Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. augusztus-szeptember) 5–6. szám, 193–288. p.

A szél előbb oldaltámadással nyugtalanította a két mozgó pontot a hegyek között, azután szembefordult velük. Nem volt kimondottan rosszakaratú, csak olyan támadó-simogató, felemás őszi berzenkedés, amely fogat hord tarsolyában. Már harapni is tudott velük, állkapcsa néha belemart a mezítlábas bokákba, és sipítozott hozzá nagyképűen, mintha csak azt mondaná: „Ó, hát nem féltek tőlem? Én vagyok a Télisten futárja!”

Hangos berzenkedésre megcsillan az egyik emberben az aggodalom:

– Estére hogy leszünk, testvér?

A vörös arcú, az idősebbik csak legyint, mintha azt mondaná: – Csak nem ijedtél meg, tetves, a kósza széltől? Mert füledbe súg mindenféle bolondokat, ettől ugyan ne félj! – Még ficánkol is Róka Feri magabízó hangja. Még henceg is. „Pompás nekünk való út, hallod? Mint a pántlika, olyan, nézd csak…”

A völgyben kígyózik, mint a pántlika, tényleg. Végtelenből jött, és tovakúszik a végtelenbe. „Milyen könnyen jár rajta az ember.” A vörös arcú nem fogy ki a dicséretből:

– Fene a gusztusodat! – köpött ki Vince indulatosan. – Nem érzed a port.

Köhögött hozzá, az út mészporát köhögte ki. Tapadó, fehér színű volt ez a por, vastagon ült a kalapszalagon, csak úgy tapadt a tüdőhöz, rétegesen. Nem akart elfogyni, csak pergett, egyre pergett a sziklafalról. „Köhögd, csak köhögd ki” – hallotta Vince, és zúgott a füle. A másik, az öreg, alaposan hátba vágta. Ez fájt, a csontos ököl úgy vágódott hátához, hogy felhorkant, és felvillant a szeme. – Még egy ilyen ütés – gondolta, és tenyere ökölbe szorult, hogy visszaadja. De kulacs nyúlt feléje békítően.

– Igyál!

Később gúnyolódva újra megszólalt a másik: „Víz, galambom, csak víz.” Vince ismerte a kulacs dohos ízét, de azért csak ivott belőle.

Ivott, és gyűlölködve nézte a társát. – Hová vezetsz, ördög? [258] – ez volt a száján. A foghíjas mintha megérezte volna, mert rámordult, de nevetett aztán ő is, s nevettek mind a ketten.

– Na, csak gyere! Majd mesélek, csak gyere.

Úgy hangzott, mint valami fenyegetés. Talán az is volt, fenyegetés, mikor Róka Feri mesét ígért. Úgy kezdődött ez is, mint a többi. Hazugsággal.

– Egzekutor volt az apám, tudod, nagy-nagy úr…

Hogy folyt a szó a szájából! Tudott beszélni a vén gazember.

„Nagy-nagy méltóság az, te nem is tudod. Az ilyen urak hintón járnak, és kiköpnek a kocsiból, ha két ilyen csavargó kerül az útjukba…

Még a könny is megcsillant Róka Feri szemében. Úgy remegett a hangja, mint a miséző papé. Aztán elhangzott a mese, csönd lett megint. Lépkedtek akkurátusan. – Csak előre – biztatták egymást.

Megint a vörös kezdte a szót.

– Érzem, itt házak vannak a közelben, dagadt, nagy házsor templomtoronnyal, talán egy egész nagy falu…

Két szempár kutatja, kíséri a kígyózó út hajlását.

– Erre lehet valahol – mondja a vörös képű, és bizonytalan mozdulatot tesz a keze. – Kilencszázhuszonhétben, mikor erre jártam – de nincs vége a mondatnak…

– Talán elveszett a falu?…

– Hát az lehet. Elsüllyedt. De én nem tévedek, itt volt…

De nem látszott sehol a falu, csak kígyózó út, sziklafal meg erdő a távolban. És megint úszott a mese. – Tiszta hazugság ez is – gondolta Vince, és hunyorított a szemével. Mert társa már így született, koszosnak és hazugnak.

Az is hazugság volt, amit a pozsonyi dombokon a fülébe súgott, valami mese jó emberekről, akik erre laknak, a hegyek között. – Mindenfelé terülj asztalkám – mondta –, meleg istálló, egy szót sem kell szólnod, s már invitálnak. Még asztalhoz is ülhetsz, hallod?

