Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. október) 7. szám, 229–276. p.

A révészgazda kedve rendszeresen akkor hányta ki legmérgesebb virágát, amikor az arca pirosság dolgában a legtökéletesebb színutánzással csúfolta a pipacs vidám lobogását. A pirosság mindig a bortól tüzelt ki rajta, s ebből a tűzből levelezett még pirítóbb s csípőbb lángokkal a haragja, ami azután a fél csillagos eget is csak úgy vizslatta, mint a sanda mester a hibás egyszeregyet a palatáblán. A kovácsműhelynek tökéletesen a fordítottja volt ez az állapot, mert ott a fújtató éleszti a lángokat, nála meg a tűz mozgatta a fújtatót.

Éppen úgy kellett, hogy legyen most is, mikor a túlsó partról a millió színnel rezdülő alkonyati vízen megindult egy csónak olyan evezőcsapásokkal, mintha halálhírt hozna.

– A Jóska gyön – segítettek a találgatásban, akik a halászlével rotyogó bogrács körül foglalatoskodtak.

A révészgazda kalapot emelt rá, de látszott, hogy a meleget ereszti alóla a szélbe.

– Hát ezt meg mi a csudáér’ töri ide az igyekezet? [236]

A szeme olyan szándékkal biztatott, hogy nem hagyja parthoz ütődni a csónak orrát.

Az nem is nagyon igyekezett a partig.

Egy jó kővetésnyire a parttól megjámborodott, s az evezőse tenyértölcsérből kiáltotta ki az üzenetet.

– Át kell menni a nagy edénnyel, de rögvest!

A nagy edény halásznyelven a teherhordásra szolgáló nagy ladik neve. A révészgazda mérgesen dohogott a jelentésre.

– Ki az ördög akar átkelni?

– Két barát érkezett az imént egy nagy kocsi teherrel. Már le is rakodtak.

– Micsoda barát?

– Kóduló barátok.

– Még ez köllött – zúgolódott a révészgazda, s cifra dicséretet szőtt a napra, amelyet a bölcs szólás szerint nyugtával inkább jó szívvel áldani szokás.

– Azt az irgalmas-keserves hétszázát, hát nem tudtak egy fél órával előbb érkezni! Pézük van-e?

Jóska a víz sodrával birkózva a csónakot fordítgatta ide-oda, s vállvonásszerűen felelt.

– Én ugyan nem kérdeztem. De liszt, kukorica, búza van. Még tyúk is akad, ahogy láttam.

– Süssétek meg!

Az új nekikeseredés alkalmasabb személy híján a hírhozó legény fejéről borotválta példásan a keresztvíz nyomát.

– Adta léhűtője! Mit szerencsétlenkedsz ott ezzel a csónakkal! Kösd ki, aztán evezzetek át a nagy edénnyel, egy-kettő!

Az egyik szájtátó már ugrott is a tűz mellől, kapta az evezőket, és oldotta el a ladikot, míg nagyobb szél nem kerekedik a haragból.

Félóra se telt bele, s a ladik már visszafelé ringott. A parton aztán a két barát olyan szent megvidámodással lépett a földre, mint akiknek jutalmas nagy kegyelemből ebben a pillanatban megnyílott az imádságbeli üdvösség kikötőjének mély értelme.

Kicsi termetű, nagy, lapos fejű volt az egyik csuhás, a két szeme úgy külön gondolkodott, hogy nyomban megállapították: erről is csak a jó Isten számítja ki, hogy kire néz. A másik örvendező képű, magas alak, de olyan fejjel, mintha sziklából hasították volna. Ahol másnak gömbölyded és domborulatos a koponyája, ott nála dudorodások szögeltek ki, de a leghegyesebb a feje teteje volt, s a barátos hajkoszorú úgy övezte, mintha külön mulattatni akart volna. De mint aki mit sem tud a saját furcsaságairól, ő volt a mozgóbb és vidámabb is. Köszönése szinte hetykén barátkozott.

– Adjon az Isten!

– Adjon Isten!

