Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. október) 7. szám, 229–276. p.

Novi Sad, a szerbek büszke Athénje mindig a szerb kisebbségi élet lüktető központja volt. Aminthogy a változott viszonyok között is a vojvodinai szerbség lelkületének legkifejezőbb kisugárzása. Az 1918 őszén bekövetkezett állami fordulat izgalmas napjainak leggazdagabb vojvodinai eseményei is Novi Sadon zajlottak le. A háborús esztendők megpróbáltatásaitól elgyengült magyarság dermedt letargiában vergődött, amikor a Novi Sad-i szerbség a frontok összeomlásából származó előnyöket sietett a maga javára kihasználni. A szerb kisebbség, mint friss, el nem használt, pihent erő jelentkezett a véres világpódiumon, és gyorsan eltakarította a romokat. Mindenfelé bizonytalanság, tétovázás béklyózta a háborúban megviselt erőket, a szerb kisebbség azonban a frontok összeomlása után már tájékozódott. Úgy látta, hogy elérkezett a cselekvés órája, s hogy mint nemzeti kisebbség megvalósíthatja minden álmát, titkos vágyát, s csatlakozhatik a vele egy nyelven beszélő, húsából, véréből való szerb nemzettesthez.

Kisebbségi polgár számára a legizgalmasabb olvasmány az, amely visszavezet 1918 őszének az idő távlatában már-már elmosódó, drámai izgalmakban bővelkedő napjaihoz. Miként pusztult el a régi, s miért jött az új világ, azt mondják el a történelmi idők szereplői. Érdemes figyelmesen követni a szerzőket, mert – amint maguk mondják – a Novi Sad-i szerb nemzeti tanács mint központi bizottság és mint a többi vojvodinai szerb nemzeti tanácsok életre keltője a legjobban kivette részét abból az előkészítő munkából, amelynek az volt a célja, hogy minél előbb megalakuljon a bácskai, bánáti és baranyai szerbek, bunyevácok és egyéb szlávok nagy nemzeti tanácsa, amely később kimondotta a csatlakozást Szerbiához.

Szerbiához, mert a Novi Sad-i nagy nemzeti tanács a többi szlávlakta területektől eltérően nem a szerbek, horvátok, szlovének megalakítandó államához, hanem kimondottan Szerbiához csatlakozott minden feltétel és fenntartás nélkül.

Hogy ment ez végbe, milyen előzmények után, azt tudjuk meg a „Spomenica oslobodjenja Vojvodine 1918” című könyvből, amelyben a nemzeti tanács vezetői örökítették meg a lázas napok történelmét.

Őszintén elmondják, hogy már a balkáni háború alatt a vojvodinai szerbek élénkebbek, mozgalmasabbak lettek, mint azelőtt. A szerb hadsereg kumanovói s szkopjei átütő erejű sikerei, amelyekkel megpecsételte a szétvert török hadsereg sorsát, szinte leírhatatlan lelkesedéssel találkoztak a vojvodinai szerb lakosság körében. „Szerbia megnagyobbodásának a kívánsága jelentkezett az akkori szerb kisebbség álmaiban – írja Svetislav Banjić –, az a remény, hogy hamarosan a szerb és a többi [246] szlávlakta területeket is egy államban egyesíthetik.” Ennek az erősödő érzésnek megfelelően kifejezést is adott a Novi Sad-i Zastava és Branik. Elég átlapozni a régi újságpéldányokat, hogy a szerbség akkori gondolkozásáról és érzéseiről megfelelő képet nyerhessünk. – Nem szabad figyelmen kívül hagyni – figyelmeztet a cikkíró – azt sem, hogy a szerb kisebbség minden érzését és gondolatát a sajtóban nyíltan nem lehetett kifejteni. Amikor 1914 vidovdan napján bekövetkezett a szarajevói merénylet, a vojvodinai szerbek tisztában voltak azzal, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia és Szerbia között kezdődő háborúban nekik kell a legtöbbet elviselniük. Hogy milyen érzéssel indultak a vojvodinai szerbek a háborúba, kitűnik a következő kiragadott mondatokból:

„A vojvodinai szerbek szívesen áldozták fel életüket, csakhogy Szerbia független és szabad maradjon, és megőrizhesse területi szerzeményeit. Azok a szerbek, akik kénytelenek voltak az osztrák-magyar hadseregben fegyvert ragadni, sírtak fájdalmukban.”

A vojvodinai szerbek – akár városokban, akár falvakban laktak – gondolatban és érzésben egyek voltak Szerbiával. A Szerbia iránt megnyilvánuló szeretetet a szerbek egymás között nyíltan, félelem nélkül éreztették beszélgetéseikben, s egymás biztatásaiban egyaránt.