Hazugság volt. De szépen mondta: „Terüli asztalkám, meleg istálló.” Olyan szépen mondta. A tömegszállások vackai már égették a testét. Jött a csendőr mérges bajusszal, a rendőr gumibottal – írást kért, és beleturkált a hátizsákba. Úgy gyűrte, hajtogatta az agyonpecsételt írást, s úgy szúrt a szeme. Az ember ilyenkor lehajtja a fejét, és vállát vonogatja. „Én nem tudom, őrmester úr.” Ez a legjobb, semmit sem tudni, akkor futhatsz tovább, a legközelebbi őrmesterig…

Most eltelik egy hét is, míg csendőrrel találkoznak. – Nem volt rossz gondolat idejönni, a hegyek közé – az első napokban így érezte. Mégis, ahogy a napok belefakultak az alkonyatba, és hajnalban újravillantak, lassan súlyos és fekete lett minden körülötte. Ott volt mellette a vörös, és ők már csak hörögtek egymásra, napok óta gyűlölködve és gyanakodva. Mert érezte, hogy a másik [259] tekintete mindig a nyakát simogatja, mintha mérlegelné csontos keze útját…

Dehát menni kellett – előre. A szél kikapta őket a városból, ide riasztotta mindkettőjüket a sziklafalhoz, s testvérré gyúrta. Menni kellett.

*

Az a kevés napfény, ami az imént útjukra hullott, most elbújt a hegycsúcsok mögé. Az óriás sziklafal egy helyen erdővé szelídült. De míg a fal a maga védtelen kopárságában és a napfény izzásában nyitott könyv volt, addig az erdő izgalmat, rejtelmet ígért. Ott az erdőben még lapulhat rejtély és titok. Jó és rossz. Lehet benne ház, ember, éjszakai búvóhely az istállóban. Falat kenyér is juthat. De volt benne sötétség is bőven.

Megálltak tanakodni.

– Lehet itt valami kunyhó a közelben – kezdte a vörös –, ahol tejet adnak. Halkan mondta, mintegy önmagának. És eltűnődött.

– A hasad mindenit, hogy mindig arra gondolsz!

Vince dohogott, de úgy érezte, hogy a vén betyárnak igaza lehet. A meleg tej képzelt jó íze összehúzta a nyálat a szájában.

– Na, nem bánom, gyerünk!

Olyan volt az erdő bejárata, mint a diadalkapu. A fák lombjai egymásra borultak, de benn hatalmas szálfa állta útjukat. Keresztbe feküdt, úgyhogy át kellett rajta lendülniük.

– Rossz jel, rossz jel – babonáskodtak mind a ketten. De a vörös csak vihogott. – Tej 1esz, jó meleg tejecske – gügyögte…

Vince összefogta gallérját a kabáton. A szél durván átjárta a testét. Volt még egy cigarettája. Kettétörte és odaadta a felét. Ott imbolygott a két parázs, ahogy mentek hangtalanul az úton. Rájuk esteledett. Félelmetes volt ez a két égő tűzszem, s az emberi léptek az avaron. Jajszavas avar volt, és sírszagú. – Csak érjek valami városba, nem viszel tovább az országútra, te ördög! – gondolta Vince, de nem szólt egy szót sem, csak taposta az avart, és összerezzent, amikor a másik hangját hallotta:

– Te, hallod?

– Mi az már megint?

– Nem hallod?

Valahol varjú károgott. Félelmetes, riasztó hang volt, rekedt és fület bántó. Mit mond a madár?

– Rozsnyón lesz munka, hát nem hallod? – Vihogva nevetett a vörös arcú. – Lesz munka Rozsnyón!

– Lesz, frászt. Hó lesz, és megdöglesz… Megdöglünk – mondta később.

– Hó lesz, havat lapátolnunk. – Az öreg nem hagyta magát, és vidáman tenyerébe köpött. Mint egy verset, úgy mondta maga elé többször. De a másikban nem volt lelkesedés. lassan, elbúsultan taposta az avart a homályban. „Átkozott avar! Fekvésre, nem mondom, de járni rajta” – gondolta. [260]

Most hallották annyi év után, hogy az avar sírni is tud. Mint a pólyásgyerek, ha elpityeredik, vagy mint a macska, ha szerelmesen nyiákol.

*

Ott feküdtek az avartengerben, beásva magukat, égnek fordított arccal, csillagot kereső, égő szemmel. Úgy feküdtek, mint két halott pojáca a cirkuszporondon. Róka Feri cipője kilátszott az avarból, nagy, bütykös lába egy óriásfa felé nyúlt ki, és aki közelről nézte, jól láthatta, hogy a pertlije madzag, cukorspárga.

