Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. augusztus-szeptember) 5–6. szám, 193–288. p.

(Regény, Génius kiadása)

A történelmi regény napjainkban éli virágkorát. Ez az „irányzat” egészséges meghasonlás a múlt céltalan és terméketlen irodalmával, melynek tárgy- és eszmeköre szűk területre korlátozott, és jelentőségét illetőleg nem egyéb, mint közvetett kiélési módja a külső és belső körülményei által légmentesen eldugaszolt emberi vágyaknak, s ez emberi vágyak legtipikusabbjainak, a szerelemnek, jólétnek, hírnévnek afféle biztosítószelep, amelyen keresztül a nagy tömegek realizálhatatlan vágygőzfeleslege időről időre elillan. Ez az irodalom, bizony, sekélyes pocsolya, kezdetleges megnyilvánulása az emberi szellemnek, affelé irodalmi kő- vagy legalábbis bronzkorszak, gyermekirodalom, csörgő és színes képeskönyv, mely inkább a szemre és egyéb érzékszerveinkre hat, mint az értelemre. A történelmi regény megjelenése az irodalom színterén biztató tünet a fejlődésre, az irodalmi férfiasodás kétségtelen jele, melyben végre a magasabb rendű, alapos koncepciótól áthatott emberi szellem is szóhoz jut.

Ezt a magasabb rendű emberi szellemet képviseli Makkai Sándor történelmi regénye, a Táltos király, melyben IV. Béla életét s az akkori idők sorsdöntő eseményeit hozza emberi közelségünkbe, az avatott író megjelenítő készségével. Az olvasó kapcsolata a regénnyel e ponton felöleli mindazt, amit a sorsában a magáénak mondhat. Elsősorban nekünk, magyaroknak íródott ez a könyv. Az, ami benne történik, nem holmi távoli, egzotikus színjáték, hanem sorsunk és végzetünk, melynek a jelen és a jövő egyenes folytatása. Ebben a történelemben már velünk, késői unokákkal is történik valami, és nem is történhetik semmi olyas, ami egyben ne a mi sorsunk megpecsételését is jelentené. A regény olvasása közben rá kell eszmélnünk arra, hogy az, ami velünk ma történik, voltaképpen már nagyon régen, ezer esztendővel ezelőtt elkezdődött, és ma is azoknak a sorsmeghatározó erőknek az értelmében folytatódik, amelyek azt annak idején elindították. A regény kimondatlan, de állandóan elevenen ható tanulsága abban az egy mondatban foglalható össze, hogy az egyén sorsa a nemzet sorsa.

Ez a gondolat vonul végig a regény minden egyes fejezetén. „A múlt a jelen kulcsa vallja Makkai. A múltból igyekszik megérteni a jelent. Amint a történelem ösvényén nyomról nyomra haladva végigvezet bennünket, lépten-nyomon oly jelenségekre hívja fel a figyelmünket, amelyek megdöbbentő törvényszerűséggel utalnak mostani állapotainkra, s egyszeriben érthetővé teszik mindazt, ami egyébként rejtélyes módon érthetetlennek és megfejthetetlennek látszott. E ponton azután a regény koncepciója még tovább tágul és immár nemcsak egyet[285]len népközösség, de az egész emberiség sorsává lesz. Konklúziója az, hogy nincs olyan életjelenség a mában, melynek a múltban ne lenne pontos „megfelelője” s ugyanakkor egyetemes vonatkozása. Az emberi természet éppúgy, mint az azt kialakító erők, egy és ugyanazon törvényszerűséget mutatják úgy a jelenben, mint a múltban, és nálunk éppúgy, mint egyebütt. Semmi sem változott lényegében. A hadisiker titka ma is ugyanaz, mint volt annak idején, Dzsingiszkán idejében. Abban az időben a belső fegyelem hiányát csak külső fegyelem pótolhatta, és foghatta össze egy céltudatos akarat szolgálatában. Dzsingiszkán hadisikereinek titka az, hogy kiváló szervező- és fegyelmező képességével elfojtotta azokat az esztelen és céltalan erőket, amelyek az emberek hajlandóságaiban mint ártalmas és romboló elemek nyilvánultak meg, és csak egyetlen, meghatározott irányban engedte azokat megnyilvánulni: kocsi elé fogta a lovat. Így dolgozik a gépben a gőz, amelyet a kazánban lefojtunk, s csak abban az irányban engedünk hatni, amelyben hasznos munkát végez, és ez a felismerés arra enged következtetni, hogy minden életmegnyilvánulás végső következésben egy és ugyanazon energiamegnyilvánulás eredője, mely az energia megmaradásának elvére vezethető vissza, és abból magyarázható meg. A helyzet azóta mit sem változott. Civilizációnk kezdeti fokán az emberi akarat többé-kevésbé még mindig gazdátlan jószág, céltalan és önállótlan erő, amelyet az vesz birtokába, és aknáz ki, akiben ez az akarat – ritka kivételképp – egy határozott és öntudatos célban öltött testet. Ez esetben az emberiség, mely önmagával és tettvágyaival nem tud mit kezdeni, kapva kap az alkalmon, és engedelmesen szegődik a fölötte álló akarat szolgálatába. De hát nem ugyanez-e Napóleon, Hitler vagy Mussolini titka is? Mit várhatunk az élettől? Mire kell elkészülve lennünk? Hova vezet mindaz, ami velünk és körülöttünk történik? Erre felel meg a történelem az avatott író tolmácsolásában, amelyről ezúttal ismételten bebizonyosodott, hogy okkal-móddal az élet legfőbb tanítómestere.

A regény kompozíciója elsőrangú. Cselekménye hálás regényanyag, hellyel-közzel – különösen a vége felé – drámai lüktetésű. Happy endje – mint a történelmi regénynek általában – nincs. A történetet a közeledő tatárdúlás viharának nyugtalanító előjelei zárják le, mintegy jelképes utalással a jövőre nézve, melynek folyamán még annyiszor seperte végig pusztító vihar ezt a vérrel annyiszor áztatott földet és annak sokat szenvedett, jobb sorsra érdemes népét.