Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. október) 7. szám, 229–276. p.

Kicsi Madeleine,

tizenkét éve már, hogy először csicseregtél bele az életembe. Emlékszel, kicsi Madeleine?… Én egy padon ültem, sok vastag könyv hevert mellettem, és tanultam. Te arra jöttél, mellém ültél, és lóbálni kezdted a lábad. Addig lóbáltad, míg lefogtam őket, mert nagyon idegesített, és rossz franciasággal mondtam: „Ha már lóbálni akarod, lóbáljuk együtt!” Belém karoltál, – és a karod öt éven át fonódott azután az enyémbe. Emlékszel, kicsi Madeleine, mennyit meséltem Neked ezalatt a mi suta bánáti magyarságunkról?… hogy a Parc de Monceau-ban mennyit küszködtünk néha együtt, s hogy néha könnyes volt tőle a szemem, mert nem tudtam neked a mi Adynkat megmutatni a Te nyelveden… A sok kicsi sipító francia bébi nyargalászott körülöttünk és az ősi fák körül, és én szenvedtem, mert nem tudtam eléggé világosan elmesélni, hogy milyen más itt az élet, mint nálatok, s hogy miért szeretjük mi olyan nagyon ezt a mi lapos, fekete földünket. Kicsi Madeleine, emlékszel-e?

Emlékszel-e, hogy nem tudtad megérteni, hogy hogy lehet elvágyni Párizsból a sáros-zsíros televénybe?

Az Opera körül este télen hányszor jártam, oh hányszor nyargaltam téged várva, aki végre kitáncoltál a Lafayatte-ből, hogy együtt ugrándozzuk végig a nagy boulevard-okat…

Mondd, kicsi Madeleine, a fontainebleau-i erdőben bújócskáznak-e a magyar fiúk és a francia lányok? Felöltöztetik-e még a versailles-i park szobrait régi überzieherekkel, bevert kemény kalapokkal hahotázó 20-25 esztendős gyerekek?…

Hét éve hagytalak ott, kicsi Madeleine (búcsú nélkül, hogy ne hasadjon meg a szívem), hét éve, hogy hazajöttem ide, Akácországba.

Az én hajam nagyon megritkult azóta, és meg is szürkült, mint az életem, de Te megmaradtál annak, aki voltál, s mindig is annak maradsz, mert én kibabrálok az idővel, és nem küldöm el neked a levelemet, nem akarom tudni, hogy Te sem vagy már tizenkilenc éves, mint akkor…

Hazajöttem ide, Akácországba.

Mert Akácország a mi hazánk, Madeleine.

Nekünk nincs itt magnóliafánk, csodabús erdőnk, rózsalugasunk, pázsitunk, nincsen nekünk, csak zsíros, fekete földünk, ami dúsan termi a kenyeret, és porunk, ami ráül a lelkünkre…

És akácfáink vannak.

Az akácfa furcsa, idomtalan, csúnya, szomorú fa. Nincs még [256] olyan fa a világon, amelyiknek a gyökere oly kiágazóan, oly görcsösen kapaszkodnék bele a földbe, mint az akác. Néha ki kell vágni a fát, hogy a gyökerei ne ártsanak a tőle elég messze álló házak alapjának. Úgy kapaszkodik a földbe bele, oly görcsösen, szerelmesen, mint… az itteni emberek.

Szürke, semmitmondó fa az akác egész életén keresztül.

De kora tavasszal egyszerre tömve lesz kábító, fehér virággal. És olyankor megváltozik itt a város, az emberek, az élet. Balzsamosan részegítő, parfümillattal telített lesz a levegő, mosolyosan ugrándozik a napsugár, öreg legények ferdére csapják a kalapjukat, és mindenkinek a lelke tele van zengő-bongó rímekkel; bimbók pattannak a szívünkből, és szép az élet.

Olyankor tavasszal itt mindenki költő lesz. Belopakodik az akácvirág illata a legelzártabb zugba is, és mindenki kitárja karjait egy szebb élet felé.

És azután – alig egy-két hét – lehullik a virág, elfújja a szél a részegítő illatot, és utcaseprő sepri össze a poros, piszkító virághullákat, hogy odavigye, ahova a sors rendelte: a szemétgödörbe.

Gyümölcsöt nem terem az akác, hosszú, élvezhetetlen bogyó a termése, nem is veszi észre ősszel senki.

Augusztusban másodvirágzása van majd mindenik akácfának, némelyiknek októberre harmadvirágzása.

De hasznos, tápláló termése nincsen.

Akácország a mi hazánk, akácélet a mi életünk, akácemberek vagyunk mi, itteni, bánáti magyarok.

Emlékszel, kicsi Madeleine, mikor a mi elszigetelt, szerelmetes kicsi nyelvünkről beszéltem neked, hogy milyen szép az, hogy ha a fák levelei lehullanak, s nálatok automne, akkor nálunk ősz van, s ha megszürkül a hajunk, az is ősz lesz.

Így van ez valahogy a mi hazánkkal is: Bánát a mi hazánk, és bánat a mi sorsunk.

A lelkünk tele van virággal, s a termésünk, az eredményünk… akácemberek vagyunk.

Így küzdünk a sorssal, a művészetünkkel, az irodalmunkkal…

Tavasszal a mi fiatalságunktól hangzik sok szép tája a világnak… és májusban porban fekszik már lelkünk sok, fehér virága.

Tavasszal nekünk is virág a világ…

És májusban seprik az utcaseprők…

Akácország akácemberei, akácmüvészet, akácirodalom…

A mi sorsunk.