Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. augusztus-szeptember) 5–6. szám, 193–288. p.

Mikor kicsi volt… Eh, már megint! Mit kezdjen azzal: hogy egyszer kicsi volt… Hosszú lábszárain gondosan felhúzta a finom, szürke angol szövet nehéz, jól vasalt esését. Csak két ujjal csípte fel mindkét nadrágszárat. Szerette ezt a szép ruhát. Az anyja, amikor kiadta neki apai öröksége utolsó kétezer dinárját, így szólt hozzá: „ez az utolsó pénz, tudod… A többit iskolázásodra költöttem. Te könnyen bántál a pénzzel! Nem is úgy tanultál. De hiszen úgyis tudod. Neked itt már úrnak kellene lenned, de a hatodik osztályt sem végezted el egészen, és már huszonhét éves vagy. Mit tehetek én? És valld be, mostohaapád jó ember! Tisztán az ő befolyásának köszönheted, hogy úri állásod van, piszár vagy!… Most, hogy állásod van, beláthatod, nem veheted igénybe továbbra is az ö elnézését, megsegített. És azt hiszem, no de itt ez a pénz, jól gazdálkodj, mert ezután magadnak kell dolgaidat rendben tartanod. A fehérneműidet, a ruhádat azért elhozhatod, de különben mindent magadnak kell már előteremtened!…”

És ő a kétezerből ezt vette magának, ezt a ruhát. A kosztot a vendéglőben majd utólag fizeti. A lakás se olyan sürgős. A havi fizetése itt van még abban a szép, elegáns bőrtárcában, ami nélkül ez a ruha, nos, igen – alig volna az a puha, jóleső könnyedség, mint így… – kerek hatszáz dinárja van.

Szemben vele az aljegyző szikár alakja dőlt rá a tintapecsétes, megvasalt, aktákkal teleszórt, zöld színét régóta elvesztett asztal horzsolós lapjára. Nagyokat reccsen az asztal recéire futó toll. A fekete, sovány, nagy orrú arcon kiverődik az izzadtság. Fel se néz, csak ír. Fekete, kifakult, olcsó ruhája gyűrődötten lapul a megizzadt testhez. A gallérja betegen összeroggyant. Dús, tömött, kékesfekete haja csomókba nehezül… Kint a nyári nap izzó fehérsége teríti be az utcát- A por csillog. A községháza előtt s a nyitott ablak széles szabadságában nyugodtan, törzsökös boldogsággal állnak kimért távolságban, elrendezetten s összeérő lombjuk ölel[251]kező, nyárközépi súlyos szépségével a vadgesztenyefák…

Mikor kicsi volt, akkor is itt állottak ezek a vadgesztenyék. Egyszer, ilyen nyári nap volt, felmászott a lombsátor alá, és benézett az ablakokon. Az apját kereste. A szép, magas, karcsú embert. Az apja mindig olyan elegáns volt. Bent az apját sokan állottak körül. Haragosan, szinte kiabálva beszéltek hozzá, és csapkodták előtte az írásokat!

– Csak még egyszer! – hallotta apja könyörgő szavát. Erős, komoly arca tehetetlen, fáradt volt… Valami magyarázhatatlan türelmetlenség feszengett körülötte. Homályos és azért olyan különös mozdulatok. Őbenne meg félbemaradt képek összevisszasága csapott fel. Ajkai égtek, felcserepesedtek. Úgy fájt az apja tehetetlen szava… Valaki a csoportból apjára kiáltott:

– Most már mindent tudok! Te ezt tudtad, és nem először csináltad!

Hallott még néhány köhögést, majd egy mély sóhajtást. Fejében összekuszálódott minden. S amint hazafelé szaladt, bizonytalan jelentésű fogalmak és furcsán alkalmazott szavak köntösében valami ismeretlen tartalom született meg. Mintha az addigi tiszta, szent egyszerűségek kertjéből kilökték volna.

Az apját nem látta többé. Anyja sem beszélt róla. Mások azt mondták: igen messzire ment.

Az ablak nyitott szárnyának árnyékmélységéből ekkor valaki szembenézett vele: egy kifogástalan eleganciájú, magas, fiatal férfi. Borotvált arcában mélyen befelé figyelő, kék szemekkel. Egyre közelebb és közelebb hajolt az árnyékképhez. – Te vagy, te vagy – súgta neki a kép… – Hát nem ismered a saját jól szabott ruhádat? – De ez kínos volt, és igaztalan. A teste elzsibbadt. S amint a befelé néző kék szemek közelébe ért, úgy tetszett neki, hogy a dolgok közelébe ért…

Közben az aljegyző többször előre, és hátradőlt, majd zavartan köhécselt, de aztán – bár akadozva s kissé erőltetett fáradtsággal – így szólt:

– Szimin úr, másolja csak ide… az első aktáját!

