Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. október) 7. szám, 229–276. p.

Luigi Luzzati, a háború előtti Olaszországnak legtehetségesebb s legtekintélyesebb politikusa volt. Különösen Angliában volt Luzzati tekintély, mert az angolok nagyon jól ismerték azokat az olasz gazdasági viszonyokat, amelyeket Luzzatinak rendbe kellett hozni. Erről a Luzzatiról a mai Olaszország körülbelül már megfeledkezett, pedig éppen most érdemes visszagondolni Luigi Luzzatira, aki huszonöt esztendővel ezelőtt az olasz afrikai térhódítások első próbálkozásai után a Corriera della Serában egész nagy cikksorozatban védelmezte az angol felfogással szemben az olasz politikát. Ennek a védelemnek kiindulópontja az volt, hogy Olaszország soha nem akar Angliának vetélytársa lenni, és Olaszországot különösen fájdalmasan érinti, hogy angol tudományos intézetek, angol újságok kritizálják az olasz viszonyokat, gyanúsítják az olasz gyarmatosító törekvéseket, és korrupcióval vádolják az olasz közéletet. Luzzati, az európai hírű politikus, a volt miniszterelnök ezekben a cikkekben szinte könyörögve kér igazságot Angliától, és valamennyi írásának az a végső, sóhajtásszerű kérés a befejezése, hogy Anglia ne gyanakodjék Olaszországra, ne higgye azt, hogy Olaszország elfelejti Anglia jótéteményeit, és Olaszország valaha szembefordulna az angol érdekekkel.

 Huszonöt esztendővel ezelőtt Luigi Luzzati még így írt: „Az angolszász világ a fél világ, a földkerekség felét tartják birtokukban az angolszász nemzetek, és ezért kell védekezni a vádak ellen, ezért kell üres szavakkal szemben tényeket és bizonyítékokat felhozni. Szomorúan végezzük el ezt a kötelességet, amelyre a hazaszeretet kényszerit, mert arra gondolunk, hogy az ellen az Anglia ellen kell védekezni, amely John Russelt, William Gladstonet és annyi más fennkölt szellemet adott, annyi más nagy embert, aki örömmel köszöntötte az olasz feltámadást. Ha ezek még élnének, hibáinkat és tévedéseinket, a súlyos nehézségeket, amelyeket leküzdöttünk, összehasonlítanák más államok hibáival, amelyek gőgjükben csalhatatlannak tartják magukat. Egy kis jóakaratot szeretnénk látni a bírálóknál, mert amint vetnek, úgy fognak háládatosságot vagy ellenszenvet aratni, és azt gondolom, hogy Angliának még soha nem ártott Olaszország őszinte és állandó barátsága.”

Huszonöt esztendővel ezelőtt, pontosabban huszonhat évvel ezelőtt, 1911. november 14-én így írt a Corriera della Serában Luigi Luzzati, és 1911-ben, 1912-ben még sok-sok újságban igyekezett az olasz politikus Tripolisz, és Kirenaika okkupálását megvédelmezni a már akkor gyanakvó és gyanakvásában nagyon szigorúan ítélő angol közvélemény előtt. A védekezés azonban szigorúan megmaradt a defenzív határok [229] között. Luzzati reálpolitikus volt, és eszébe sem jutott az a gondolat, hogy Olaszország valaha szembefordulhatna Angliával. Olaszországban nem volt egyetlen politikus, aki arra gondolhatott volna, hogy Olaszország bármilyen európai vagy világpolitikai kérdésben Anglia ellenfele lehetne. Bismarck a hármas szövetség legfőbb gyöngéjének a hosszú, olasz partot tekintette, mert Olaszország teljesen ki volt szolgáltatva az angol flottának, és ha Anglia valamilyen kérdésben szembekerült volna Németországgal és Ausztria-Magyarországgal, Bismarck ítélete szerint Olaszország kénytelen lett volna Anglia politikáját követni, mert semmiképpen nem kockáztathatta volna partjait, kikötővárosait, szigeteit. Így gondolkozott a vaskancellár a hármas szövetség születésekor, és Bismarck jóslata teljesen bevált, félelmei tökéletesen alaposnak bizonyultak a világháborúban, mert Olaszország még akkor sem maradhatott volna meg a hármas szövetségben, ha a német és a magyar politikusok kívánságai szerint Ausztria Dél-Tirol egyes részeit átengedte volna Olaszországnak a szövetségi hűség díja fejében. Egy ország, amelynek olyan hosszú partvidéke van, mint Olaszországnak, nem lehetett a legnagyobb tengeri hatalomnak ellenfele.

Az angol-olasz viszonyt azóta, hogy Olaszország földrajzi fogalomból, aminek éppen egy angol politikus nevezte, valóságos állam lett, mindig az angol flotta szabta meg.