A révészgazda a pipáját tömte, s csak úgy szemszögből szalajtotta el rajtuk a gyanakvás pillantását. [237]

– Hát ezekkel is jól elbánt az apjuk – mormogta csöndesen, s eltökélte, hogy ő csak folytatja azt, amit az apjuk megkezdett.

A barátok egy kis nézelődés után nekiláttak a kirakodásnak. Mintha segítséget is vártak volna, de a tűztől senki sem mozdult. Batyukat, bödönöket, lisztestarisznyákat, gabonászsákokat emeltek ki a ladikból, két egyforma kék zacskó is előkerült. Az egyiket a kisebbik oldozta ki aggódva, s lám egy hegedű nyaka nyújtózott ki belőle. A hegyesfejű a másikat bontogatta.

– Abba lesz a kontrás szerszám – vélte az egyik figyelő a tűz mellől, de csalódott, mert a hegyes fejű éppen olyan féltéssel és szeretettel egy füstölt hátsó sonkát simogatott elő a maga zacskójából.

A csodálkozás valamivel komolyabb lett erre.

– Hát ezek ugyan hogy pászítják egymáshoz ezt a két készséget? – bámészkodott a bogrács kezelője.

– Bízd rájuk!

A két barát közben a kukoricacsöveket is kihajigálta, s közelebb szaglálódott a tűzhöz. Látszott rajtuk, hogy a készülő halászlé szaga mellett most minden ördögi kísértés meddő erőlködés volna közelükben.

A révészgazda kiszámította a jó illat hatását: s a kérdését már ennek tudatában irányította nekik:

– A vacsoránkat megosztanák-e?

Belül valamennyien jó tréfát gyanítva vihogtak azon, hogy a hegyes fejű szeme örömmel villant meg erre.

– Ha jó szívvel adják, köszönettel fogadjuk.

– Akkor hát legyen még zsírosabb – mondta a révészgazda olyan jósággal, aminek az ördögök örvendenek őszintébben.

Befordult a kunyhóba, és két irgalmatlan nagy szelet szalonnával lépett ki.

– Talán ezt is a hal közé csúsztassuk.

A kisebbik barát szinte elrémülten vágott elébe a jó szándéknak.

– A világért se! Hiszen máma pénteki nap van.

A vendéglátó gazda kárörvendve gyönyörködött az ijedtségben.

– Péntek hát. Azt látom a szerencsémrül is.

Majdnem bedobta már a kondérba a hatalmas szalonnadarabot. A másik barát nevetése szegte meg benne az elhatározást.

– Csak vesse belé! Én mennél zsírosabban kedvelem. Aztán mink úgyis utasok vagyunk, pénteken is megehetünk mindent. Legföljebb, ha maguk hibáznak.

El is fordult, s jól számított, mert a révészgazda csakugyan kurtára szabta a magával való alkudozást. A két hosszú szalonnanyelvet visszavitte, belátva, hogy úgyis csak magának kellemetlenkednék, bosszúságot másban nem fakaszt vele.

Hogy mégis hegyét faragja a szónak, megcélozta az átkelés díját, amiről – úgy látszik – közben megfeledkeztek. [238]

– Az nálunk most igen könnyű lesz – dicsekedett a hegyes fejű –, mer’ akár háromféle módon is fizethetünk.

Amikor látta, hogy nagyon kérdező szemet vetnek rá, rendjiben el is magyarázta a titkát.

– A ladik, nemde, tele volt miegymással. Akár ez, akár az kell, jó szívvel hagyjuk itt belőle, ami dukál. Ez az egyik. A másik az, hogy pénzünk is van, bár kerek összeg, s ha nem szigorúan erre esnék a számítás, ezt inkább kereken vinnők tovább.

– Ez csak kettő – vélte a révészgazda.

– Harmadik is van. A barátforint.

– Hát az meg mi pénz?

– Mink azzal fizetünk legkönnyebben, de az ér voltaképp legtöbbet. Az égben verték a legdrágább aranybul. Mer az nem más, mint az Isten áldása.

