Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. augusztus-szeptember) 5–6. szám, 193–288. p.

A jugoszláviai magyar közvéleményben és a sajtóban furcsa módon megjegyzés nélkül maradt Makkai Sándor erdélyi református püspöknek a „Láthatár” című budapesti kisebbségi kultúrszemle 1937. februári számában „Nem lehet” címen megjelent cikke, amelyben a kiváló író, az erdélyi magyar szellemiség vezéregyénisége és ideológusa a magyar népkisebbség legfontosabb kérdését: a pusztulás vagy megmaradás problémáját fejti ki, s arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a kisebbségi kérdés megoldhatatlan. Makkainak ez a sötéten látó megállapítása olyan eszmecserét indított meg a magyarországi és utódállambeli magyar sajtóban, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni nekünk, akik a kisebbségi létkérdés problematikáját illetően a legfejletlenebb eszmevilági viszonyok között élünk. Makkai drámai cikke – amelyet egyesek egyéni meghasonlásnak tartanak – és a nyomában megindult polémia sok olyan kérdést tisztázott, amelyek a kisebbségi magyarság magatartását, eszmei céljait, nemzeti feladatait, fejlődési módozatait megvilágítják, s ennélfogva számunkra is módfelett becsesek.

„Nem lehet”

Makkai Sándor megjegyzi, hogy a kérdést nem a politika, hanem a humánum szemszögéből nézi. Álláspontja: a kisebbségi sorsforma egy jó és emberi megoldás kérdésében a következőkben foglalható össze:

„Van a kisebbségi kérdésnek egy minden politikai vonatkozásnál sokkal mélyebb vonása is, melynek komoly mérlegelése – legalább az én tudomásom szerint – mindeddig még sehol sem jutott kellő kifejezésre, pedig ha a gyökerére pillantunk, azonnal láthatjuk, hogy minden politikai és minden egyéb megoldási kísérletnek egyedüli alapja, viszont letagadása és mellőzése önmagában hordozza azt a végzetet, amelyet semmiféle politikai bölcsesség el nem háríthat. Lehet, hogy mikor a kisebbségi kérdésnek erről az oldaláról fogok beszélni, úgynevezett „légüres térben” mozgok, amelytől látszólag egészen elkülönítve örvénylik és háborog a valóságos élet a maga mindennapi problémáival. Tudjuk azonban, hogy vannak természeti törvények, amelyek szintén csak légüres térben érvényesek a maguk teljességében…

Így vagyunk a kisebbségi kérdéssel is. Sokan azt hiszik, hogy [268] meg lehet oldani elnyomással, erőszakkal vagy megalkuvással, lefokozással, egyes részletekre vonatkozó ideiglenes rendezésekkel. Ezek akár jó szándékúak, akár ellenségesek, nem veszik észre magát a dolog lényegében rejlő élettörvényt, amely végérvényesen és megdönthetetlenül azt jelenti, hogy a kisebbségi kérdés megoldhatatlan.

Ki kell jelentenem, hogy nem tudom elképzelni a kisebbségi életnek semmiféle emberhez méltó elrendezését, mert magát a kisebbségi „kategóriát” tartom emberhez méltatlannak és lelkileg lehetetlennek.

Mivel a kisebbségeknek nincsen politikai impériumuk. ennélfogva csak etikai, tágabb értelemben kulturális impériumot gyakorolhatnak önmagukon. A kisebbség létjogát tehát csak sajátos kultúrája igazolja. De – azt megint reálisan – látnunk kell, hogy egyetlen kultúra sem fejlődhetik, ha elvágják azoktól a feltételektől, amelyek éltetik. Mindebből következik - fejezi be fejtegetését Makkai –, hogy a kisebbségi sors nem politikai, hanem erkölcsi lehetetlenség.”

Válaszok

Makkai cikkének, amely szerint elképzelhetetlen a kisebbségi életnek bármilyen emberhez méltó elrendezése, erős visszhangja támadt mindenfelé. Különösen Erdélyben. A napisajtóban pergőtűz alá vették a repatriált Makkai fejtegetéseit, s igyekeztek kimutatni annak lehetetlen voltát. A Makkai egyéni életében bekövetkezett törést, amely elköltözésével kifejezést is kapott, hozták fel a cikk pesszimista hangulatának és komor megállapításainak magyarázatául. Voltak, akik „pálfordulással” vádolják az írót arra célozva, hogy gondolatmenete egyéni útjának görbéjét követi, azt az utat, amelyen ő a jövőtlennek vélt kisebbségi nyáj pásztorságával felhagyva Magyarországra vándorolt. „A lét vagy nemlét kérdésére minduntalan Makkai személyes válsága vet árnyékot.”