Svetislav Banjić olyan nagy jelentőséget tulajdonít a vojvodinai szerbek háború alatti passzív viselkedésének, hogy szerinte külön fejezetben kellene feldolgozni az utókor okulására és tájékoztatására.

A vojvodinai szerbség kitartásra biztató lelki vára, segítséget nyújtó szellemi központja, irányítója mindig Novi Sad volt. A visszaemlékezésekben csaknem minden szerb közéleti férfi megemlíti, hogy a háború kitörésekor a katonai körök figyelmének központjában különösen a Novi Sad-i szerbek állottak. Amikor a végzetes szarajevói revolverlövések eldördültek, a Zastava, a Branik s a Srpstvo önként beszüntették további megjelenésüket, mert „nem írhattak meggyőződésük szerint, és mert nem akarták publikálni a Szerbia ellen emelt szörnyű vádakat”. Amikor a Szerémség egy része hadszíntér lett, a katonai hatóságok az exponált, nagyszerb érzelmeikről közismert szerbek internálását követelték. Az első internáltak között volt Jaša Tomić, a szerb kisebbségi mozgalom akkori vezére, azonkívül a ma is szereplő közéleti személyiségek közül: dr. Duda Bosković képviselő, Vasa Stajić, a suboticai gimnázium nyugalmazott igazgatója, dr. Nikola Mihitinović, a Matica Srpska főtitkára, Dimitrije Klicin, a bácskai tartomány volt elnöke és mások, bár Matkovics Béla Novi Sad-i főispán mindent elkövetett, hogy az internálásokat megakadályozza. A főispán megkérte a szerbség vezetőit, hogy legyenek lojálisak, nehogy a katonaság részéről közbelépésre adjanak alkalmat. „Mi tudtuk: ez a lét vagy a nemlét kérdése” – magyarázza a szerbség háború alatti viselkedését a visszaemlékezés. A Szerbia ellen meginduló offenzíva előtt a hadvezetőség harminchét túszt kért, de a Novi Sad-i polgári hatóságok közbelépésére – ezt Banjić nyíltan elismeri – a katonai hatóságok csak részben tudták tervüket végrehajtani. A szerző utal arra, hogy különösen gróf Tisza István, Magyarország akkori miniszterelnöke szállott szembe a hadvezetőséggel lemondással fenyegetőzvén, és erélyes közbelépésére a 38 szerb közül tizennyolcat szabadlábra helyeztek, a másik tizennyolcat internálták. Az internáltakat hajón vitték el Novi Sadról. [247] A Novi Sad-i szerbek néma hallgatással nagy számban kisérték őket a hajóállomásig. Amikor a hajó elindult, az egyik internált szerb így kiáltott fel:

– Isten veled, Újvidék – a viszontlátásra, Novi Sad!

Később, amikor a déli fronton a hadműveletek kedvezően alakultak ki a monarchiára nézve, az internáltakat egyenként szabadlábra helyezték. Már szeptemberben odahaza voltak.

Pavle Tatić volt nyomdász, aki sokáig a szocialista pártban kereste a szerb kisebbség boldogulását, a szerb nemzetiségű osztrák-magyar katonaszökevények háború alatti bujdosásának számos epizódját örökítette meg. Szerinte az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlását tökéletes katonai szervezettsége ellenére is a belső bomlás siettette. A marsbattailonok létszáma, mire a frontra értek, a felére leolvadt. A katonák látási zavarokat előidéző különböző gyógyszereket fecskendeztek szemükbe, kifúrták fülüket, de akadtak olyanok is, akik petróleumot öntöttek orrlyukukba, mély sebeket ejtettek a testükön, csakhogy ne kerüljenek a frontra. Tatić azt állítja, hogy maga is látott igen sok ilyen megcsonkított, szerb nemzetiségű osztrák-magyar katonát. Ugyanakkor tömegesen hagyták ott csapattesteiket teljes hadi felszereléssel az elégedetlenek, és szállásokon, erdőkben rejtőztek el. Ezeket nevezte el a kiapadhatatlan néphumor „lógósok”-nak. Dél-Bácskában a szerbség a katonaszökevényeket a „zöld káder” katonáinak nevezte. A szerb nemzetiségű katonaszökevények között a legismertebb volt Branko Mirosavljević srbobrani iparos, aki „egyenesen fantasztikus trükkökkel játszotta ki a hadvezetőséget”, míg végül 1918-ban elfogták, és Budapesten kivégezték.

A szaloiniki front áttörése után a megközelíthetetlen erdők s hegyrengetegek e bujdosói „legmegbízhatóbb gárdistái” voltak a szerb nemzeti tanácsoknak. A Novi Sad-i szerb katonaszökevények 1918-ban önálló lovascsapatot szerveztek, és a szerb nemzeti tanács szolgálatában állottak.