Ravaszul hunyorított a kegyesen hangzó magyarázat mellé. A többiek elmosolyodtak, de a révészgazda majd hogy csúnyát nem mondott. Épp a farkát kapta el a nem jól induló vélekedésnek, amely hirtelenében kipattant benne a barátforintot illetően.

– Az nekünk drága egy kicsinyt meg aztán sok hamis is akad közte – dörmögte, hogy tegyen valami ellenvetést.

– Az Isten áldása a legdrágább – felelt vissza komolyabban a hegyes fejű –, s csak a hamis ember erszényében változik rossz pénzzé.

A révészgazda jól rápillantott, de nem szólt. Talán lelt volna rá valami visszaugró gondolatot, csakhogy épp akkor rikoltotta az egyik bográcskezelő, hogy kész a vacsora.

Nyomban körbeültek egy szétterített ponyván. A barátok is tányért kaptak, keresztet vetettek hozzá, s a kínálásra egy kicsit kíméletesen megmerték a nagykanalat. De a révészgazda most már komolyan vendéglátóvá váltan rossznak ügyelte a bátorságukat.

– Itt nem ez a regula – tiltakozott rosszallóan. Kivette kezükből a merőkanalat, s egy-egy hatalmas pontyfejjel színültig telítette a tányérjukat.

A hegyes fejű szaporán, s a társa laposan pislogott, mert bizony nagyon a tányér fölé kellett görnyedniük, hogy ne a csuhájuk köszönje meg a pompás vacsorát.

– Haj, mi lesz most!

De csak az lett, hogy a jó piros, illatos lé elfogyott, s a vaskosabbjával is szépen piszmogva elbántak. Az orruk hegyén ugyan majd olyan egymásutánban képződtek az izzadságcsöppek, mint a nappal barátkozó jégcsapon, de ez se zavart sokat.

– Hát még ilyen jót sohase ettem – mondta nagyon őszintén a hegyes fejű, s a másik is a hallgatásával valahogy így vélekedett.

– Akkor csak merni, amíg van.

A barátok most már maguk is bátrabban nyúltak a kanálhoz, s úgy megpúpozták a tányért, hogy majd elrestellték magukat előtte.

– Ejnye, be szemtelenek vagyunk. [239]

– Így köll. Mer szemtelennek a világ, jobban, mint a szemesnek.

A révészgazda most már mosolygó büszkeséggel nézdegélt s biztatott, mert abban, ahogy a vendégei fogyasztottak, lelkes nagy dicséret zengett.

Az egyik legény közben már végzett, s indult a kancsóval, hogy vizet hozzon.

– Hohó – kiáltott rá a hegyes fejű –, ez más italt kíván.

Fölkelt, s az imént kirakott szállítmányhoz ment. Egy kis hordóra mutatott, s odaintette a legényt.

– Ezt kapd föl, öcsém, s boldogulj a dugaszával valahogy.

A legény hamar boldogult, s hatalmas kancsóban hozta a ponyvára a bort.

– Csak úgy, mint mink a bográcsból – biztatta jóra a barát a révészgazdát s a többit is.

Ő maga visszaült, s nekilátott megint a bogrács aljának.

– Hát ez vérré vált bennem – mondta a végén, amikor megtörölte kezét nagy, kék zsebkendőjébe.

– De bennem még inkább – bizonykodott a lapos fejű. Valamelyikük a szólásmondást biggyesztette hozzá alkalomszerűséggel.

– Akkurát, mint a barátban a lencse.

Nevettek rá mindannyian, a barátok legszívükből talán.

– Annál még különbül. Mer’ a lencse gyakori étvágyvesztő minálunk. De hal minden évben, ha egyszer. Az se így.

Már a harmadik töltés vándorolt körbe, s a révészgazda elfelejtette, hogy a bor mérgelődéseket támaszt.

– Szent ital ez, aszondom. Mer’ békülök meg vidulok tőle.

– Nem is bor az, amelyiktől nem vidul az ember. Hiszen a szentírás is jónak rendelte.