A vita keserű kifakadásai közepette a „Láthatár”, amely már a cikk közrebocsátásakor megjegyezte, hogy a „nem lehet” kissé merev megállapításával nem ért egyet, újabb cikkben szögezte le álláspontját.

„Hogyan lehet” – ez volt a cikk címe. Lényeges megállapítása, hogy a kisebbségi kategória átértékelésben van. Mindenki, aki kisebbségtudománnyal foglalkozik, tisztában van azzal, hogy a nemzeti öntudat új értelmű kivirágzása után maga a kisebbségi kategória is egészen új, talán még 1918-ban sem ismert kritikus helyzetbe jutott, és épp ezért vált – mai formájában – a humánum szempontjából lehetetlenné, s épp ezért láthatjuk a kisebbségtudomány terén azt a törekvést, hogy a más nemzet politikai államában élő nemzetrészek életformája is új fogalmazást kapjon. A németek például már nem is mint kisebbségeket, hanem mint német népcsoportokat tekintik a különböző államokban élő nemzetrészeiket, s ezzel is igyekeznek hangsúlyozni, hogy ők a kisebbségi kategórián felül állnak. [269] A kisebbségtudomány feladata, hogy a nemzeti öntudat mai hevessége idején is a más nyelvi államban élő nemzettömbök részére az új életforma-lehetőségeket kölcsönös jóindulattal megtalálja… Az a megroppanás, amely Makkai életében kijövetelével bekövetkezett, nem következhetik be egy nemzetrész összességének életében. Az összesség részére tehát a kérdés nem zárulhat a „nem lehet” kimondásával, hanem inkább annak felvetésével, miként lehet a további ilyen egyéni tragédiákat elkerülni… és a kisebbségi nemzetrészek életét és fejlődési lehetőségeit megjavítani. A hozzászólásoknak álláspontja, hogy a kisebbségi nemzetrészeknek ki kell tartaniuk azon a helyen, ahová őket a gondviselés állította. Vagyis: lehet, mert kell!

A pécsi egyetemi Kisebbségi Intézet kategorikusan elutasította Makkai felfogását megállapítva, hogy Makkai elméletének ellentmond az élet, amelynek törvényei nem „légüres” térben érvényesülnek. Ha a kisebbségi sors valóban lehetetlen volna, akkor a kisebbségi sorsba került magyarság csakugyan nem tehet mást, mint amit az egyik erdélyi lap keserűen megállapít: „Lássuk be, hogy lehetetlenséget művelünk, és szaladjunk szét a szélrózsa minden irányában, menjünk mindannyian Magyarországra, üljük el az ottani fiatalság helyét, s aki csökönyösen mégis itt marad, lássa, mi történik vele, a felelősség egyedül az övé.” Voltak kisebbségek, például a lengyelek, akik több mint egy évszázados elnyomatás ellenére is meg tudtak maradni, kultúrájukat fenntartani és fejleszteni. Vannak kisebbségek – Európában majdnem negyven millió –, s egyik sem mondott le az életről, ellenkezően, tovább küzd a kisebbségi kérdésnek emberhez méltó megoldásáért. A kisebbségi magyarság is élni akar. Közép-Európában mindig lesznek kisebbségek, mert itt lehetetlen az állami határokat a nemzeti határokkal egybeesően megvonni. A kisebbségi sors tehát az élet bizonysága szerint lehetséges. Milliók élnek kisebbségi sorsban, kik nemcsak ragaszkodnak nemzetiségükhöz, nemcsak fenn akarják tartani magukat, hanem az egymásra acsarkodó nemzetek közt a megértés kiépítését is munkálják. Épp ezért nem mondható emberhez méltatlannak a kisebbségi sors. Nem lehetetlen lelkileg sem, amit a kisebbségek élni akarása és élni tudása bizonyít. Nem mondunk le a reményről, hogy igenis található egy sorsforma, amely lehetőséget nyújt egy véglegesen emberi és jó megoldásra. A kisebbségi kérdés tehát gyökerében nem olyan sötét, nem olyan visszavonhatatlanul megoldhatatlan, mint Makkai látja.

Szekfű Gyula egyetemi tanár, történettudós megállapította, hogy Makkai cikke a szerző érzésvilágának megrendítő kifejezése Azután élesen így ír: „Az összehasonlítás Makkai és volt kisebbségi társai közt nem előnyös Makkai számára ő bizonyára hős volt, amikor mindezt az erkölcsileg és emberileg lehetetlen kisebbségi sorsot évekig elviselte, de most letéve a fegyverzetet, keserűen tenyerébe hajtja a fejét, s elgondolkozik az elmúlt szenvedé[270]seken; ott maradt társai azonban ma is hősök, és annál inkább helytelenítik Makkai mostani attitűdjét, minél inkább tudják magukról, hogy mindvégig, a sírbaomlásig hősök lesznek, mert kell, hogy azok legyenek, hiszen hősiesség nélkül nincsen manapság kisebbségi életlehetőség.