II.

Hónapok múltak el, s még egyszer se volt otthon az anyjánál. Hivatalába pontosan járt be. Kartársai megszokták, hogy ő a legjobban öltözködő közöttük. Még tetszett is nekik a dolog. Maguk között már csak úgy emlegették: lord.

Ő pedig egy földes parasztszobában lakott, ahol az ágya alatt szinte rendezetlen halommá nőtt a sok újság és könyv, miket viszont részletre vásárolt, mióta az őszi éjszakák szinte vé[252]get nem érővé nyújtották szabadidejét. – Csak átmeneti állapot – gondolta minden este, mikor egyedül maradt félig elolvasott újságjaival s csak itt-ott felvágott könyveivel. – Csak átmeneti állapot, ismételgette, mert egyre jobban vágyódott elmenni. Néha órák hosszat mozdulatlanul ült a kis petróleumlámpa fényébe nézve, míg fénytől kimerült szeme úgy nem égett, mint a látás alján a sürgető vágy: elmenni… messze… igen messze!…

Egyszer este nekiindult a falunak. Ez akkor volt, mikor az első felszólítást kapta a nagy fehérneműcégtől, hogy sajnálatukra, most már aztán igazán nem várhatnak tovább!… Igen, hiszen már sehol sem fizet… A sötét, néptelen utcán nagyokat lépve sietett. A messzeségre gondolt megint.

– Igen – vonta fel vállát a nehéz, selyembélésű, új őszi kabát alatt –, fizetni kellene… ezt is…

Hirtelenül vadul és gyáván elöntötték szemét a könnyek… – Hisz ez sincs kifizetve, ez a kabát! Mi van velem? – gondolta. Meglassította a lépteit, s így mintha kissé megnyugodott volna. Majd hirtelen megmagyarázhatatlan boldogságérzet vett erőt rajta. – Másképpen kellene… nem jól élek – suttogta maga elé. – Messzeségek után vágyódom. Pedig mi az a messzeség? Semmi!… Előttem ez a néhány sáros falusi utca és ezek a korán sötét, nehézkes, alacsony házak. Valaki kellene: valaki. Mert mi az a messzeség?… – És egyszerre hatalmába kerítette a szunnyadó emlékezés, és saját maga került gondolatai fényébe… Nagy-nagy, sűrű feketeség közepén állt, és amerre nézett, mindenfelől a vigasztalan évek körei vették egyre szűkebbre útját. Anyja, a szép, finom úriasszony gazdag paraszt felesége lett, mert ők abból az egyszerű kis házból, ami apja eltűnése után maradt, nem tudtak volna megélni. Ezt már akkor mondta anyja, mikor ő nagyobbacska diák volt, s mikor anyja észrevette, hogy ő nem szereti az idegen férfit. Mert nem szerette. Ma sem. Anyját se kívánta látni. Anyja egészen más valaki lett. A mozdulataiban, a szavaiban volt valami meghökkentő. Zavart keltő. Akkor régen milyen más volt! Szelíd nézése milyen boldoggá tette, milyen jó volt hozzábújni, szép, világító nézése alatt megcsókolni. Most nem gondolhatott rá. Fullasztó leheletek, ijedten menekülő szavak tornyosultak köréjük, és hiányzott valami, ami a csend széteső semmijét összefogja.

Hírtelen mindent pontosan megérzett. Sokáig jött, szinte lélekszakadva. S most kimerülten, didergő fáradtsággal ott állt régi házuk kapujában. Semmi nesz… Késő volt. A sötét őszi éjszakában nem látszott csillag sem. Honnét került ő ide?… De a szíve mélyeket dobbant, valami áhítat csengett a fülében, s szemei izzó nézésében csillogtak az ablakok, amint lábujjhegyre állva bele[253]nézett a hideg, fekete üvegbe. A kezét felemelte, kopogni akart… Kérőn és fájón.

Bent lámpát gyújtottak, s az ablak függönyére karcsú, fiatal nőalak rajzolódott.

A fiatal tanítónő. Igen, hiszen ő lakik ott.

Reszketve, vonagló testtel állt az ablak alatt. Arca halotti, sápadt arc. Verejték csorgott le hideg, dermedt homlokáról.

– Vége – suttogta –, vége…

Felrántotta felöltője bolyhos, finom szövetének gallérját, mint aki nem lát, roskadó léptekkel ment, egyre sűrűbb magányossággal, mint egy árnyék…

III.

Elértek az első utca sarkáig, bár már az előbb búcsúzkodni kezdtek, befordultak a friss hó ringató fehérjén az elszórt házú, földpalánkos kertaljú utcába.