– Csak egy kis cincogás hiányzik – vélte a ponyvavégből az egyik legény, amikor az élénkülő beszélgetésbe már jobban mert belekotyogni.

– Dehogy hiányzik – vigasztalta a hegyes fejű, s megbökte laposan pislogó szomszédját, s az nyomban el is tűnt.

A két kék zacskóval tért vissza. A könnyebbikből kihúzta a hegedűt, s a másikat maga mellé fektette.

– Ezt is idehoztam, mer’ még hozzámuzsikálunk valami kóbor ebet.

Azzal sanyarú képpel ugyan, de olyan talp alá valót vonózott, hogy hét cigányt beteggé tett volna hallatára az irigység.

Egy darabig úgy elvoltak mellette, hogy a lélegzetvétel is valami édes kábulat örömével hasított a mellükbe. Lassan egy-egy merészebb szájon a szó is megfogant, s a muzsika mellé kivirágzott egy-egy nóta verse is. Amikor a végére értek a nótázók a muzsikásnak s a muzsikás az éneklőknek, szinte nem győzték a dicséretet.

A révészgazda gondolata közben előbbre sántikált. [240]

– Aszondom, ha éjjeli szállást is akarunk, ideje az asszony előtt is mutatkozni.

– Elleszünk itt is, a földön – szabadkozott a két jövevény, de a révészgazda már valami józanabb gondolaton kotlott.

– No, nincs messzire ide a ház se. Alig három-négyszáz lépés. Ha két ilyen baráttal térek be, amilyen kegyes asszony az én oldalbordám, hát olyan ágyat vet, mintha a szent család tért vóna be hozzánk.

A barátok átlátták, hogy az öreg olyan gondolattal alkuszik, amelyik még másnak is virágzani akar. Szedelőzködtek, s úgy búcsúztak, hogy a viszontlátást ígérték. Csak azt a rendelkezést hagyták hátra igen keményen, hogy az ottmaradottak becsülettel fejjék a kis hordót, amíg az győzi a tejelést.

A rekettyésen át egy csintalan, fehér ösvény, mintha csak víg bújócskát tanulna, úgy kanyargott. Ballagtak rajta, s nézték oldalt az égre telepedett holdat, mely mintha az Isten jókedvének napraforgója lett volna a világ mezején.

Tiszta kis ház nyitott ajtót nekik. Bent az asszony a vacsora morzsáit söpörte az asztalról a kötényébe, s olyan szelíd meglepődéssel nézett rájuk, mintha a múlt éji szép álmát látta volna megvalósulni. Segített neki a bámulásban egy raj gyerek, akik Jézus dicséretét adták ajakról ajakra, mint egy mindig fényesebbé váló szájmuzsikát.

– Hát, asszony – magyarázkodott vígan a révészgazda –, vendégeket kaptunk.

A vendégek derülten pillantottak szét a meglepett nyájon, s érdeklődésük jó szándékú korholással vetődött a gazdára.

– Azt az egyet mégis megjelenthette volna előre, hogy a mennyországba vezet.

– A mennyországba? Hol van az még?

– Csak ott, ahol ennyi édes arcot lát az ember egy rajban.

A boldogan sürögni kezdő asszonynak bizonygatni próbálták, hogy túl vannak a vacsorán. De azért a hosszú fejű megdobta egy pillantással a behozott edényt, amelyben ropogósra pirult sült hal kínálkozott csemegének.

– Lám, ha ezt tudtuk volna – sajnálkozott a másik is –, de jövőre, ha erre jövünk, itt bent kezdjük el.

Csipegettek egy-egy darabot, s megbátorították egy pár kérdéssel az asszonyt is, aki mindjobban megbarátkozott a váratlan örömmel. A hegyes fejű egy teli arcú, kis boglyaskatával kezdte a kacérkodást, aki négyéves korának minden kíváncsiságát a szemébe kerekítette. A többiek már karéjba kanyarodtak előtte, s kíváncsian várták, hogy mikor érik komolyabbra a játék.

