Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. augusztus-szeptember) 5–6. szám, 193–288. p.

(Regény, Athenaeum kiadása)

Íme, a kisebbségi regény testet öltve úgy, ahogyan mi azt egymástól évek óta állandóan reklamáljuk. Nyilván a kisebbségi életsorssal együtt járó tehetetlenség következménye, hogy ezt a tökéletes, brutális szókimondással és ugyanekkor az őszinte megértés vágyától áthatott kisebbségi regényt nem kisebbségi író írta meg. Nem írhatta! A kisebbségi író illetéktelensége s ebből folyó tehetetlensége természeti adottság, sajátos külső és belső körülményeinek eredője. A kisebbségi írónak rossz a lelkiismerete. Ez a rossz lelkiismeret nem a nyilvánvaló bűntudat, hanem a nyilvánvaló gyanú visszahatása. A vádlottak padján ül. A kisebbségi író „megértése” és minden közeledése a többség felé ugyanannyi, mint az alkalmazott szolgai készsége, amellyel röhög a főnök úr kitűnő viccein; kétes értékű, gyanús, megbízhatatlan. Az ilyen megértésnek nincs hitele, mert nincs fedezete az író függetlenségében. A kisebbségi író ösztönszerűleg érzi ezt, és nyilván ez az oka a kérdéssel szemben elfoglalt passzivitásának. Szolgák csak hízelegni vagy lázadni tudnak, a kisebbségi író pedig egyiket sem érzi magához méltónak. A béke csak egyenrangú felek közölt jöhet létre, erkölcsi alapon.

Hunyady Sándor regénye, mely egyébként az eredetileg színpadra írott Fekete szárú cseresznye regényváltozata, őszinte és egyenes gesztus az egyen[282]rangúság alapján, a Duna-völgyi népek közeledése érdekében, s jelentőségét illetőleg több, mint szép szó. Általában Hunyady Sándor minden írói megnyilatkozása több a kimondott szónál: tett. Hunyady Sándor nyilvánvaló írói értéke nem egyedül káprázatos írói egyénisége, az a szellemi magakelletés, mely sok írónkat holmi kacér szépasszonyhoz teszi hasonlatossá, hanem jelleme. Kissé talán még nehézkesnek is mondhatnók. Ez a nehézkesség azonban lényének legmélyéről hat, és kifelé mint súlyosság nyilvánul meg. Ebből a súlyosságából meríti hitelét. Az ilyen nem kapható megalkuvásra, semmiféle szolgai gesztusra. „Úr” minden körülmények között, akinek közeledése megtiszteltetés, haragja megbecsülés. Férfias. Nyilván nem véletlen, hogy ösztönszerűleg érzi küldetését, amellyel neki, s éppen neki kell a porondra állnia lényének, presztízsének egész súlyával ott, ahol már mindenki bizalmatlan az értékekkel és azok különböző rendszereivel szemben, s ahol már minden szó és mérték hitelét veszítette.

Hunyady Sándort ez a veszély pillanatra sem fenyegeti. Nincs oka arra, hogy megalkudjék, szépítgessen, vagy bármit elhallgasson. Hunyady Sándor koncepciója: az érdekek végső emberi azonosságának s ezen belül a Duna-völgyi népek kölcsönös egymásra utaltságának felismerése. Ez a felismerés a hite s egyben erkölcsi jogcíme arra, hogy mindent kertelés nélkül szóvá tegyen, mérlegre állítson és megérteni próbáljon. „Az ördög nem olyan fekete amilyenre festik” vallja. Ő képviseli Közép-Európa tisztultabb szellemét, azt az új, sovinizmuson fölötti nacionalizmust, amelynek megváltó küldetésében fanatikusan hisz. Könyvében ilyeneket olvashatunk:

– Nagyiparos lettem, kereskedő. Járok össze-vissza mindenik országban itt, a Duna körül, még Bulgáriában is van vállalatom. És azt tapasztalom, hogy a Lajtától a Fekete-tengerig, Varsótól Üszkübig milyen rémesen egymásra van itt utalva minden nép! – A kezével kört írt a levegőbe. – Ennek egyetlen birodalomnak kellene lennie. Mert ha mi, aprók, folyton veszekszünk egymás között, kedvünk szerint kirabolhatnak valamennyiünket a nagy országok. Fölosztanak bennünket: ez ebbe a klikkbe tartozik, az abba az érdekcsoportba. Gyarmat vagyunk. Elviszik a búzánkat, meg a disznónkat, küldenek helyette műselymet meg gramofonlemezt, ahogy üveggyöngyön és pálinkán veszik meg a vadak kókuszdióját. Meg is lesz ez, én azt hiszem, de majd csak akkor, ha nemcsak a tisztességes emberek, hanem a spekulánsaink, az uszítóink és svindlereink is rájönnek, hogy milyen pazar üzlet, ha azt mondják jelszónak: „Duna-völgy!”