Hogyan is lehet?

A „nem lehet” vagy „lehet” vitájába drámai dübörgéssel szólt bele dr. Belehorszky Ferenc „Hogyan is lehet?” c. cikke. A kórusban, amely Makkai cikkére feljajdult, nézetünk szerint ez a legmélyebb és legtisztább hang. Mindjárt azzal kezdi, hogy a kisebbségi lélek elválaszthatatlan az anyaországitól. A kisebbségi lélek az anyaországinak minden rezdülését megérzi, s lelki fejlődése egyenes irányban halad azokéval, akik a nemzeti élet teljességét élhetik. Ez azt jelenti, hogy a kisebbségi életben nem közömbös, hogy miként fejlődik a magyarországi társadalom lelkülete, hogyan alakul a társadalmi helyzet, belátják-e, hogy a magyar nép kérdése sok tekintetben szociális kérdés. Ha a kisebbség látja, hogy az anyaországban élők egy magasztosabb, közös eszméért fel tudják magukat szabadítani a törpeség átkától, a kisebbségekben is csökken az átkos törpeségérzet. A kisebbségi sors elviselése csak akkor erkölcsi lehetetlenség, ha a kisebbség azt tapasztalja, hogy az otthon maradtak csak vacsorák alkalmával, felköszöntőkben és kifakadásokban keresnek „lelki kapcsolatot”. Nem erre van szükség, hanem tettekre, lélekből fakadó, komoly munkára.

A magyar társadalomnak minden magyart számon kell tartania. Belehorszky a magyar irodalmi társaságok fő feladatát abban látja, hogy a magyar kisebbségek szellemi munkáját terjesszék. Az anyaországiak lelkét mindenképp át kell itatni a kisebbségekkel való komoly törődés gondolatával. Szociális lelkiismeretet sürget, mert a belső nyomor láthatatlan utakon kifelé is hat, megöli az érzéseket, gondolatokat – idebent s odakint egyaránt – a legmagyarabb lélekben is. Belső megújulás nélkül nincsen a kisebbségi léleknek sem igazi felszabadulása.

Belehorszky a továbbiakban három feladatot jelöl meg a magyarországi társadalom számára. Az egyik népi, a másik állampolgári, a harmadik kisebbségi. Minket csak az utóbbi érdekel. Azt mondja a cikkíró, hogy a magyar társadalmat foglalkoztatni kell a kisebbségek életével, helyzetével, szellemi életének minden mozzanatával, élményesíteni kell bennük a kisebbségi élet minden fázisát, meg kell szerettetni velük azokat, akiket nem ismernek, de akikkel egy közös történelem, múlt, jelen és jövő kapcsolja össze. Ha magunk nem keresünk komoly megoldásokat és gyakorlati utakat, akkor felesleges a kérdésről beszélni. A megoldáskeresés első útja csakis önmagunkból indulhat ki. Azt mondhatják, hogy ezzel nem sokat segítünk a kisebbségeken, mert közvetlenül nem segíthetünk rajtuk. Tévedés! Sose feledjük el, hogy egy kis [271] nemzet kisebbségeivel él és bukik. A kisebbség tragikus elsenyvedése magával viszi az anyaország lelkét is. Mindent egybevetve, a kisebbségi sors csak addig erkölcsi lehetetlenség, amíg az anyaországban élőknek minden egyéni gondja nagyobb a kisebbségeknél s annál, ami a kisebbségekkel történik.

Kisebb nép és „kisebbség”

Dr. Paál Árpád, az erdélyi Magyar Párt vezető tagja Makkai cikkével kapcsolatban érdekesen fejtegeti a kisebbség fogalmát. Szerinte a „kisebbség” fogalma nem is alkalmas egy elszakadt néprész életigényének jelzésére, mert semmi állandóságot sem tartalmaz, csak múló viszonylagosságot. Csatolni kell a „nép” fogalmát a „kisebbség” fogalmához, s így együtt a „népkisebbség” összetett fogalma már jelzi, hogy az illető kisebbség egy nép maradandóságára törekszik, így új népegyéniség létesülése lehetséges; a népkisebbség elnevezésének tulajdonképpen „kisebb nép” az értelme. S ez így egészen mást jelent, mint pusztán kisebbséget – népi igény nélkül! Ez utóbbi esetben áll elő az illető (nép nélküli) kisebbség egyénekre való szétporladása, s azután az egyének felszívódása a többségi népbe. A népkisebbség nemcsak egyének számszerű összege, hanem állandó embercsoport, kollektív lény.