– Mondhatom – fordult a szülök felé –, ha barát nem vónék, ilyen életet kívánnék magamnak. De bizony…

– Hogyhogy?

– Ahol egy, kettő, három… hat, hét ilyen okos képű kölyök pislog az emberre. [241]

– Kettő kinn van – egészítette ki az asszony, mint a bűnvallomást, de boldogan, mert látta, hogy a barát szívből adja az értelmet a szóra.

– Csakhogy ez ám mind enni is kér.

– S nem jó-e adni nekiek? – kérdezte viszont a barát, s a révészgazda majdhogynem könnyesen bólintotta rá az igazat.

A hegyes fejű közben a gyereksorhoz húzódott a székével, úgyhogy meg is hátráltak előtte.

– Hanem most, bagoly nemzetség, nagy dolog következik. Hányan jártok iskolába?

Négyen jelentkeztek, s a gyanakvással fogadott újabb kérdésre megvallottak, hogy vallási oktatásban is részesültek.

– Akkor azt mondjátok meg nekem, kis tudósok, hogy ki játszotta az első bújócskát?

Bizony, nem tudta egyikük sem, bár mindegyik a tréfát megsejdítve keresgélte volna a titokzatos utat, hogy merre kanyarodik a jámbornak tetsző kérdés.

– Hát Ádám meg Éva, amikor elbújtak a jó Isten elől.

Nevettek neki, de a barát már át is ugrott a másik kérdésre.

– Hát azt tudjátok-e, hogy hol van az Isten?

Egy kislány az elsősök énekhangján rögtön szavalta is, hogy az Isten mindenhol van: mennyben, földön és minden helyen.

– De hol nincs? – tudakolta komoly képpel a barát, s minthogy hasztalan volt minden fejtörés, ezt is neki kellett megfejtenie.

– Az édesapátok halászkunyhójának a padlásán nincs.

A további magyarázatra a legkisebb selypes eszmélt rá elsőnek.

– Mer’ nincs is padlás a halászkunyhón.

A révészgazda a térdére csapott, az asszony szájon felejtett mosolygással gyönyörködött a derűs pajtáskodásban.

– Hanem most egy könnyű kérdés következik, figyeljetek! – intett súgva, titokzatoskodón a tréfás tanító. – Azt mondjátok meg nekem, hogy hol fótozták meg a Jeremiás próféta gatyáját?

A gyerekek sejtve, hogy ilyen történetet aligha őriz a biblia, egymásra néztek, mintha érezték volna, hogy erre okos felelet aligha akad.

– Ejnye – mérgelődött tréfásan a barát –, ezt se tudjátok? Hát ott fotózták meg, ahol kilyukadt.

A nevetés csak az újabb kérdésre csöndesedett.

– Mit is tanultatok ti abban az iskolában? No de várj csak, a Noé három fiát bizonyára tudjátok.

– Szem, Kám és Jáfet – siettek a felelettel egyszerre hárman is.

– Hát akkor a Jáfetnek hány bátyja volt?

– Kettő.

– Én azt mondom, hogy három.

– Kettő vót.

– Azért is három. Mer vót két testvérbátyja, meg a kabátja. [242] Az összesen három, ugye?

A karéj már úgy összeszűkült, hogy a kisebbek a csuhát is meg merték tapogatni.

– Most arra feleljetek, hogy melyik ökör tett jót az Istennek is.

A kis szájak megmozdultak, s megismételték magukban a kérdést, de nem tudtak kifogni rajta.

– Nem tudjátok? Hát az, amelyik meleget lehelt a kis Jézuskára az istállóban.

Ezen nemcsak azért tűnődtek el, mert jól hangzott, hanem azért is, mert mélyéig szép volt. De a barát előkapart még vagy tíz ilyent, s csak nőtt az öröm, hogy egyre se kerül okos felelet.

