Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. augusztus-szeptember) 5–6. szám, 193–288. p.

A magyar kisebbségnek legalább 80–85 százaléka földműves. Ha tehát a magyar kisebbségen akarunk segíteni, akkor a földműveseken kell kezdeni a sort.

Ezt tudja úgyszólván mindenki, aki kisebbségi kérdéssel foglalkozik. Mégis nagyon nehezen alakul ki egységes nézet: hogyan segítsünk hát a magyar paraszton és a magyar kisebbségen úgy, hogy annak belátható időn belül valóban eredménye is legyen.

A kisebbségi öntudat és tettrekészség eddig nagyobbára a kisebbség kispolgári részében ébredt fel. Értelmiségi emberek, akiket anyagi bőség nem tett tunyává, a holnaputánra is gondoló kishivatalnokok, kisiparosok rettentek először arra a tudatra, hogy kisebbségünk: pusztulás lejtőjére került. Ezek a jó szándékú emberek eddig nem jutottak abba a helyzetbe, hogy parasztkérdésünket (vagyis kisebbségi létünk kérdését) az apró részletkérdések vagy elszigetelt jelenségek félretetételével teljes egészében lássák. Hiányzik a részletes kimutatás a magyarság vagyoni, foglalkozási és egészségügyi helyzetéről. Nincs egy olyan társadalomkutatónk sem, aki Féja Géza s társai módjára bejárta volna a falvakat, a tanyákat, és lelkiismeretesen feljegyezte volna a magyar földműves nép életmódját, törekvéseit.

A földművesek helyzetének alapos megismerése igen nehéz, mert a kutatásra vállalkozó hihetetlenül könnyen eshet részletkérdések ingoványába. Nincs a falun egy ember sem, aki odaállhatna elébünk, és azt mondhatná: „Én vagyok a fájó kisebbségi parasztkérdés eleven megtestesítője, mert derék, hibátlan jellemű ember létemre mégis helyzetemnél fogva ért minden népünkre nehezedő baj.” Nem, ez nem fordul elő. Inkább azt láthatjuk, hogy az egyik gazda rosszul üzérkedett, azért áll a tönk szélén, a másik túlságosan iszákos volt, a harmadikra rossz termések jártak, akad, akinek sokat betegeskedett a családja, tűzvész pusztított a birtokán, túl sok kölcsönt vett fel a banktól stb., stb. Ezer és ezer csapás támad az emberre, és a szemlélő nem tudhatja gyorsan megállapítani, hogy melyik a legveszedelmesebb és a legáltalánosabb.

A bajok tüneteinek különfélesége szerint különfélék a segítés módjára vonatkozó javaslatok is. Az egyik azt tartja, hogy a régi [274] jó paraszterkölcsök megromlásában van az alapvető hiba: a paraszt eltávolodott az egyszerű élettől, s erején felül fényűzővé s pazarlóvá vált. A másik úgy gondolja, hogy vallásosságában hanyatlott, s ezért lett elégedetlenebb, költekezőbb. A harmadiknak az a véleménye, hogy a parasztot fel kell világosítani, a negyedik anyagelvű szocialista tanokra akarja oktatni stb., stb. A segítés gyámoltalan kísérlete a legtöbbször csak odáig jut el, hogy vitát vált ki: milyen világnézet szerint neveljük a parasztot?…

Az alábbiakban személyes tapasztalataim alapján adatokat kívánok szolgáltatni a bácskai magyar falu gazdasági és társadalmi állapotának vázlatához.

Valamennyi bácskai falu két évszázad előtti telepítés. A föld a telepítés idején városok, községek vagy pedig a kincstár kezén volt, nagybirtok aránylag kevés akadt. Éppen ezért úgy a háború előtt, mint utána a kisbirtokrendszer volt a jellegzetes. A nagybirtokok és középbirtokok túlnyomó része nem is volt feudális származású, hanem a múlt század első felében megindult élénk kereskedelem eredménye. Ügyes gabonakereskedők, gazdag sertés- és marhakereskedők a vármegye középső részein olcsó, nagy, lakatlan pusztákat vásároltak, és azokat feltörették.

Nagy- és középbirtokosok Horgos tájékán, Szabadka határában, Topola, Pačir, Vrbas és Srbobran határában találhatók. A két nagybirtokközpont, ahol a kisebbségi magyarság a nagybirtok hatását legjobban érzi: Topola és Srbobran.

