket szolgálni akart… Isten, hit, igazság… szeretet…

És úgy tetszik neki, hogy most a feszület embere nézi őt. Egyre közelebbről, már a leheletét is érzi… de hiszen ez a kis cseléd arca, aki az ő homlokát mossa… a fehér kis törlőruhával pontosan követi a test fájdalmas vonalait… a feszületre rálehel, és megfényesíti.

12.