A szülők fénylő arccal figyelték a furcsa vizsgát, s csak éppen mozduló tiltakozás rosszallotta, hogy a kis kölykök lassan-lassan már a vendégek térdén lovagolnak, s úgy lesik tovább a szót, amely addig szállt erre-arra, míg egy olyan gyönyörletes tündérmesévé virágzott, hogy a lélegzetvétel is illattal telítődött meg utána.

Akkor már mind a két vendégnek kevés volt a két-két keze, annyi buksi fej tolakodott oda egy kis cirógatásért. Az asszony parancsolni is akart, de az egyik barát fenyegető ujjal ellenkezett:

– Hát nem ilyeneké a mennyek országa? S ha igen: ne vétsen szót ellene!

A házigazda olyan büszkén nézte az esti vidámságot, mintha egy királyi társaságba csöppent volna egyenrangú vendégnek.

– No, azt az egyet sohase véltem, hogy csuhában ilyen vidám emberek járnak.

– Tudja, gazdám, a vidámság nem a csuhában terem, s nem ott vesz el, hanem az ember lelkiben.

– Mégis. Én eddig másképp hittem.

Észre se vették, s már éjfélen túlra ereszkedett az idő. Az asszony megvetette a két ágyat a másik szobában, s a vendégek is fölálltak.

A gazda átvezette őket, de egy kérdés még mindig feleletért fészkelődött benne.

– Nem gondoltam, hogy a klastromban is élhet víg ember, s hogy a vigasság nem hiba.

Megtiszteltetést érzett még abban is, hogy vendégei előtte dobták csuhájukat a székre, s szégyenkezés nélkül gombolkoztak tovább. Közben az egyik komolyabb arccal feléje vetette a szót.

– Az öröm mindenütt megterem. De mondja csak, gazdám, van-e nagyobb vidámság, mint jó embernek lenni?

Olyan egyszerűen és szépen muzsikált a kérdés egész a lélek mélyéig, hogy a házigazda szinte megtántorodott attól a vágytól, hogy milyen jó volna erre ilyen egyszerűséggel vissza is felelni. És érezte azt is, hogy ez a nap valamit megbolygat a lelkében, új váltókra állítja egész életét, s mindent másként mutat, még a sok [243] bajt is, amivel eddig süketen birkózott magában, s ami most úttá és csillaggá változott benne.

– Csak megmondom, barátaim – törölgette homlokát –, elbeszélgetnék én most, ki tudja, meddig. Vagy inkább szó nélkül elvónék itt, maguk mellett. De tudom: fáradtak, csak feküdjenek le szépen, s ha egyszer közel járnak, hozzák el ennek a napnak a folytatását.

Reggel jól fent sütött a nap, amikor a kiadós alvás után a két barát frissen s nevetve kirestelkedett a békés fénybe. A klastrom kocsija már megrakottan várta is őket a parton, de még inkább a gyerekraj az udvaron. Egy szempillantás múlva a kisebbek kétfelől is úgy belecsimpaszkodtak a csuhába, hogy nehéz érzésnek mutatkozott a búcsúzás.

Megreggeliztek, s utána mégis csak a révészgazda elé kellett állani az utolsó kérdéssel.

– No, jóember, most aztán mivel fizessünk a sok jóért?

A révészgazda leemelte a kalapját, és ingujját végigsimította a homlokán.

– Csak a legdrágábbat, barát uraim, a barátforinttal.

– Nono, azért mást is vessünk mellé, már az úgyis megvan, s itt marad.

– Ha megvan, akkor más fölösleges, mer, nincs drágább, mint az Isten áldása.

– Akkor Isten áldásával a viszontlátásig. De érezzék úgy, hogy nem is tudjuk a sok jót megköszönni.

Valamennyien olyan mosolygással búcsúztak, amelyiktől a szem is melegen nedvesül. De utoljára mégis indítania kellett a kocsisnak is.

Már távolacskán voltak, amikor a révészgazda utánuk kiáltott, hogy a saraglyában egy fél zsák hal is van, arra jól vigyázzanak, mert azt a többinek küldi.

– Nézd csak – pillantott hátra, majd társára a hegyes fejű –, hát vélted volna ezt tegnap?