Azok a szerbek, akik nem tudtak a frontról hazaszökni, és az erdőkben, föld alatti barlangokban elrejtőzni, igyekeztek megadni magukat az antantcsapatoknak. Az orosz fogságba került szerb nemzetiségű osztrák-magyar katonák önként jelentkeztek, és kérték, hogy küldjék őket a szaloniki frontra, hogy a szerb hadsereg megmaradt részével harcoljanak – most már a Monarchia ellen. Ezekből az önkéntesekből lettek a „dobrovoljacok”, akikről az új állam megalakulása után annyi szó esett. A vojvodinai dobrovoljacok számát tízezerre becsülik, míg a Monarchia területéről való délszláv katonák száma már a háború első éveiben ötvenkétezer volt. Később már önálló délszláv divízió harcolt Szalonikiben. Az osztrák-magyar hadsereg egykori szerb nemzetiségű katonáin kívül sok amerikai szerb nemzetiségű polgár jelentkezett katonának, és ment a szaloniki frontra. A dobrovoljac csapatok a dobrudzsai harcokban szenvedték a legnagyobb veszteséget, ahol nyolcezer halottjuk volt.

A világháborúban Szerbia oldalán küzdő dobrovoljacokat azzal jutalmazták, hogy a nagybirtokosoktól elvett földeket köztük osztották szét. A földeket azóta nevükre írták, s azokkal szabadon, rendelkeznek.

A világháború idején a ma is passzív Bosznia-Hercegovina szegény vidékét élelmiszerhiány sújtotta. Zagrebban és a Vojvodinában megmozdult [248] a szerbség, és megszervezte az éhező gyermekek elhelyezését. Kosta Hadži dr. és Ignjat Pavlas dr. Novi Sad-i ügyvédek állottak a vojvodinai akció élén. A háború miatt elcsendesedett szerb kisebbség ekkor adott először magáról életjelt; a szegény gyermekek elhelyezése volt első jelentősebb megmozdulása a szerbségnek. Szívós kitartással és szorgalommal szervezték meg a segélyakciót, a legeldugottabb szerb faluba is jutott a rosszul táplált, beteg boszniai-hercegovinai gyermekekből. Ahová nem lehetett gyermekeket elhelyezni, onnan jelentős természetbeni adományok érkeztek. Huszonnégyezer gyermeket mentett meg a vojvodinai szerbség fajszeretete és áldozatkészsége a háború tombolása közepette a fenyegető éhhaláltól.

A szegény gyermekeket elhelyező bizottság volt egyébként a szerbek egyetlen intézményes szerve a háború végén. A bizottságban eleinte kizárólag a gyerekek elhelyezésének a kérdésével foglalkoztak, később már szabadabban beszéltek, és megvitatták a háborús helyzetet is. Amikor a frontok meginogtak, Đorđe Villić azt indítványozta, hogy szervezzék meg a Novi Sad-i szerbséget, hogy a bekövetkező események ne érjék váratlanul. A bizottságnak eleinte hét, később huszonnégy tagja volt, s Jaša Tomić volt az irányítója. Az 1918. október 27-i ülésen már nem a szegény gyermekek sorsáról volt szó. Sokkal többről!

– Suboticán – jelentette be emelt hangon Tomić – titkos megbeszélést tartottak Bácska, Bánát, Baranya ismertebb szláv vezetői, és elhatározták, hogy Novi Sadon megalakítják a szerb nemzeti tanácsot, mint Dél-Magyarország központi irányító szervét, hogy a hatalmat idejében átvehesse.

A legközelebbi ülésükre már vidékiek is érkeztek, és azon határozták el a szerb polgárőrség megszervezését. A szegény boszniai gyermekeket elhelyező, humánus munkát kifejtő bizottság így lett az összeomláskor a szerbség egyik igen fontos szerve. Amint az események jelentősége fokozódott, úgy szélesedett a bizottság munkája. November 3-án a nyilvánosság elé lépett, és készült a hatalom átvételére.

Az ülésteremben pedig szerb úriasszonyok és lányok már varrták a háromszínű szerb nemzeti zászlót…

A szerb nemzeti tanács megalakításán a legtöbbet Jaša Tomić fáradozott, aki elkészítette a Vojvodina népéhez intézendő kiáltványt, amelynek kezdő sorai így szóltak:

– A háború fergetege szétrombolta az emberi átkot, azt az embertelen felfogást, hogy az erősebb a gyengébb felett uralkodhat. A sok kiöntött embervér hullámain felemelkedett az új jelszó: „Minden népnek joga van a saját sorsával rendelkezni.” Ez a felfogás igazságos és emberi, de ebből le kell vonni mindazt, amire az emberiség békéjének szüksége van, hogy az elnyomottak megelégedettek legyenek, s újabb nyugtalanságot és összetűzést elő ne idézhessenek.