Olaszország partjait az Adriai-tenger, a Jón-tenger, a Földközi-tenger, a Tirén-tenger és a Liguri-tenger mossa. Ezeket a partokat az olasz flotta huszonöt esztendővel ezelőtt nem tudta volna megvédeni, és az olasz haderő nem tudott volna huszonöt esztendővel ezelőtt sehol és semmiképpen megmérkőzni az angol erővel. Ma Olaszországnak a hadserege békében 252 000 ember, amelyhez 30 000 főnyi gyarmati hadsereg járul, és amelyhez nyugodtan hozzá lehet számítani legalább kétszázezer milíciakatonát is. Az olasz flotta fejlődése évről évre fokozódik, és pár hónappal ezelőtt az angol lapok megállapították, hogy az olasz légiflotta már komoly ellenfele lehetne nemcsak az angol, hanem az egyesült angol-francia légiflottának is. Az abesszin-olasz konfliktus idején angol katonai szakírók azt bizonyítgatták, hogy a földközi-tengeri angol birtokokat bármelyik pillanatban megtámadhatják az olasz légierők, és a spanyol-olasz igen szoros kapcsolatok elbírálásánál is állandóan felmerül az a riadozó gyanakvás, hogy az olaszok kész helyzetet teremtenek a Földközi-tengeren. Alig pár héttel ezelőtt az angol parlamentben valósággal pánikhangulatot támasztott az az interpelláció, amely arról szólt, hogy olasz vagy német titokzatos ágyúóriások fenyegetik Gibraltárt, tehát Angliának legfontosabb erődítését.

Luigi Luzzati Olaszországa és a mai Olaszország között nem huszonöt esztendőnek, hanem évszázadoknak távolsága van. Ha meggondoljuk, hogy a versailles-i tárgyalásoknál Olaszország még csak megtűrt és sokszor háttérbe szorított partner volt, akinek aspirációi felett – például a szmirnai és albániai kérdésekben – egyszerű [230] félretoló gesztussal tért napirendre a szövetséges és társult hatalmak legmagasabb politikai tanácsa, látjuk csak, hogy mekkora a változás, hiszen nem egészen húsz esztendő alatt lett igazi nagyhatalom Olaszország. Olyan nagyhatalom, amellyel – hiába vannak óriási partjai, hiába vannak az anyaországtól tenger által elválasztott szigetei – számolnia kell a tengerek urának, Angliának is. Most nem akarjuk az okokat keresni, most nem akarunk részleteiben foglalkozni azzal a csodálatos munkával, amellyel Mussolini a majdnem az osztályharc örvényébe zuhant országot idáig fejlesztette, és nem akarjuk kimutatni, hogy milyen nemzeti és gazdasági erőket kellett összefogni, hogy Olaszország Európának legalább harmadik nagyhatalma legyen. Most csak a tényeket nézzük, most csak arra utalunk, hogy mennyire más a hang, amelyen Mussolini szól az angol világbirodalomhoz, és mennyire más volt a hang, amelyen Luigi Luzzati védekezett a brit ítélettel szemben. Mussolini utolsó palermói beszéde az egyenrangúságnak a hangja volt, és ezt az egyenrangúságot nemcsak a hang bizonyítja, hanem a tények is. Azok a tények és bizonyítékok, amelyekre huszonöt esztendővel ezelőtt még nem hivatkozhatott Luigi Luzzati. Egy erős hadsereg, egy erős flotta, egy erős légi haderő, egy iparilag tökéletesen fejlett ország, hiszen Olaszországban négyszázezernél több autó van csupán, és ami a legfontosabb, egy valóban egységes nép.

Az olasz egységet hivatalosan formálisan a pápai állam megszüntetésével teremtették meg. De huszonöt esztendővel ezelőtt még nem volt igazi olasz egység. A lombardiai olasz és a romagnai olasz egészen más volt, a szardíniai olasz és a római olasz körülbelül meg se értette egymást, és még a világháború után is a szicíliai olaszság külön testnek érezte magát az olasz testben. A szicíliai képviselők nem tartoztak egyetlen olasz párthoz sem, és a római parlamentben külön csoportot alkottak körülbelül úgy, mint az elszászi képviselők a régi német birodalmi gyűlésen, vagy a horvát képviselők a régi magyar parlamentben. Nem ismertek olasz érdekeket, csak szicíliai érdekeket, és Szicília a hajdani királyság emlékeit még elevenen őrizte két évtizeddel ezelőtt is. Ma nincs szicíliai olasz, ma nincs szardíniai olasz, ma nincs romagnai olasz, ma csak olasz van, és Angliának külön baja, hogy van Máltában is olasz, van Ciprus szigetén is olasz, és a földközi-tengeri angol birtokokon mindenütt van olasz, aki mind az olasz egységről álmodozik.