A magyarság a Vojvodinában a legtömörebben azon a területen él, amelyet egyfelől Martonos és Stari Bečej között: a Tisza, másfelől Bečej és Vrbas között: az l. Péter Király csatorna és a Kula–Pačir–Subotica–Horgos között meghúzható vonal zár be. Ez a terület, úgyszólván a kisbirtokok megszakítás nélküli sorozata. Ha bejárnánk ezt a területet és lelkiismeretesen kikérdeznők a lakosságot bajairól, ugyanazokat a panaszokat hallanánk, amelyeket úgyis unalomig ismerünk, azonban oly erővel zúdulna felénk a panaszttömeg, hogy szinte kétségbeesnénk. „Nincs a gabonának ára – mondanák jobbról is, balról is sok az adó, a cukorrépa- és szőlőtermelés nem kifizetődő, az állatárak alacsonyak, nincs gabona- és állatkivitel, nincs jó út, sok a betegség, drága a patika, drága a ruházat, a napszámosok között nagy a munkanélküliség, sok a bank- és egyéb adósság” stb., stb. Tanácstalanul állnánk, hogyan is nyúljunk ehhez a bajfészekhez…

Akadnának közöttünk olyanok, akik azt mondanák: „Hagyjuk az egészet, a paraszt világéletében mindig panaszkodott, a társadalom alsó, széles rétegei örökké éheztek, nyomorogtak – ez nem újság. Lapozzuk fel a történelmet, és látni fogjuk, hogy úgy az ókorban, mint a közép- és újkorban a legtöbb országban a szegény köznépnél állandóan nagy volt a nyomor. Éhínségek, járvá[275]nyok pusztítottak, és a világ mégis áll. A fontos az, hogy az embereket valahogyan megnyugtassuk, mert nyugalomban könnyebben tűrik a nyomort.

Való igaz, hogy mindig volt nyomor, és a világ – amint a technika mutatja – mégiscsak haladt. A nyomor azonban soha nem környékezte meg annyi oldalról az embert, mint manapság. Ne feledjük, hogy még kétszáz esztendő előtt is egész Bácskában nem élt több 20 000 embernél. A hűbéri társadalomban a földesúr gondoskodott jobbágyai ellátásáról, illetőleg a jobbágyoknak módjuk volt arra, hogy uruk földjén ellássák magukat. A tőkés gazdasági rend kifejlődése idején a felszabadult, de föld- és munkanélkülivé vált paraszt bemehetett a városba gyári munkásnak, mert a hatalmas lendületnek indult gyáriparnak rendkívül nagy szüksége volt reájuk. Most azonban már a gyáriparban is nagy a munkanélküliség, és a falu folyton szaporodó népfölöslege nem vándorolhat se a városba, se külföldre. Az emberek összezsúfolódnak, nincs föld, nincs munka. Gondoljuk meg, hogy miképpen élhet egy ötgyermekes mezőgazdasági munkás, aki egész évben csak 20–25 napot dolgozik. A napszámosok jó része egész esztendőn át nem keres többet 1200 dinárnál, és ebből kell eltartania népes családját…

Talán még ennyiből is megélhetnének az emberek (most ne beszéljünk a betegségek légiójáról, aminek az alapja többnyire a rosszul tápláltság) ha sorsukba bele tudnának nyugodni. De ők ezt a nyomorúságos életmódot igazságtalannak tartják, s így az életük tűrhetetlenné válik, s ők maguk lázongókká lesznek.

A technikai kultúra pedig szakadatlanul terjed, az emberek többet tudnak, többet látnak, és ezzel igényesebbek lesznek. Minden emberben kiölhetetlenül él a felfelé való törekvés, a jobb élet utáni vágy, ami nyugtalanná teszi. Falvaink lakossága is sokféle hatás alatt áll. A vasút, a gőzhajó, a cséplő- és aratógép, a traktorok, a malmok, a mintagazdaságok, a rádió és újságok: mind-mind az életszükségleteket, az igényeket növelik. Már csak ritkán találkozunk öreg emberekkel, akik az említett dolgok közül ne ismernék valamelyiket, tehát akik semmiféle tekintetben sem volnának felvilágosultak. Csak a Kanizsa, Csantavér és Srbobran között elterülő tanyavidéken akadunk öreg emberekre, akik még ma is taplóval gyújtanak pipára, akik ragaszkodnak az ökrösszekérhez, nem szeretik a vonatot s ellenségei a rádiónak. Egyes városok és községek, mint pl. Zenta, Kanizsa, Becse, Topola, Horgos, Kula figyelemre méltó általános műveltséggel rendelkeznek, hogy úgy mondjam, aránylag igen előrehaladott helyek. A lakosság igényességére jellemző, hogy a Zenta-határi lakos egyenesen sértésnek veszi, ha őt nem városi polgárnak, hanem egyszerűen föld[276]művesnek vagy éppenséggel parasztnak tartják. A becsei és topolai s a srbobrani pedig, hogy több helységet ne említsünk – semmiképpen sem akarja elismerni, hogy az ő helysége község, és nem város.

Amint láthatjuk, az igényesség, a felfelé való törekvés hatalmas erővel dolgozik a népben. Ruházkodásban, viselkedésben is a város után igyekeznek haladni. A nagy magyar helységek már régen elvesztették a régi népviseletet, a szép magyar viseletet, csak két oly kis községben maradt fenn (pl. Bogojevón), ahol a magyar lakosság várostól, nagyobb kereskedelmi gócponttól meglehetősen távol és idegen nemzetiségek között elszigetelten élt.