Más szóval a szerb nemzeti tanács a népek egyenjogúságát követelte, helyesebben a szerb nép szabad önrendelkezési jogát a wilsoni pontok alapján. A kiáltvány többi része azt állítja, hogy a „magyarországi szerbek valamennyi nép között a legborzalmasabb helyzetben voltak”, s ezért kijelentik, hogy a budapesti parlament szerb nemzetiségű képviselőinek nincsen többé joguk a szerb nép nevében beszélni. A szerb nemzeti tanács [249] a kezébe vette a szerb nép sorsának irányítását, de még nem mondották ki az elszakadást Magyarországtól. Még tartott a balkáni frontról hazatérő német, magyar csapatok visszavonulása Bácskán keresztül, de a Novi Sad-i szerbek már elhatározták, hogy Srpski List címen lapot indítanak, és a Matica Srpska főtéri házának homlokzatára felteszik a „Szerb Nemzeti Tanács” feliratot. Aznap Novi Sad szerb városrészében, a Salajkában nagygyűlést tartottak, amelyen Jaša Tomić többek közt ezeket mondotta:

– Mindannyiunk érdeke, hogy a rendet fenntartsuk. Legfőbb feladatunknak tekintjük, hogy a szerblakta városrészeken biztosítsuk a rendet, és hogy segítségére legyünk nem szerb polgártársainknak is a rend fenntartásában.

Ötszáz szerb ifjú nyomban bejelentette, hogy a polgárőrség rendelkezésére áll. A városháza elé vonultak, hogy átvegyék a fegyvereket, és letegyék az esküt a szerb nemzeti tanács kezébe. A városban ekkor már fejetlenség uralkodott, a polgári hatóságok fűhöz-fához kapkodtak, miközben szakadatlanul tartott a katonák hazaözönlése.

Elsőnek a bácskai szlovákok jelentették be csatlakozásukat a szerb nemzeti tanácshoz. Ugyanekkor kiküldöttek mentek Suboticára és a Bánátba, hogy a Vojvodina többi szlávjait is csatlakozásra bírják. A szerb nemzeti tanács első ténykedése volt, hogy felszólította a budapesti parlament szerb tagjait, hogy mondjanak le mandátumukról, mire „egyesek csendben félrevonultak”. November elején már szállingóztak hazafelé Magyarország különböző vidékeiről a volt szerb hadifoglyok, akiket a nemzeti tanács tagjai fogadtak és üdvözöltek. Az események ekkor már villámgyorsan követték egymást. Novi Sad érintésével vagy hatezer szerb hadifogoly tért vissza Szerbiába. A szerb nemzeti tanács november elején felszólítást kapott Budapestről, hogy tegye le a hűségesküt a Károlyi-kormányra. Ekkor már a rend teljesen felbomlott, és a szerbség úgy érezte, hogy ura a helyzetnek. A Novi Sad-i szerb nemzeti tanács nemcsak hogy megtagadta a hűségeskü letételét, hanem felszólította a vidéki szerb nemzeti tanácsokat is, hogy kizárólag a Novi Sad-i központtól fogadjanak el utasítást. A teljes összeomlást már nem lehetett feltartóztatni. A szerb nemzeti tanács összehívta a vojvodinai szláv nemzeti tanácsok kiküldötteit. Közben háromszáz volt szerb hadifogoly egy tiszt vezetésével katonai rendőrséget létesített Novi Sadon, úgyhogy a nemzeti tanács megbízható fegyveres alakulattal rendelkezett. A vidéken a csőcselék fosztogatott, Novi Sadon pedig a szerb katonai rendőrség parancsnoka tárgyalt Kövess tábornokkal és a német csapatok parancsnokával a csapatok zavartalan visszavonulása érdekében. A németek átadták a Beogradból hozott hadianyagot, élelmiszert, és csapataik megkönnyebbülten vonultak tovább. Amikor az utolsók is elvonultak, a szerb nemzeti tanács falragaszokon tudatta Novi Sad és környékének lakosságával, hogy „az idegen hadsereg katonái részéről a délvidéki szerbséget már nem fenyegeti semmiféle veszély”. A szerb nemzeti tanácshoz tartozó katonai és polgári alakulatok pedig kimentek a környékre, hogy a forradalmi csőcseléket megfékezzék.