– Nézze – szólt a fiatal tanítónő –, én nem hagyom magam. Magával lehet egészen őszintén beszélni, mert van valami a lényében, ami őszinteségre késztet. Azt hiszi, hogy ez itt élet? De én nem úgy keresem, mint maga. Messzeség?… Mi az?!… Ne legyen gyerek! Messzeség csak a mesékben van, s ott is csak akkor ér valamit, ha a mese el tud vergődni a valóságig, a jó, biztos, tiszta, gondtalan életig.

Szó nélkül mentek egymás mellett. A külső falusi utcán itt-ott köszöntötték őket a házuk előtt télbe merevedett parasztok. Különben csend volt. Kint és bent. Unalom, fásult egyhangúság ült mindenen, és a néha felbukkanó parasztarcokon. A folytonos nem lehet volt minden kép alján. Emberek és dolgok az idő fogójába merülten mozogtak. Nem lehet mást tenni, mint várni. Tél van. Hó és hideg alatt roskad minden szándék. A hó és hideg ellen mit lehet tenni?…

Aznap három ügyvédi felszólítást kapott. Több mint négyezer dinárról. Fizetni pedig nem tudott. De amíg a bíróság dönt, hónapok múlhatnak el.

– Tudja – mondta a tanítónő –, azóta, hogy találkoztunk azon az őszi bálon, elviselhetőbb ez a falu. Elhiheti, én sem így gondoltam.

Majd halkan felnevetett:

– Most mégis jól érzem magamat!

Egy ideig megint hallgatva mentek. De a tanítónő kacaja színes melegséget kavart a csendbe. Szétcibálta, elhessegette a lidércnyomásokat, s mintha a mérhetetlen üresség felmelegedett volna. Agyában felmozduló szók értelme világosodott, a fekete kin lassan tűnni kezdett, s mintha jó jelzőlámpák közeledtek volna fe[254]léje. Igen, egy élet közeledett feléje. Várta a tanítónő szavait.

– Képzelje – frissült meg a tanítónő szava –, azt álmodtam…

Azt hitte, hogy forog körülötte az utca. Ezek a súlyos szavak kétségtelenül neki szóltak. Most végtelen, tiszta volt körülötte minden. Nem is tudta, hogyan történt, a leányt nevén szólította:

– Draga…

S a leány érezte, hogy ez a félénk, mindig lefelé néző, kék szemű fiatalember az ő nevében ért el e szóig először, s kigyúlt arccal, ajka egész melegségét kínálva nézett vissza rá:

– Simo…

Továbbhaladtak, s kint a falu szélén megfogták egymás kezét.

IV.

Magas boltozatú május jött a hosszú, zimankós télre. Álmok, tervek, vágyak áradtak benne. Az egész újjá lett életben. Minden csak egy cél kiteljesítésében élt: összekötni az elsuhanó perceket egyetlen, sóhajosan szép gondolattá: tavasz… élet!… Minden nap új és más volt, mint az előző. Mélyebb, céljához közelebb kerülő.

Csak ő nem mozdult. Már nem mozdulhatott. Még egy tárgyalás volt hátra pár nap múlva, s aztán… Most már megint hazaszökött a hivatal után. Ott sohase kereste fel a lány. Csak a rövid éjszakák verejtékező magányában zarándokolt el utcasarkokra, házak elé, hol az elvesztett percek tikkadt, fojtogató fájása fogadta…

Pedig milyen szavakkal hívta:

– Légy nagylelkű hozzám! – könyörögte. – Szenvedek… Én, aki oly boldog voltam legkisebb szavadra, nem is tudom, hogy köszönjem meg néked.

Mázsás súllyal nehezedett rá minden szó. Ezer lehetőséget forgatott meg agyában, hogy megszabaduljon. Nem bánta volna, ha valamilyen betegség, bármi, hirtelen végez vele. Mozdulatlanul ült helyén, szemében fájdalmasan égett a suta emlékezés. Már hajnalodott, mikor meglebbent kiégett, elkínzott szemei előtt különös árnya.

– A fiókjában hatezer dinár lesz ma. Ez még két hetet jelentene – gondolta. Kábult, zsibbadt fejjel, felöltözötten ébredt. Odalépett az egyik csukott ablakhoz. Az égen felhők borongtak. Törülközőjét gyűrögetve ide-oda lépkedett. Később megállott a ruhaszekrénynél… Napok, hónapok peregtek le szemei előtt. Ebben a ruhájában ült le először hivatali asztalához. Az a kabát volt rajta [255] azon a fehérbe szépülő téli napon.

Gondosan megborotválkozott, új fehérneműt vett fel, és új, szürke ruhájában odaállt a tükör elé.