„Mindennap terülj asztalka!…” Mosolygott Róka Feri álmában, rámosolygott a csillagra a sűrű lombok között. Valami szép hazugságra gondolt, és a meleg tejre, amely furfangosan bujkált előtte már napok óta…

*

Késő éjszaka, amikor már csak félórák kérdése a hajnalba fordulás, valaki lámpással járta az erdőt.

Az imbolygó lámpafény furcsa álmokat hullatott rájuk. Vince például arról álmodott, hogy kósza szellem hajbókol felé. Róka Feri pedig durva kezet látott maga felé nyúlni, a két nagy kéz tüzet rakott a hasán. Éppen rátette a zsarátnokot, és ahogy a tűz érte, felugrott. De felugrott a valóságban is. Fölugrott, és hosszan belejajdult az éjszakába elnyújtott, félelmetes hangon.

– Mit tesztek, gonoszok?!

A fény csak távolodott a kiáltásra, a lámpa mintha magától futott volna. Talán a kiáltás döbbentette meg? Róka Feri félálmosan dörzsölte szemét. – Valaki itt járt körülöttünk – dünnyögte.

A lámpás megint közelebb jött. Majd azt kérdezte valaki:

– Kik vagytok ott?

Nem pokoli hang volt, félig szopránba csapódó, erőltetett gyermekhang. – De azért lehet, hogy gonosz – erősködött Róka, és keresztet vetett.

Lépésben jött a lámpa, és valaki megint megkérdezte:

– Kik vagytok, hé?!

Fiatal legényke állott égő, kíváncsi szemmel előttük. Olyan se gyerek, se suhanc. A vörös arcú felpattant, szájára tette kezét. – Pszt! – sziszegte, csitította a másikat. – Pszt, fel ne ébreszd, oktalan!

– Miért?

Ott állt a legény, és bizonytalanul nézte az alvót. – Miért, hát ki alszik az avaron? – A száján volt már a kérdés, de a másik elfogta.

– Hogy ki alszik ott?… – odament a suhanc füléhez, egészen közel. Valami nagy-nagy hazugságra készült, eget verő hazugságra, olyanra, amilyet még nem hallott az erdő. Mert azt súgta oda:

– Ne zavard az álmát, ne zavard, mert az ott maga… maga… a nyitrai zsupán. [261]

– Hű, az angyalát! – A legény egészen megdermedt, úgy nézte az avart. Szinte megszédült. De folytatta a kérdezősködést.

– Hát te ki vagy?

– Én? – Róka Feri végignézett magán, és gondolkozott egy percig. Felnézett a fák magas lomjai közé – megmondja-e ennek a legénykének? Már mint: hogy ö kicsoda? Na, hát megmondja mégis.

– Hát én az egzekutor volnék, tudod, az egzeckutor maga. Úgy bizony!

Belülről felvihogott valami édes elégtétellel. – Hát persze, ő az egzekutor, akiről annyit mesélt. Igaz, hogy az olyan úr, hintón jár, de hát: jöhet-e valaki hintón az erdőbe? Az erdőben még az egzekutor is gyalog jár…

Már itt volt a hazugság. Itt, s egyre nőtt, terebélyesedett. – S hogy ők mit keresnek az erdőben?…

– Aranyat keresünk – suttogta titokzatosan a legényke felé, és szájára tette az ujját. – Aranyat.

A suhanc csak állt, mint valami szobor. Mint egy dermedt bálvány, úgy állt. Az, amit tíz perc alatt hallott itt, teljesen megzavarta. A suttogó beszédre az alvó is felriadt. – Hát ez kicsoda itt? – kérdezte társától.

– Ez? Ez a tejkirály – hangzott a válasz. – A tejkirály.

*

– Egyszer mégis agyonvernek a parasztok – gondolta Vince, amikor ott lépkedtek a sűrű erdőben – és hallgatta Róka Feri meséjét, hogy ö milyen nagy úr: ő az egzekutor. És mekkora úr a föléje helyezett zsupán! – Te, ne hazudj már annyit! – súgta félhangosan. A vörös arcú csodálkozva nézett rá, mintha azt mondaná: – Már miért ne hazudnék? Most ne hazudjam, mikor itt a tejkirály?

A tejkirály. Igaz is. Nem a tejkirály volt, hanem a fia.

Meredek volt a hegyi út, amelyen felfelé kapaszkodtak. Egy kunyhó s még néhány. „Ez a falu” – mondta büszkén a legény. A térképen bizonyára nem is jelezte karika a falut, s ha igen, akkor is egészen kicsi karika lehetett A legény csak büszkén lépegetett. Bizonyára nem tudta, hogy térkép is van a világon. Vitte büszkén a vendégeit.