November 8-án, az éjszakai órákban összehívták a szerb nemzeti tanács történelmi nevezetességű ülését, hogy a jelzett szerb csapatok ünnepélyes fogadtatásáról gondoskodjanak. Az ülésen részt vett a város [250] részéről Payerle Nándor főkapitány, Ribiczei Kálmán tanácsnok és Wachtl János rendőrtisztviselő. Az ülésen megbeszélték a fogadtatás részleteit, egyben megbízottat küldtek ki a városi tanácshoz. Boško Pavlović hadnagy, a szerb hadifoglyokból létesült katonai rendőrség parancsnoka látva a polgári hatóságok idegességét, bejelentette az ülésen, hogy Petar király nevében átveszi Novi Sadon a katonai hatalmat.

A Szaloniki felől érkező szerb csapatokat négyszáz főnyi lovas bandérium várta Petrovaradinban. A szerb csapatok előőrsei a szerb himnusz éneklése és Szerbia éltetése közepette vonultak be Novi Sad-ra. A hídon hatalmas szerb zászlót adtak át a szerb csapatok parancsnokának, aki egyenesen a szerb nemzeti tanács ülésére sietett, amelyen nyomban elhatározták, hogy átveszik a magyaroktól a közigazgatást. A város magyar vezetőségét megbízhatatlannak találták, és felfüggesztették. Profuma Béla polgármester helyébe Jovan Živojinovićot nevezték ki, és ezzel egyidőben felváltották az összes tanácsnokokat és rendőrkapitányokat. A szerbek a hadsereg támogatásával mindenütt ellenállás nélkül vették át a hatalmat, és hozzáfogtak a berendezkedéshez.

A szerb, bunyevác és a többi szláv nemzeti tanácsok november 25-ére úgynevezett népparlamentet hívtak össze. A november 4-i ülésen dr. Ignjat Pavlas, Jasa Tomić és Vaša Stajić beszámoltak beogradi útjukról s a szerb kormány tagjaival folytatott tárgyalásaikról. Az út eredményeképpen a szerb nemzeti tanács fokozta munkáját, elrendelte, hogy a Novi Sad-i városházán haladéktalanul vezessék be a szerb nyelvet azzal a függelékkel, hogy a „nem szerbek szabadon érintkezhetnek a magisztrátuson anyanyelvükön”. Megvitatták a magyar köztársasági kormánynak azt a felhívását is, hogy a Novi Sad-i törvényszék területén működő ügyvédek tegyék le az esküt a köztársasági kormányra. A szerb nemzeti tanács ezt ellenezte, mert arra az álláspontra helyezkedett, hogy Dél-Magyarország elszakadása bekövetkezett, és ezért utasította a bíróságot, hogy a budapesti rendelkezést ne hajtsák végre. Az indokolás szerint „a volt szerb Vojvodina már nem tartozik Magyarországhoz, a magyar köztársasági kormány már nem avatkozhatik bele a Vojvodina ügyeibe”. Néhány nap múlva, a Karađorđević-dinasztia védszentünnepélyén a Novi Sad-i pravoszláv templomban hálaadó istentiszteletet tartottak, s ez alkalommal hódoló táviratot küldtek Petar királynak hangsúlyozva, hogy „a Novi Sad-i szerbek örülnek, hogy alattvalóinak nevezhetik magukat”. A következő héten feloszlatták a Novi Sad-i képviselő-testületet, és a hatalom lassan a szerbség kezébe került. Az egész közigazgatás átvételére azonban csak 1919. február 25-én került a sor, amikor Živojinović polgármester közölte a magyar vezető tisztviselőkkel, hogy felváltották őket, fizetésüket azonban folyósítják. Novi Sadon akkor szerb nyelvű napilap nem volt, és Živojinović polgármester az Újvidéki Hírlapban szerb nyelvű vezércikkben üdvözölte a Novi Sadra bevonuló szerb csapatokat. Az új képviselő-testület ötven főből állott, s ebből húsz volt kisebbségi: magyar, német és zsidó. A szerb nemzeti tanács szükségét érezte szerb lap megindításának, erre azonban sok pénz kellett. A szükséges összeget gyűjtés útján teremtették elő. Dungyerszki Gedeon dr. húszezer koronát adott s ezzel lehetővé tette a szerb lap megjelenését. A szerb nemzeti tanács szintén gyűjtött, hogy a hazatérő szerb hadifoglyokat élelmezhesse, s a nemzetőrség [251] tagjainak a fizetését folyósíthassa. Az első teendők közé tartozott, hogy az összegyűjtött pénzből a szerb színház tagjait kifizethessék. Az új városi tanács pedig felszólította Novi Sad város lakosságát, hogy kezdje meg újból az adófizetést, mert a város pénztára kiürült.