Az az új ember, aki ezekben a sorokban megnyilatkozik, már nem magyar, vagy szerb, vagy román a szó elhatároló értelmében, hanem az összekötő kapocs a Duna-völgy népei között, a Duna-völgyi ember; egy átfogóbb és emberibb nacionalizmus előfutárja. talán éppen az a kristályosodási pont, mely körül Európa népei egy közös [283] európaiságban egykor majd egymásra találnak.

A tulajdonképpeni közép-európai összekötő kapocs azonban, mely Hunyady Sándort regénye megírására késztette, nem annyira gazdasági, mint inkább lélektani természetű, és vonatkozásainál fogva elsősorban bennünket, jugoszláviaiakat érint közelebbről. Hunyady regényének alapvető gondolata az a felismerés, hogy az emberi jellem az egyetlen szilárd pont az általános veszendőség közepette, amelyre építeni lehet. A közép-európai jellemben, de különösen a magyar és szerb azonos lelki konstitúciójában felismerte a közép-európai lélek közös nevezőjét. Egymáshoz tartozunk. Sorsunk és végzetünk ugyanaz. Az, ami bennünket elválaszt egymástól, voltaképpen ugyanaz, mint ami bennünket összeköt: jellemünk szilárdsága, törhetetlen ragaszkodásunk mindahhoz, ami szent előttünk, állhatatosságunk: barátság, szerelem, haza, becsület, önfeláldozás dolgában, ez a maga egészében inkább keleti, mint európai életfelfogás, amellyel egymást megtagadjuk ugyanakkor, amikor voltaképpen igeneljük. Hogyan tud lelkesedni Hunyady regényének szerb alakjaiért, Dušanért és Irináért csak azért, mert annyira szerbek, hogy akár magyarok is lehetnének; hogyan ostorozza önmagát és önmagán keresztül a nemzetét valóságos önsanyargató vezekléssel, ha azt tapasztalja, hogy akadnak olyanok, akiket a szerbség erényei nem meghódolásra, hanem ellenségeskedésre késztetnek. Szerb! Hunyady Sándor ajkán olyan ez a szó, mint az imádság. Tisztelet és rajongás fűti. Úgy tekinti, mint lelkéből lelkedzett testvérét, ezt a nagyszerű, kitűnő emberpéldányt, akit ezer vész és vihar tenyésztett és kovácsolt olyanra, amilyen, s amilyen nincs több Európa ege alatt az egy magyaron kívül. Hogyan hajt térdet-fejet Irina előtt, és szolgáltat elégtételt neki, amikor a következő szavakat adja az ajkára:

– Bocsánat! Bocsánat! Könnyű kimondani az ilyen üres, kis szót. Inkább azt állnák meg, hogy a nagy barátkozás közben ne juttassák az eszünkbe minden nap százszor, százféle csipkelődéssel, hogy kik maguk, és kik vagyunk mink?! Higgyék el, nem kell olyan nagyon igyekezni! Mert akármilyen piros nadrágot viselnek (magyar huszártisztek), soha nem fogom a kedvükért elfelejteni, hogy a vér szerint való testvéreim ott verekednek a Duna másik oldalán! Véresen! Rongyosán! Éhesen! Bocskorosan! Ahogy annyiszor hallottam maguktól.

Hunyady Sándor bámulata az, hogy hisz egy nagyszerű nép, kemény, bátor, önérzetes, hű, ragaszkodó, önfeláldozó: magyar, szerbben. Más, mint ami Európa különböző égtájai alatt általában megterem. Nem német, nem skandináv, nem latin. Ez itt a kelet, a maga külön eszményeivel és erkölcsi parancsaival, a közös sors és közös végzet, amelynek ősforrásait nem szabad egymás ellen fordítanunk, hanem kizárólag egymás erősítésére és megtartására. Ez a gondolat vonul végig a regény minden egyes fejezetén, mely mindenképpen méltó arra, [284] hogy elérje célját, áthidalja a múltat, és megtermékenyítse a jövendőt.