Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. október) 6. szám, 353–424. p.

Szeptember sárga ujjai meglibbentek a csodálatos orgonán…

És a kisvárosba beköltözött az ősz. Noha ebben a városkában katonaság is volt, sőt még gimnázium is – mégis minden olyan volt itt, mint a többi kisvárosokban. Például az utcák… a drága, menthetetlen, poros kis utcák. Ezek a félre, életből kiesett utcácskák: kis tavasz, hosszú ősz.

Az egész olyan, mint a Vég nővérek élete. Akik szépek voltak, frissek, csókolni valók, tavaszízűek, s aztán mégis: egyszer volt, hol nem volt – ősz lett. Ottmaradtak a zöld zsaluk mögött: emléknek. Pici piros szájuk meghervadt, mintha ecetet ittak volna mindig az élet csillogó kútjából. A szemük is olyan fáradt, mint a zsaluk előtti akácokról hulló, elégett levélkék – elhamvadt üzenetek…

Szeptember sárga ujjai bizony már meglibbentek a csodálatos orgonán…

*

– Nézd csak, nézd! – lelkendezett Amál, a fiatalabbik… – Ott megy az új hadnagy! Mégpedig Ellával. Látod, már ki van rendelve Ellácska mellé. Ó, az a nyomorult ezredes! Ő üldözött el innen minden hadnagyot. Persze vigyázni kellett, hogy Ella na maradjon udvarló nélkül. Mert itt csak az maradhat, aki Ellácskának udvarol. Ha másra néz a hadnagy úr, már mehet is.

– Nézd csak azt az Ellát! Mi van rajta szép? Milyen vézna szegényke. És… és úgy veszem észre, hogy a hadnagy úr, mintha kissé kelletlenül sétálgatna vele.

A szoba mély, sírós homályából Nelly odakönyökölt nővére mellé a félig lehúzott zsaluk mögé.

– A bestia! – nyöszörgi Nelly –, mennek be a városba korzózni. Nem értem, mit gondol magáról? Úgy hordja azt a merev porcelánfejét, mint egy francia királykisasszony. És azt mondják, hogy szép? Hát még ezt is lehet szeretni? Hallom most megint, ha nincs mellé kirendelve hivatalos hadnagy udvarló, megint a gimnázium tanári karával kacérkodik, mint akkor, amikor az én drága Tamásomat hódította el… Tudod, azt a kis szőke számtantanárt, akiért csak a kisujjamat kellett volna kinyújtanom. Szegény, mennyit sóhajtozott az ablakom alatt. [359]

Amál megrendülve néz Nelly haragtól sápadt arcára… Ó, hiszen az régen volt. Igen régen. A Tamás?… Akkor még ők bálba jártak. A Royal nagytermében ők voltak a legtöbbet táncoló lányok. A Vég igazgatótanító lányai. Fogalom voltak: Amál és Nelly! A Vég nővérek. De hol volt akkor Ella?… Hiszen az akkor még csak iskolás lányka lehetett!

És most Amál nem is mondja ki a Rudi hadnagyot, pedig ez a név ott édeskedett a száján, mint a nyár édes íze a sárgás akácok lombjai között… mint az utolsó kincs, mint a gyermek utolsó szem cukra, mint életének egyetlen ittmaradt ünnepe a poros, mozdulatlan, halott őszi utcák fölött. S Rudi hadnagy mosolygó, barna arca: a mese a kegyetlen, üres életben… Ó, igen: egyszer volt, hol nem volt – hogy a Rudi őt szerette, és nem Ellát, az ezredes lányát, és őmiatta halt meg a Rudi! Mert inkább meghalt, semhogy az ezredes leányát vegye el… És most Amál nem meri kimondani az édes nevet, pedig majd meghal attól a zengéstől, ami a szívében muzsikál, a mindig eltitkolt egyetlen szerelem emléke: Rudi… Rudi!… De most nem szabad kimondani, mert akkor vége lenne a mesének. A mesének, amelyben Rudit valaki elvette tőle… Tragikusan, olyan örökszépen: hiszen ez a vigasztalás, hogy a Rudi hadnagy őt szerette, és ezért halt meg… és hogy ő éppen ezért nem szerethetett aztán soha senki mást.

– Nézd, Amál! – suttogta Nelly lázasan –, hogyan kacag ez a bestia! És nézd azt a szegény hadnagyot… Éppen olyan kedves az arca, éppen olyan selymes szőke a haja, éppen olyan ragyogó kék a szeme, mint a Tamásé volt… aki miatta dobta el a szép, fiatal életét!