A Novi Sad-i nagy nemzetgyűlés – amelynek tagjait a vidéki szláv nemzeti tanácsok képviselői felhatalmazással látták el – november 25-én és február 27-én tartott ülést. A feljegyzések szerint 221 község képviseltette magát 757 kiküldöttel. Ebből 578 szerb, 34 bunyevác, 62 szlovák, 21 kisorosz, 3 sokác, 2 horvát, 6 német és egy magyar nemzetiségű volt. A delegátusok között hét nő volt, öten Suboticáról érkeztek. Már a november 25-i ülésen Jaša Tomić azt az indítványát terjesztette elő, hogy Vojvodina csatlakozzék Szerbiához. Ezt megelőzően Beogradban folytak tárgyalások, s a szerb kormánnyal egyetértésben történt a határozat. A vojvodinai szerbség nem a később alakított Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatlakozott, ami Jaša Tomić következő kijelentéséből is kiderül:

– Szerbiához akarunk csatlakozni, s kérdezzük, hogy vajon jól cselekszünk-e. Ha szívünket kérdezzük, azt a választ kapjuk, hogy a szív kívánsága szerint cselekszünk. Ha agyunkat kérdezzük, ugyanezt a választ kapjuk.

Ezután felolvasta a négy pontból álló határozati javaslatot, amelyben kérik a „testvér Szerbiát, hogy a béketárgyalásokon képviselje a Vojvodina szláv érdekeit. A Vojvodina csatlakozik Szerbiához, amely eddigi munkájában és fejlődésében biztatta, és ígéri, hogy szabadságot, egyenlőséget és fejlődést biztosítanak minden irányban nemcsak a szláv, de a velük együtt élő nem szláv népeknek is”. A rezolúció annak a reményének ad nyomatékosan kifejezést, hogy a szerb kormány remélhetőleg a zagrebi nemzeti tanáccsal mindent el fog követni az egységes szerb, horvát, szlovén nemzeti állam megalakítására. Ezen az ülésen élénk vita fejlődött akörül, hogy a zagrebi nemzeti tanáccsal együttműködve mondják-e ki a csatlakozást, vagy pedig Vojvodina függetlenül a többi országrészektől csatlakozzék Szerbiához. A radikális párti politikusok álláspontja győzött, mert Szerbiához csatlakoztak. A bizottság demokrata párti tagjai ezért elhagyták az ülést, és nem vettek részt többet a bizottság munkájában arra való hivatkozással, hogy a döntés nem volt szabályszerű. A nemzeti tanács, amelyben a radikálisok nagy többségben voltak, egyben úgy határozott, hogy Jašat Tomić és Baško Rajićot küldik ki a szerb kormány mellé vojvodinai megbízottaknak, míg a zagrebi nemzeti tanácshoz Vasa Stajić és dr. Joca Manojlović bizottsági tagokat küldték ki. Ezen az ülésen Blaško Rajić történelmi nevezetességű beszédet mondott, amelyben főleg a bunyevácok háború előtti helyzetével foglalkozott.

Az úgynevezett vojvodinai szerb nemzetgyűlés figyelembe vette azt is, hogy Bácska, Bánát, Baranyában jelentős számú magyar és német nyelvű lakosság is él, és Jaša Tomić rájuk gondolva a következő ünnepélyes nyilatkozatot tette:

„A határaink közé kerülő nem szerb és nem szláv népeknek biztosítjuk minden jogukat, amellyel megőrizhetik kisebbségi jellegüket, és fejleszthetik nemzeti sajátosságaikat.” [252]

A demarkációs vonalon túl levő szlávokra is gondoltak, s miután akkor még a békeszerződés nem volt aláírva, azt kívánták, hogy amennyiben Magyarországon még szerb vagy bunyevác nemzetiségű polgárok maradnak, úgy azok részére a magyar kormány adja meg mindazokat a jogokat, amelyeket Beograd fog nyújtani kisebbségeinek. A Magyarországtól való elszakadást kimondó rezolúció a következő szavakkal kezdődik:

– Bánát, Bácska és Baranyának a balkáni antanthadsereg által megszállott határvonalig élő népe a november 25-én megtartott népgyűlésen az önrendelkezés nemes elve alapján úgy államjogi, mint politikai és gazdasági tekintetben elszakad Magyarországtól…

Megalakult a szűkebb bizottság is, amely a Beogradtól nyert felhatalmazás alapján kormányzati intézkedéseket foganatosított. A magyar tisztviselőket leváltották, helyükre szlávokat neveztek ki és ugyancsak kicserélték a képviselő-testületeket is. A Novi Sad-i „kormány” egyik ülésén parázs vita volt afelől is, hogy kié legyen Bánát és a bajai háromszög. Mita Klicin Jugoszláviának követelte Bánátot, a bunyevácok pedig a bajai háromszöget szerették volna megszerezni, és ebben az értelemben felterjesztéssel fordultak a beogradi kormányhoz és a béketárgyalások elnökségéhez. Külön delegációt is küldtek Párizsba, de – amint ismeretes – eredményt nem értek el. A nagygyűlés és a kormány fontosabb határozatait a kisebbségek nyelvére is lefordították, és falragaszokon tudatták a néppel.