Körülbelül itt a magyarázata annak a politikának, amellyel Anglia állandóan deferál az olasz követeléseknek. Mussolini abesszíniai hódítása az angol afrikai érdekeket súlyosabban érintette, mint bármely más európai hatalomnak bárhol való előretörése. Az olasz új gyarmatbirodalom nemcsak azért fáj az angol politikának, mert megsemmisíti az angol gazdasági érdekeknek igen sok közép-afrikai reményét, hanem azért is, mert az afrikai népek előtt bebizonyította, hogy Anglia támogatása és Anglia védelme nem biztonságot adó páncél. Az angol diplomácia talán még soha olyan ku[231]darcot nem szenvedett, mint az abesszíniai kérdésben, hiszen egészen világos, hogy a szerencsétlen abesszíniai császár megegyezett volna az olaszokkal, és ma is uralkodnék Abesszíniában, ha nem bízott volna az angol támogatásban, amelyről bebizonyosodott, hogy nem ér semmit, és az abesszíniai excsászárnak hiába magyaráznák azt, hogy Anglia a Népszövetségnél megtett mindent. Ez a minden, amint kiderült, nem jelentett semmit, és Olaszország nyugodtan berendezkedik abban az Abesszíniában, amelyet e pillanatban még mindig független császárságnak tekint az angol politika. Az angol visszavonulás azonban még kirívóbban jelentkezett a spanyol konfliktusban. A be nem avatkozási bizottság létesítése, a semlegességi kérdésnek diplomáciai feldolgozása mind az angol politikának visszavonulása volt az olasz politika előtt. Ma már egészen tisztán áll minden higgadtan ítélő előtt a valóság képe: Olaszország nemcsak szimpátiával támogatja a spanyol nemzetieket, hanem egészen hathatós és kézzelfogható módon is. Ha bizonyítani kellene ezt az állítást, elég volna Franco és Mussolini legutóbbi sürgönyváltására utalni. Franco tábornok köszönetet mondott Mussolininak azért a hősiességért, amellyel az olasz légiók a santanderi harcokban küzdöttek, és Mussolini büszke örömmel nyugtázta ezt a köszönetnyilvánítást, nem mulasztván el hangsúlyozni, hogy az olasz légionáriusok spanyolországi harcukkal Olaszország és Spanyolország közös földközi-tengeri érdekeit védelmezik.

Mussolini nem impulzív természetű politikus, nem II. Vilmos császár, és sürgönyeit alapos megfontolás után fogalmazza meg. Mussolinit Franco sürgönye kényes helyzetbe hozta volna, ha az olasz politika a semlegességi játékot a végtelenségig akarná folytatni. Erre a sürgönyre Mussolininak nem lehetett volna válaszolni, és semmi esetre sem lehetett volna ezt a Franco-sürgönyt nyilvánosságra hozni, ha Olaszország nem akarná hangsúlyozni azt, hogy olaszok is harcolnak a spanyol nemzeti hadseregben. A hangsúlyozottság azután szinte programszerű, mikor Mussolini arról beszél, hogy az olasz légionáriusok a spanyol és olasz közös érdekeket védelmezik a Földközi-tengeren.

A szicíliai hadgyakorlat, amelynek taktikai feladványa az volt, hogy idegen hatalom akarja megszállni Szicíliát, már annak bizonyítéka volt, hogy Olaszország meg akarja mutatni, hogy a Földközi-tengeren nem tűr idegen urat. Szicília az összekötő híd az afrikai gyarmatbirodalom felé, és Szicília elfoglalása megroppantaná az új olasz impériumnak hátgerincét. Ezért volt a szicíliai taktikai feladvány, ezért volt a palermói beszéd, ezért volt a Franco-Mussolini sürgönyváltás, és ezért annyira mérsékelt, annyira óvatos, annyira visszafelé erőket koncentráló az angol politika. A Földközi-tenger uralmát már elveszítették az angolok. Ideig-óráig tartani fogják a bázisokat, ideig-óráig még visszaszorítják a máltai és ciprusi olasz nacionalizmust, azután likvidálni fognak. Ez azután természetesen csak akkor következik be ha Anglia új, biztos és védett utakat talál ázsiai birtokai felé, és ha Anglia már [232] kellően körülbástyázta afrikai birtokait. Az angol hadügyi költségvetés állandó növekedése, a flotta építésének a fokozása, az a terv, hogy valamilyen formában reorganizálják az angol sorozási rendszert, és megerősítik az angol szárazföldi sereget, végül azok a nagy erőfeszítések, amelyekkel Anglia a világ legnagyobb légiflottáját akarja megteremteni, körülbelül megmutatják azt az irányt, amelyben a földközi-tengeri kérdés teljes likvidálása után az angol politika haladni fog.

Egészen bizonyos, hogy két évtized alatt soha még ország olyan erőfeszítéseket nem mutatott fel, mint Olaszország, és egészen bizonyos az is, hogy két évtized alatt soha egyetlen ország sem jutott el ennyire megalapozott hatalomhoz. Az olasz erő olyan tény, amellyel mindenkinek számolni kell, elsősorban Angliának. Azonban nagyon alábecsülné az az angol politikát, aki azt hinné, hogy az angol világbirodalom tényleges erejét döntően befolyásolhatják a földközi-tengeri már bekövetkezett és még bekövetkező hatalmi eltolódások. A brit világimpérium szervezettsége, anyagi ereje, politikai tradíciója meg fogja védeni Angliát nagyobb megrázkódtatásoktól, de a helyzet igazi képe éppen az, hogy Anglia az, amely védekezik. Huszonöt esztendővel ezelőtt az olasz politika még az angol bírálattal szemben is csak panaszosan tudott védekezni, ma pedig az angol politikának kell védekezni az olasz előretörés ellen.