Mintha a távolba nézett volna. Gyerekkora elsüllyedt mélyébe. Az apját látta maga előtt. Arca sápadt volt, ajka keserű, szeme csillogástalan. S ott… mégis, mintha ő volna.

A szobába váratlan jósággal besütött a nap. A borongós, tavaszi felhők alól kibukó nap melegen bontogatta föl a mezők gazdag illatát.

Szinte gépiesen vette kalapját. A községháza előtt felnézett a virágzó gesztenyefákra, s amit soha se tett, egy levelet leszakított az ágakról.

V.

Éjfélig csavargott a város utcáin. Akkor kikeresett egy kávéházat… Hazafelé csak reggel megy a vonat. Négy órakor. Lehunyta a szemét, úgy suttogta: a gyorsvonat… Aztán újra, megint csak a lányra gondolt… – Milyen jó, hogy délelőtt kifizette minden adósságát. Most már tiszta. Addig – s fáradtan sóhajtott –, ínig be nem megy hivatalába. Addig az övé: fényes, fekete haja, két égő szeme, vékony metszésű, finom szája, egész karcsú, csodálatos lénye… – Végtelen sóvárgást érzett. Ó, ha az övé lehetett volna! Megdidergett erre a lehetőségre. Kábultan, szinte fejbe ütötten járkált le és fel a kávéház előtt.

De aztán néha felriadt; őrültség, tisztára őrültség, amit tettem… a hatezer dinárral. A kávéház körül posztoló rendőr már figyelni kezdte a nagyon elegáns, de önmagában beszélő embert.

Ő is észrevette, hogy követi a rendőr.

Bement a kávéházba. Üres volt, s piszkos az elmúlt este emlékeitől. Szinte undorodva ült le egy asztalhoz. Álmosan jött a pincér, de frissen mosolyogva nézte a kaszírnő. Beletemetkezett egy újságba. A nő azonban már ott állott mögötte.

– Egy fiatal ügyvéd járt a házunkhoz, az volt ilyen, mini maga. De azóta még senkié… – súgta a fülébe…

Felugrott…

– Ó, bocsánat – szólt a nő. – Nem tudtam… Persze, az ember örökké arra az egyre emlékezik…

Már kint járt az utcán. Aztán új meg új utcákba került. Lassan kialudtak a lámpák, s ólomfénnyel jött az új nap. Szürke fény vonta be a házakat, az árnyékok körvonalai elmosódtak, s egymásba folytak a derengésben… Iszonyúan fáradt volt. Testéhez hozzátapadt a ruha, szeme égett, kezei izzadtak…

– Nem olyan nagy dolog az egész – mormolta az élettelen szavakat. [256]

Elbámulva nyitotta kerekre a szemét: ki szólt hozzá?!

Senki, egyedül volt. Valahol a város végén. Meg akart fordulni. De nem volt ereje. Tovább ballagott. Valami felmagasodott előtte. A vasútvonal töltése. Bágyadt engedelmességgel nézett föl a csillogó sínekre. És úgy tetszett neki, mintha minden más lett volna, mint tegnap. S bár szavakba foglalni nem tudta, úgy érezte, hogy most már rendesen bonyolódik le minden… Az ég alját egyre fokozódó dübörgés fogta át. Megértette: a vonat jön. Az égen szürke felhő gomolygott, s a kanyar alját már elsötétítette a nehéz, földre terülő füsttömeg.

Képzeletében megjelentek gyermekkori sétái az apjával, amik mindig túlterjedtek a falu utcáin, s mikor az utolsó ház is eltűnt az országúton, a messzeség és végtelenség ködlött eléjük.

– Apám – mondta, mintha közeledne feléje a dolgok értelme…

Fent a síneken szabadnak érezte magát. Mintha a sötétségből lépett volna ki, hogy önmagát láthassa. Lábai alatt csörgött a kavics, a füvön harmat csillogott. És ez most mind az övé volt. Bejárhatatlan távolságok világosodtak meg benne… Fenn van a vadgesztenyefákon, onnan néz be apjára… Igen, hiszen mindig szeretett volna felnézni valakire.

A vonat éles, figyelmeztető füttyére felvetette a fejét. Szinte vígan nézett szembe a robogó vasszörnnyel, s törpe, torz mosolyába vágyakozó, szomorú tekintetet világított: itt a messzeség, apja messzesége… Kettőjük sorsának titka világosodott meg körülötte.

Hosszan, de mégis akadálytalan bizonyossággal aludt el a csillogás szeme mélyén. A nap békésen sütött az útra, a lombos, útszéli fákra, miken túl a mező, fekete föld és nagyon messze a lehajló égboltozat zárta be azt a talpalatnyi helyet, amin túl a szem már nem hatolhat.