A november 27-i ülésen Tomić és Rajić delegátusok általános megelégedésre közölték, hogy Beogradban a legmagasabb politikai és katonai fórumok örömmel fogadták a Novi Sad-i nagygyűlés határozatát, amely a Szerbiához való csatlakozásról szólott.

Az úgynevezett Novi Sad-i nemzeti tanács, illetve kormány elnöke dr. Joca Lalošević volt, a belügyeket dr. Ignjat Pavlas, az igazságügyet Roth Augusztin dr. a pénzügyeket Vladislav Manojlović dr.… a közlekedésügyet Stevan Slavnić, a közigazgatási ügyeket Mita Klicin, a népélelmezési ügyeket Kosta Popović dr.… a szociális reformok ügyét Dušan Tušanović, a közegészségügyeket Laza Marković dr.… a honvédelem ügyeit Dušan Popov látták el miniszteri minőségben. Mint a visszaemlékezésekből megállapítható, a Novi Sad-i kormány beogradi ösztönzésre teljhatalommal intézte jó ideig Vojvodina ügyeit, s mire a hatalmat átadta a központi kormánynak, a helyi közigazgatás nagyobb része már szláv kezekben volt. A demokrata párti politikusok ekkor már nem dolgoztak a bizottságokban arra való hivatkozással, hogy a radikálisok minden hatalmat maguknak akarnak megkaparintani.

Vasa Stajić, történetíró a vojvodinai szerbek érzéseiről emlékezik meg. Elmondja, hogy már 1916-ban a Genfben székelő szláv komité erőteljes megmozdulást, demonstrációt követelt Vojvodinában. Stajić, aki internálva volt, 1913 októberében értesült a korfui paktumról, amely kimondotta, hogy a szerbek, horvátok, szlovének a létesítendő délszláv államban egyesülnek. Ugyanebben a hónapban Svetozar Pribičević, aki a budapesti parlament tagja volt, pénzt és üzenetet küldött Stajićnak, hogy elősegítse a szökését. Stajić előbb Bécsbe, majd Zagrebba ment s mikor Horvátországon keresztül Bácskába tartott, mindenütt csak ezt az egy szót hallotta: Jugoszlávia. Pribicević Svetozar ajánlotta Sta[253]jić útján a vojvodinai szerbségnek, hogy közvetlen Beograddal kezdjenek tárgyalásokat. A Novi Sad-i szerb nemzeti tanácsban hosszabb vitára adott alkalmat az a kérdés, hogy Vojvodina Zagrebon keresztül vagy közvetlenül tárgyaljon-e Beograddal a csatlakozásról. Végül is – mint már említettük – Novi Sad kimondotta a Szerbiával való feltétel nélküli csatlakozást, amely álláspontot Jaša Tomić képviselte a radikális párti vezetőkkel.

A hivatalos szerbiai köröknek egyébként az volt a kívánságuk, hogy Vojvodina – függetlenül Horvátországtól – mondja ki a csatlakozást Szerbiához.

Stajić 1918 végén, amikor már Novi Sadon volt, sürgős üzenetet kapott Zagrebből, hogy utazzék oda, hogy a Beogradba küldendő deputációról tanácskozzanak. Zagrebban ekkor már a szerbek, horvátok, szlovének egyesülése mellett döntöttek. Stajić a zagrebi üzenetet előterjesztette a nemzeti tanács ülésén, de az Tomić javaslatát fogadta el, és függetlenül a többi országrészektől csatlakozott Szerbiához.

A Novi Sad-i szerb nemzeti tanács kormányának ténykedéséről néhány történelmi értékű jegyzőkönyv maradt vissza.

A kormány első ténykedése az volt, hogy dr. Stipan Vojnić–Tunić suboticai ügyvédet (1918. november 23-án) baranyai főispánnak nevezte ki. Ezzel egyidejűleg kinevezte az új polgármestereket is. Subotica első polgármestere a szerb hadsereg bevonulása után dr. Stipan Matijevic ügyvéd volt. A nemzeti kormány felhívására követelték először a helyi nemzeti tanácsok, hogy a magyar tisztviselők tegyék le az esküt. A bírákra ez a rendelkezés nem terjedt ki.