*

– Ez itt a nyitrai zsupán – mutatott Vincére a legény, amikor apja előtt állt. – Ez meg – na, hogy is mondják? – Mondani akarta, hogy a másik kicsoda, de nem jutott eszébe a szó. Nem jött a nyelvére. – Ez itt valami úr – folytatta, és köpött hozzá.

A tejkirály hatalmas szál paraszt volt. A szájában pipával állott előttük, s csak nézte a két rongyos embert felülről, bizalmatlanul. Még a suhancot is megzavarta ez a tekintet, úgyhogy bizonyítgatni kezdte.

– Aranyat keresnek… – De már erre kirobbant az öreg:

– Aranyat?… – Csúnyán maga elé nevetett. Foghíjas volt a tejkirály. [262]

– Aranyat, ezek… – Csak úgy rengett a hasa. – Na, ez nagyon jó. – Róka Ferinek kellett közbelépni.

– Te okos ember vagy – hunyorított a paraszt. Tetszett az öregnek, hogy átlátott a szitán.

– Csavargók vagytok, látom!

– De azért adsz tejet, nem? – A vörösnek, úgy látszik, csak ez járt a fejében. Nagyon éhes lehetett szegény.

– Aranyat keresnek – nagyon jó. – Még mindig nevetett a pásztor. – Aranyat éjszaka, itt, az erdőben. Csak úgy könnyezett belé…

Hogy ő milyen hamar átlátott a szitán…

A legényke tátott szájjal bámult. Mondani akart valamit, de lenyelte, s iszkolt befelé, a kunyhóba. Valami történt, úgy látszik, becsapták. Becsapta az a szép szavú. A keze ökölbe szorult, s szeretett volna egy nagyot ütni rajta. – Mit is mondott? – Hogy ő kicsoda? Aztán tejet kért a zsupán. Igazán furcsa.

Végigfeküdt a subáján. Fáradt volt, mert éjszaka ő virrasztott a nyáj mellett. Hallotta, hogy azok nagyon hortyognak és csámcsognak odakünn. Az álom már kerülgette. Még mindig nem jutott eszébe, kinek titulálja magát az a hazug…

*

Csak másnap délelőtt a nyájnál, ott lett világos előtte. Egyszerre kirobbant belőle, félig kiáltva mondta:

– Egzekutor, az hát, egzekutor.

Felkapta fejét az öreg paraszt, ott kuksolt ő is a nyáj mellett. Szíven ütötte a rettenetes szó. Tulajdon fia szájából kellett hallania. És úgy mondta a kölyök, mintha a gonosz szállotta volna meg. Úgy mondta, hogy végigfutott a hideg a hátán.

– Bolond vagy, hé? Vagy a gonosz kerülget?

– De bizony azt mondta, ő mondta, az a vörös, hogy egzekutor.

– Ne te, bolondja, ne csak! – Ennyit mondott az öreg, és úgy ült, mint aki sóbálvánnyá meredt.

– Egzekutor? Végrehajtó? – Valami irtózatos gyanú feküdt a mellére, hogy ez igaz is. Előtte volt a vörös mekegő nevetése. „Okos vagy, paraszt, látom!” – És ő meg dicsekedett is. Megmondta rendre, mennyi a juha. Megmondta, hogy új telket vett, házat épít. Beszélt mindenféle bolondokat. Olyat is, aminek a fele sem igaz. Azt mondta a vörös: „okos vagy, paraszt.” – De már nem volt róla meggyőződve. Aranyat keresnek, és én kinevetem őket! Még tejet is adtam nekik.

A tejet, azt legjobban sajnálta. Nézte a nyájat elszomorodva. Gyertyát kell gyújtani vasárnap, megengesztelni Szent Antalt!

Dermedten gondolt rá, hogy egy napon megjelenik a vörös arcú. Most már nem lesz rongyos a cipője. Hintón érkezik, lepattan róla, és a dobos ember verni kezdi a marsot. – Nem vagy okos, nem vagy okos! – azt mondja a dobszó.

És megkezdődik a licitálás.

* [263]

Akkor már messze járt a két csavargó, Rozsnyó felé. A rozsnyói országutat vérszínű naplemente szántotta végig. Úgy ült a napisten az égen, mint valami nagy, gúnyos grimasz.

Az esti meleg tej ízével lépkedtek ketten. Arcuk imádságosan komoly és tisztult volt. Csak megelégedett, boldog emberek tudnak így nézni, akinek semmi, de semmi bajuk a világgal…