A megoldás – fejti ki végül – hogy a népkisebbségek fogalma, a „kisebb nép” fogalmává fejlesztendő. Ennek viszont néphez illő, kollektív életjogokat kell adni, amely ne függhessen állami önkénytől, hanem nemzetközi védelem alatt álljon. A népek kollektív életjogába mindenesetre bele kell tartoznia a saját népterülethez való jognak, s e területen a gazdasági és szellemi önrendelkezésnek. Ennélkül, mint Makkai is mondta, a mai „kisebbségi kategória” csak szellemi hontalanságot adhat. Dr. Paál Árpád szerint Makkai cikkét félreértették. Nem ernyedést és a küzdelem feladását hirdeti, hanem az erkölcsi követelményeknek megfelelő szabadságot, önrendelkezést. Svájc a minta erre.

Jocsik Lajos „Szemtől szembe a kisebbségi létkérdéssel” c. cikkében a csehszlovákiai haladó szellemiség álláspontját szegezi le. Álláspontja elutasító. „Azt látjuk – írja –, hogy Makkai felfogásának a kisebbségi élet maga mond ellent. A kisebbségi népiest küzd az életéért. A Makkaihoz hasonló szellemi embereknek s az intelligenciához tartozóknak az a feladatuk, hogy népük számára eszmetartalmat teremtsenek. Hogy megteremtsék a közösségi élet tudatát és tudatosságát. A népközösség, a kisebbség küzdelmei csak akkor eredményesek, ha azokat közösségi tudatosság és célismeret hatja át. Makkai mégis kivonja a küzdelemből intellektuális erejét, mert „nem lehet”. Ha ez az állásfoglalás általánossá válnék, nemzethalált jelentene. Makkai a „magunk revíziójá”-ban még azt vallotta, hogy minden mozog, változik és fejlődik. A mozgás filozófiáját most, úgy látszik, az apatikus visszavonulás vál[272]totta fel. Jacsik Makkainak abba a kijelentésébe kapaszkodik, amely szerint „a nemzethez tartozó tömbök és egyének csak saját nemzetük szuverenitásának kötelékében találhatják meg az emberhez méltó élet lehetőségeit”. A kis nemzeti szuverenitás azonban – mondja Jocsik – csak az európai „tengelyek” valamelyikére szerelve érvényesíthető és tartható fenn. Szinte a döbbenet erejével ejt gondolkodóba, hogy Makkai éppen olyan valamiben látja a kisebbségi helyzet megoldását, amiben a nemzethalál rémségeit veszik észre Magyarországon a legkiválóbb szellemi tényezők. Jocsik itt a német veszélyre célzott, ámbár véleményünk szerint Makkai nem gondolhatott „tengelyre”, amikor a nemzeti szuverenitást említette. Makkai – Jocsik szerint – a kisebbségi megoldást az egyszerű többséggé levésben jelöli meg, Jocsik ezzel szemben azt vallja, hogy a kisebbségeknek új közép-európai életformát és stílust kell kialakítaniuk, mert a nemzeti öncélúság életstílusa a mai Közép-Európában nem lehetséges. A magyar kisebbségi intelligenciának az a feladata, mint a görög kultúráé: meg kell hódítania a győztes Rómát. Harcot kell indítania, hogy emelkedettebb életstílusát uralkodóvá tegye közép-európai méretekben.

A hozzászólások listája ezzel nem teljes. Slovenskoi, erdélyi napilapokban, utódállambeli és magyarországi folyóiratokban számosan hozzászóltak a kérdéshez, így többek között Hegedűs Nándor a nagyváradi Szabadságban, Szász Endre (a Keleti Újságban), Vuchetich Endre (a Déli Hírlapban), Reményik Sándor (az Ellenzékben), Bányai László (az Ellenzékben). Ez utóbbi „A kisebbségi jövő kérdése” című cikkében, amely a haladó elméletnek a megnyilatkozása, azért helyezkedik szembe Makkaival, mert úgy véli, hogy amire hivatkozás történik: „a nacionalizmus új értelmű kivirágzása”, nem a nemzeti törekvések, hanem a terjeszkedő oligarchikus érdekek leszármazottja. Megállapítja, hogy csak az öncélú kisebbségi politika képvisel valóban népérdeket, és csak ez védi a tömegek létalapját. Különvalóság, amely azonban az egészségesebb jövőbeli összetételnek is gondját viseli, mikor népek közötti testvériséget ápol, és szorosabb kapcsolatba lép az uralkodó nép demokratikus erőivel. A kisebbség életküzdelme az emberi szabadság széles távlataiban folyik, s a közszellem, amit a nemzetiségi életösztön teremt, gyökerében demokrata.