Az egyik ülés jegyzőkönyve arról tanúskodik, hogy az új délszláv állam részére kérte a békekonferenciától a Novi Sad-i nemzeti tanács az Orsova, Arad, Szeged, Baja, Pécs-Bars vonalat arra való hivatkozással, hogy ezeken a területeken is élnek szlávok, és „a szerb királyság állama, amelyben az agrárkérdés demokratikus megoldást nyer, a legjobb garancia arra, hogy ezeken az országrészeken elő népek megszabaduljanak a privilegizált osztályok uralmától, és a demokratikus szabadságban új életet kezdjenek”. Bánátról a románok sem akartak lemondani, és a december elsejei gyulafehérvári nagygyűlés a románok részére követelte az egész Bánátot. A Duna-Maros-Tisza folyók közötti területeket kívánták, amelyet akkor a szerb hadsereg tartott megszállva. A Novi Sad-i nemzeti tanács-kormány a legnagyobb megdöbbenéssel értesült a román követelésről, és hatalmas elaborátumot készített a békekonferencia részére, amelyben kimutatta, hogy „Bánát a szerb Vojvodina kiegészítő része, s ha népszavazásra kerülne sor, a magyar és német kisebbségek is kétségtelenül Jugoszláviára, s nem Romániára szavaznának.”

A szerb kormány, valamint a vojvodinai szerb küldöttségek gyakori tiltakozásának, valamint a Párizsba küldött bunyevác delegáció közbenjárásnak részben sikere volt. A bajai háromszöget nem kapták ugyan meg, de Bánát Jugoszláviához került, Temesvár környékét azonban át kellett adni a románoknak. [254] A Novi Sad-i kormány harminckét ülést tartott. Az egyik ülésén tárgyalták a szentendrei szerbeknek azt a kívánságát, hogy segítsék elő letelepülésüket Vojvodinában. A minisztertanács utasította az agrárreform-minisztert, hogy megfelelő földet bocsásson a szentendrei szerbek rendelkezésére.

Az 1918. december 16-i ülésen felolvasták a magyar köztársasági kormánynak azt az átiratát, amelyben erélyesen tiltakozott az ellen, hogy esküt követelnek a magyar tisztviselőktől. A Novi Sad-i kormány elutasította a budapesti kormánynak azt a meghívását, hogy ebben az ügyben közvetlen tárgyalásokat kezdjenek, egyben „felhívta a szerb hadsereg-parancsnokságot, hogy útleveleket csak olyan embereknek adjon, akikről feltételezhető, hogy nem fognak Bácska, Bánát, Baranya Szerbiához való csatolása ellen dolgozni”.

Ugyancsak a nemzeti tanács kormánya rendelte el a szekvesztert a Frigyes főherceg beljei birtokára, amely az állam tulajdonába ment át. 1919. február 27-én – két héttel az ideiglenes kormány likvidálása előtt – felváltották a Novi Sad-i magyar bírákat, mert nem tették le az esküt, s fiatal szerb ügyvédeket neveztek ki helyűkre.

A közelmúltban elhalt Emil Gavrila dr. petrovgrádi ügyvéd visszaemlékezései zárják le az élénk, friss színekkel írott, történelmi reminiszcenciák sorozatát. Gavrila, aki a háború előtti szerb kisebbségi mozgalom egyik sokat szereplő vezetője volt, 1918 őszének eseményeit az úgynevezett „népjogok érvényesülésének” figyelembevételével magyarázza. Megírja, hogy miután arra a következtetésre jutott, hogy „minden háború és viszály előidézője a kisebbségi népek elégedetlensége, azt hiszi, hogy a háború után keletkezett vagy kibővített államokban figyelembe fogják venni ezt a kérdést, hogy a jövő háborújából legalább ezeket az okokat kiküszöböljék”. Gavrila ezért a Novi Sad-i nagygyűlés elé kisebbségvédelmi határozati javaslatot terjesztett, amelyért „nem sok ember lelkesedett, mert akkor a kérdéssel a békekonferencia még nem foglalkozott, s Jaša Tomić volt az első, aki a jövőbe látva átérezte a javaslat jelentőségét”. A békeszerződésekbe belekerült a kisebbségvédelmi klauzula, a Novi Sad-i nagygyűlés azonban az 1918. november 25-én elfogadott határozati javaslat 4. szakaszában ekként gondolt a kisebbségekre:

„A nem szerb és nem szláv népeknek, amelyek az ország határa között maradnak, mindazokat a jogokat biztosítjuk, amelyeket megkívánnak, hogy mint kisebbségek megőrizhessék és fejleszthessék nemzeti sajátosságaikat.”

Még egy futó pillantást vet Gavrila a kisebbségi kérdés fejlődésére, s a háború utáni tüneteket mérlegelve arra a következtetésre jut, hogy a kisebbségvédelmi szerződést ki kell terjeszteni valamennyi államra a kölcsönösség elvének szigorú alkalmazásával.

*