A nép vezetőinek oda kellene hatniuk, hogy az igényesedési folyómat, a felfelé való törekvés helyes irányban történjék. Mert addig sok esetben csak mérgezte a falut. Aki ki akar emelkedni a paraszt nehéz, sivár életéből – így érzi ezt a felfelé törekvő – annak úrrá kell lennie, tehát kerülni a testi munkát, megtagadni származását, környezetét, mert különben a felsőbb társadalmi réteg nem fogadja be. Az érvényesülés egyik legbiztosabb útja pedig az, ha a felfelé törekvő sok esetben korrupt eszközökhöz nyúl: veszteget, csal, nyerészkedik rokonain s barátain egyaránt. (Oldalakon keresztül sorolhatnám fel a felemelkedésnek ezeket a fortélyait, amelyek megmérgezik a család életét, folytonos civakodást, lezüllést eredményeznek.)

A gazdasági eredetű bajoknak ez a feltörekvési ösztön ad nagyobb feszítőerőt, ez fokozza a zavarokat és a szenvedéseket. Ennek ellenhatásaképpen felülről elnyomási irányzat jelentkezik. Ennek a két erőnek a gazdasági problémák keretében való összecsapása adja a társadalmi kérdés magvát. Ehhez járul még nálunk a nemzetiségi kérdés, s ezzel teljessé válik a kisebbségi kérdés komplexuma, amely így tehát három részre osztható: nemzeti (vagy kulturális), gazdasági és társadalmira.

A három kérdés közül a gazdasági vár a legsürgősebb megoldásra. A gazdasági kérdés helyes megoldása megerősíti a kultúra talaját is.

A gazdasági kérdés megoldásánál reálisaknak kell lennünk. Mi is szorosan beletartozunk a világgazdaság vérkeringésébe, viszont a világgazdaság viszonyainak alakulását nem befolyásolhatjuk. Tehát a búza világpiaci árát és az iparcikkek árát nem állapíthatjuk meg. A világgazdaság halad a maga útján, nekünk pedig akarva-nem akarva, alkalmazkodnunk kell hozzá. Csak az a kérdés, hogy gyenge nádszálként hajolunk-e meg a gazdasági árhullámzás minden szellőjére, vagy pedig erős falként, szilárdan álljuk-e helyünket. Más szóval a gazdaságilag erős egzisztencia kibírja a nagy válságokat is, míg a gyenge belepusztul. [277]

A sok kisegzisztencia részére ott a szövetkezeti rendszer. Erős szövetkezeti rendszer képes üzletpolitikát folytatni, s bizonyos mértékig befolyásolhatja az árakat, hitelre tehet szert stb. A szövetkezeti rendszer előnyeit felesleges itt fejtegetni. Valószínű, hogy a szövetkezeti rendszer mai formája sem tart túl hosszú ideig, de a kisebbség részére legalább 30–40 évre gazdasági megerősödést hozna, ez pedig az életmentéssel egyenlő.

A szövetkezeti rendszerben elsősorban meg kell tartanunk eddigi gazdasági javainkat. Annyi erőnk még nincs, hogy földet vagy házat adhassunk nincstelen napszámosainknak. Első és legreálisabb kötelességünk, hogy megakasszuk a jelenleg meglévő magyar gazdálkodók tönkremenési folyamatát, tehát legalábbis a jelenlegi gazdasági javakat tartsuk meg. Ha gazdálkodóinkat szövetkezeti rendszerben tömörítettük, akkor ezzel a kisebbség részére egészséges törzset alkottunk. Olyan kisbirtokosság, amely gazdaságilag megerősödött, meg tudja fizetni az iparos munkáját, jobb bért adhat mezőgazdasági munkásának, és áldozhat kulturális célokra is.

A szövetkezeti rendszer segítségével kell odahatni, hogy az egészséges feltörekvési ösztön eredményesen működjék. Meg kell érteni, hogy a jobb sorsba való jutás egyedül összefogó munkával érhető el, s hogy csak ezzel emelhető az általános jólét színvonala.

Az egészségügyi oktatás szintén a szövetkezetek keretében szervezendő meg.

A kisbirtokosok, kisgazdák szövetkezetekbe való tömörítése reális, megvalósítható dolog. Természetesen a szövetkezeti rendszernek az igazi szövetkezeti eszmén, az önsegélyezés eszméjén kelt nyugodnia, és nem azért kell a szövetkezet, hogy a bankhoz hasonlóan dolgozzék, vagy éppenséggel valamelyik bank hatáskörébe tartozzék (mint manapság számos szövetkezet).

A szövetkezet vezetőinek és tagjainak emberséges szociális érzékkel kell rendelkezniük. Tekintettel kell lenniük arra, hogy a magyar földműves lakosságnak mintegy 35–40 százaléka napszámos, zsellér. Ezeknek – a szövetkezetek sikeres működésének arányában – jobb és jobb béreket kell fizetni, emberséges munkaidőt kell biztosítani, mert ha a gazdálkodók szűkkeblűen, önző módon elzárkóznak a tisztességes munkabér- és munkaidő-követelések elől (ami most sok esetben megtörténik), akkor olyan kíméletlen osztályharc lép fel, ami a legveszedelmesebb következményekkel járhat.