Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. október) 7. szám, 229–276. p.

Igen tisztelt alakuló Közgyűlés.

Most, amikor az egész magyarságra fontos és elhatározó lépést kívánunk tenni, tanácsba idézem azt a férfiút, aki az elhívottak közül talán csak egyedül nem kapott ide meghívót: idézem Szenteleky Kornélt.

Őnélküle ez a tanács nem lehet sem teljes, sem egész.

Nem lehet egész, mert mindenkor széthulló részek voltunk csupán, ha az Ő nevének és lényének összefogó ereje nem őrködött fölöttünk, s nem egyesített néven nem nevezett, földi alkotmányt nem nyert eszmei csapattá.

De nélküle nem is lehet teljes, mert kitölteni csak a lélek tud, és Szenteleky Kornél lelke kell, hogy kitöltessék rajtunk, ha teljesekké akarunk lenni drága ügyünk jó végzése érdekében.

Felolvasta Draskóczy Ede dr., a Szenteleky Társaság elnöke, a Novi Sad-i Polgári Kör helyiségében 1937. szeptember 12-én, a Szenteleky Társaság megalakulása alkalmával. [233]

Lehet, hogy a parancsoló szellemek is tudnak teremteni mindenkin és mindeneken keresztül, de sokkal inkább a krisztusi lelkek mélységeiben sarjadnak az időket álló csírák, hogy biztos magasságokba nőjenek.

És úgy érzem, hogy ebben a pillanatban is Szenteleky lelkének ez az apostoli szelídsége a mi összeterelő és biztosan összefogó erőnk.

Most, amikor összejöttünk, hogy új nekibuzdulással eltelve, új munkára serkentve építsünk a magyar művészet és művelődés falain, boldogok lehetünk, hogy van Szenteleky Kornélunk, és őt magunk közé tanácsba idézhetjük.

Boldogok lehetünk, hogy nemcsak az enyészet képe: lehunyt szemű halotti maszkja maradt reánk, hanem most, a mi tanácskozásunkban élő arcát fordítja felénk.

Mi, akik ismertük őt, akik vele annyiszor állottunk szemtől szemben, most is érezzük fölfelé szélesedő, domborulatos homlokáról az európai magyar értelmének és műveltségének sugárzását, most is látjuk szelíd tekintetét, elrévedő szemében az egész kék égboltot, a költő végtelen világát és puha ajkai körül valami figyelmeztető jelt: az apostol törhetetlenségét és elszántságát.

Szenteleky Kornél ma nekünk nemcsak mesterünk, nemcsak apostolunk, de ami ebben a pillanatban talán még többnek látszik: hagyományunk, ma már történelmi alakunk, forrásunk és kútfőnk.

Ez az országrész, amelyen élünk, oly sokszor lett martaléka a történelem és természet pusztító elemeinek. A tatár elpusztította, a török fölégette, a Duna és Tisza sokszor mocsarassá éktelenítette, úgyhogy soha sem lehetett a kultúra zavartalan és igazi fészke. S akkor is, midőn békés és rendezett napok virradtak reá, csak termőföld lett anélkül, hogy egyszersmind teremtő föld is lett volna.

A kultúra növényét, amely itt nőni akart, elégették a történelem tűzvészei, elnyelték az idők földrengései, és a békés időkben elnyomták a buja haszonnövények.

Mi nem a magunk sebeivel dicsekszünk lázári siránkozással, csak a történelem siralmas leltárát panaszoljuk.

Mert a mi munkánk itt nem a folytatás kényelmes kötelessége, hanem az elölről kezdés keserves vergődése.

Ebben a küzdelemben hihetetlen nagy erőnk egyetlen hagyományunk: Szenteleky Kornél.

Mert a hagyomány az a biztos talaj, amelyre dobbantva magasabbra lendülhetünk, és ahova ha néha vissza is hullunk, abból mint Antaiosz, a földanyából újabb és újabb erőt merítünk.

Szentelekyt idézem tehát tanácsba, mikor művészetünk és művelődésünk alapkövét akarjuk elhelyezni,

De miért kell nekünk most tanácsba gyűlnünk?

Azért, hogy alkotmányt adjunk szellemi életünknek.

A szellem a maga magas régióiban talán idegenkedéssel gondol mindarra, ami a földi élet sok visszásságával kapcsolatos, és [234] elvonul a durva valóság elől elszigetelt magányába.