– Hallgass! – röppent el egy szörnyen rövid, de annál megrázóbb sikoly Amál ajkaíról. Hallgass!.. Szíven lőtt galambok szárnya törik le ilyen egyszerre halással, ilyen fájdalommal.

– Hallgass… – pihegte még egyszer Amál.

Nelly megrémült.

– Mi történt veled, Amálkám, kis csacsim?!

De Amálka csak szipogott Nelly mellére borulva, vergődő szívvel…

Hogy mi történt?… Nem lehet azt elmondani!… Ó, hogy a Tamás és a Rudi mennyire egyek az ő életükben! Hogy szinte nem is lehet az!

Nelly simogatta Amálka fejét: „Ne sírj, kis galambom! Érdemes is? Még száz férfiért sem!… De az ő hangja is síró volt, mint akkor, régen, mikor az édesanyja így simogatta az ő fejét egy régi szeptemberben… Amikor ő sírt anyja mellére borultan. Mintha ő sírna Amálkában… mintha fáradt, sovány kezeivel a saját előrebukott fejét simogatná!… [360]

– Ne sírj, kis galambom… ne sírj, kis galambom!

Az ablak előtt egyre sűrűbben zizegett a frissen elszórt kavics. Friss, pengő léptek, ütemes, ruganyosan indulós menés… Fakadó, üde kacajok!…

A késő őszelői délután megtellett valami drága frissességgel.

– Itt vannak a diákok! Megjöttek a gimnazisták! – lelkendezett Nelly. Kicsit feljebb emelte a zsalut – Nézd, hogy futnak a jól ismert, újra viszontlátott utcákon!

Nelly, mintha a diákok friss, futó fiatalságát érezné – meleg emléke a múltnak felrázta arcára az ifjúság piros döbbenetét: az álmot…

Mesélni kezdett.

– Emlékszel-e, Amálka, a Graura? Arra a hórihorgas, pattanásos arcúra? Azt mondják, alighogy a gimnáziumból kikerült, megházasodott. Szegény, hogy futott utánam! Már ötödikes korában tetszettem neki, és minden vakáció végén ide, ablakunkhoz vezetett az útja! Mikor hetedikes lett a Grau, akkor kezdett bámulni olyan szenvedélyesen szegény jó Tamásom. Grau ekkor már egész éjjeleken át sírt az ablakom alatt. Mert még éjjel is elszökött hazulról ide, az ablakom alá. Ha meglátja valaki, biztosan kicsapják.

– Utolsó vakációja után, éppen egy ilyen szép, meleg napon megint idejött először. Ti a városban korzóztatok anyáékkal. Egyedül voltam itthon. Azt hiszem, a fejem fájt…

– Nelly nagysád – suttogta be Grau az ablakon a zsaluk között. Jól emlékszem, akkor jött divatba a nagysád szó. – Nelly nagysád! – suttogta hevesen – Megjöttem! Hallja? Itt vagyok! Én, a Grau.

Kinézek, látom: igen elegáns. Feketében volt. Szinte hihetetlen elegancia egy adóvégrehajtó fiától.

– Ó, ha csak egy szót szólna hozzám! – mondta kétségbeesetten. – Egyetlen szót. Ha csak egyszer simíthatnám meg a kezecskéjét! Azokat az édes kezecskéket… Mária Antoinette-nek nem voltak ilyen kezecskéi, Stuart Máriának ilyen haja, Pompadournak ilyen termete! Ó, de tudom, hogy mindez a Tamás tanár urat várja. Jaj nekem!

Ezt olyan fájdalmasan mondta, hogy bár a fejem fájt, és hogy Tamás is minden percben jöhetett, kissé kinyitottam az ablakot, hadd lásson meg szegény fiú!… Amálkám! – ha láttad volna azt az ijedt arcot, amit Grau vágott?!

A falhoz lapulva nézett rám… – Bocsánat – suttogta – nem tudtam, hogy itthon tetszik… lenni! A szemeiből ömlött a könny. Olyan kedves volt kétségbeesett zavarában, hogy akkor határozottan megtetszett.

– Jöjjön közelebb, Grau úr – mondtam neki. – Mindent hallottam. Nem haragszom! [361]

De ő erre kétségbeesetten lapult a falhoz. Alig tudta kinyögni: – De ha nagysád itthon van, akkor én nem szóltam semmit!

– Miért? – kérdeztem teljes jóakarattal.

– Mert én azt csak úgy mondtam. Ha itthon van, akkor nem mondom!

– Igazán nem értem önt – feleltem.

– Tudom. Nem ért engem senki! – kiáltotta. – Milyen kár, hogy nagysád most itthon volt. Ó, nem ért engem senki!