De ez a visszavonulás nem a tetterős szellem tulajdonsága, és ez a visszavonuló érzékenység nem lehet egy nép életakarásának sem példaképe, sem tüzelője.

A legmagasabb szellemi mozgalmak is kénytelenek voltak a tisztán lelki működési térről a földre szállani, és földi szervezetet adni annak az eszmének, amely kezdettől fogva éppen talán a földöntúli élet boldogságát hirdette.

A mi nemzeti művészetünk és kultúránk sem maradhat büntetlenül véka alá rejtve. Nem lehet az elvonultak és elszigeteltek halott tőkéje. A részek csak szervezetbe illesztve mozdulnak életre, s a központi idegrendszerrel összefoglalt részekben él csak az egész.

Éppen Szenteleky Kornél hirdette nekünk Becsén 1928-ban, az írók első vajdasági értekezletén, hogy szükség van az írók társaságára. Ajánlotta, hogy alapítsuk meg az irodalmi társulatot, s nevezzük el azt a budai görögkeleti plébános fiáról, Vitkovics Mihályról, aki Kármán Józsefnek Fanni hagyományai című munkáját szerbre fordította, a szerb népdalokat pedig magyarra ültette át, és egyik fő törekvése volt a magyar és szerb nép érintkezésének előmozdítása. Akkor ez az indítvány nem tudott valósággá válni. És sajnos, az eszme születését előkelő messzeségben követi a megvalósulás.

Szenteleky Kornél nem érhette meg, hogy alapítója legyen annak a társaságnak, amelynek már eleve vezére volt.

A vezér halála azonban újabb indítást adott az eszmének.

Most már nem Vitkovics hanem Szenteleky Irodalmi Társaság megalakításáról folyt a megbeszélés, míg sikerült azt az akkor még Becskereki Délvidéki Közművelődési Egyesület szakosztályaként 1934-ben létrehozni.

Sajnos, ez az alakulat sem működhetett sokáig, mert a Közművelődési Egyesület feloszlatásával az irodalmi társaság munkássága is megszakadt. Megtartotta alakuló közgyűlését, tartott egy felolvasóülést, mindkettőt Becskereken, s mielőtt még szélesebb körű munkásságot fejthetett volna ki, az anyaegyesülettel együtt megszűnt.

Azóta több kísérlet történt az írók egyesületének megalakítására, míg végre ismét komoly lendületet kapott a szervezkedés ügye. Ez a lendület megint csak szellemi vezérünk nevéhez fűződik, mert Szenteleky Kornél halálának évfordulóján Szivácon adtak végleges megbízást az ott megjelent írók az alakuló közgyűlés összehívására.

Az évek folyamán az eszme is egészebb és teljesebb lett. Ma már itt nemcsak az irodalmi egyesület, de az irodalmi és művészeti társaság megalapításáról van szó.

Arról van szó, hogy ezt a társaságot a jugoszláviai magyar művészek egyeteme alkossa meg, s így a legmagasabb magyar kultúrának befelé és kifelé méltó képviselője, de egyben annak el[235]lenőrzője, irányítója, ébrentartója, terjesztője, de főképpen harcos csapata legyen.

Nyelv, irodalom és művészet mindig elsőrendű föltétele volt egy nép létének.

És nekünk nemcsak lennünk kell, hanem meg is kell mutatnunk, hogy a mi létünk a legjobbak jogán az európai kultúra egyik biztos alapja.

A kultúra versenye a legnemesebb verseny, és nekünk meg kell mutatnunk, hogy bármily kicsinyek és kevesek vagyunk, ebben a versenyben nem az utolsó helyen állunk.

Ennek a szent szándéknak eredménye a közös akarat és közös összefogás benső erejétől függ.

Félre kell tehát tennünk minden személyi érdeket, meglévő vagy vélt sérelmet, gyűlölködést, ellenszenvet és idegenkedést, mert a magyar nép életének egyik igen fontos fejezetéhez értünk.

Aki ehhez a néphez tartozik, aki igaz szívből mindenütt és mindenkor vallja e hitét, aki szellemi életünk alapkőletételénél igaz munkás akar lenni, ezt az őszinte és benső összefogást ebben az elhatározó pillanatban meg nem tagadhatja.

Abban a hitben, hogy ma a magyarság szellemi életét elhatározó, biztos és nagy lépéssel visszük előre – az alakuló közgyűlést megnyitom.