Ezzel a fájdalmas kiáltással szaladt el. A nézésében annyi keserű szemrehányás volt – abban a pillanatban határozottan szerettem, és sajnáltam, hogy itthon voltam. Pedig Grau volt az oka annak, hogy Tamás Ellának kezdett udvarolni, hiszen éppen akkor, amikor az ablakot be akartam tenni, jött erre Tamás, aki hidegen csak ennyit sziszegett be az ablakon:

– Már a diákjaimmal is kacérkodik?

És többé egyik sem jött erre. Tamás agyonlőtte magát, Grau meg megházasodott.

Alkonyodott. A kis szobában már sötét volt. Amálka elaludt Nelly keblén.

– Az a szöszke kis hadnagy határozottan csinos – leheli Nelly Amálka fülébe.

De nini, hiszen Amálka alszik. Álomba sírta magát.

– Amálka!… Amálka! Ébredj! Már bealkonyodott. Még lekésünk a sétánkról. Siess! Melyik ruhánkat vesszük fel? Te, nem tudom, miért, kedvem lenne fehér ruhában kimenni. Az a bestia, az az Ella is fehér ruhában ment a korzóra. Miért ne mehetnénk mi is? Olyan szép idő van, mintha nem is ősz lenne! Te, az a kis hadnagy igazán csinos. Olyan édes, mintha cukorból volna! – és Nelly frissen, melegen kacagott. Megfiatalodotton.

Amálka csodálkozva nézte nővérét.

– Te, ki az a cukros hadnagy? Kiről beszélsz?

– Hát már nem tudod? Hát nem láttad, hogy Ella már őrá is kivetette a hálóját? Meglásd, ez a szegény fiú is bajba kerül. Alig jött meg szegényke, és máris veszély fenyegeti. De azt a drága kisfiút már nem engedem!

Nelly szeme tele lett nehéz, soványvízű könnyekkel…

– Ezt már nem engedem! A Tamás megérdemelte a sorsát. De ezt, ezt miért engedjem át? Mondd meg nekem? Hát mindig én engedjek?

És zokogva borult most ő Amálka vállára…

– Nem engedem, nem engedem! Segíts, kis Amálkám! Segíts! Nem tehetek róla…, de hát nem tehetek róla…, hát, hát nem látod?

– Mit, Nellykém?!

– Hát, hogy szeretem! – zokogta. – Hogy szeretem!

Amálka hirtelen levette simogató kezeit Nelly hajáról. Megérezte, hogy Nelly most tulajdonképpen boldog, nagyon boldog!.. [362]

És úgy fájt neki: Amálkának, hogy félrehúzódott, el… Nelly mellől!

Nelly megriadt.

– Miért nem szólsz hozzám, Amálkám?

Az ablak alatt hangok hallatszottak… két férfihang… aztán láng lobbant… Valamelyik cigarettára gyújtott.

– Ejha! – kiáltott fel az egyik férfi. – Most látom csak, hogy merre kószálunk! Már mondtam neked, hogy azért szeretnék egy kicsit járkálni, amíg a vonatunk, amelyikkel utunkat folytathatjuk, megérkezik –, mert ebben a városkában maturáltam ezelőtt kerek huszonöt évvel.

A láng nagyot, utolsót lobbant, a gyufaszál kialudt.

– No, nézd – nevetett a mesélő – hiszen ebben a házban laktak a Vég nővérek. Vajon mi lett velük? Csinos lányok voltak.

A beszélő nevetett.

– Az egyikbe én is halálosan szerelmes voltam.

– Grau, Grau – szólt a másik férfi –, elárullak a feleségednek!

De Grau hevesen folytatta:

– Az volt ám a szerelem! Te, ahogy én a Nellykét szerettem! Nelly volt a neve. Ugye, édes név?

– Jó, jó. Menjünk már. Még majd lekésünk.

– Te – mondta Grau –, kedvem volna bekopogtatni. – Milyen érdekes! Ez a ház éppen ilyen volt. Nem változott.

– Ugyan, ne bolondozz!

De Grau az ablakhoz lépett, és halkan, remegő, alélt ujjakkal bekopogott…

Bent zuhanás hallatszott.

A két férfi erre gyorsan elsietett az ablak alól.

Nelly a zuhanásra felsikoltott:

– Amálkám! Mi van veled?! – emelte fel fáradt, könnyes arcát Nelly. – Kis csacsim, ezek a férfiak olyan figyelmetlenek! Még a csukott ablakot sem kímélik.

A csendes, őszi utcán, ahol szeptember sárga ujjai meglibbentek a csodálatos orgonán – a két férfi sietve ment az állomás felé.