Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. augusztus-szeptember) 5–6. szám, 193–288. p.

(Születésének 60 éves évfordulója alkalmából)

Sok irányzatos és irány nélküli méltatója ennek az igazi költészetet élő művésznek nem tudja őt egy irányba sem beosztani. Egyik izmusba sem illik bele, mint olyan valaki, aki a saját útját járja, és a maga életét éli valóságban és költészetben egyaránt. Könyveiben, melyek mesés példányszámot értek el (pl. Peter Camenzind 1925-ig 111 ezer példányszámot), Goethe-féle lírai bensőség párosul Spinoza panteizmusával, Assisi Szent Ferenc szeretete az ős germán mítosz mélységével. Évtizedek óta művei szellemi menedéket nyújtottak mindazoknak, kik az utat saját énjükhöz buzgón keresték, és akik az elbeszélő költészet visszfényében valami feleletet vártak mindazokra a kérdésekre és bajokra, melyek az Én és Te találkozása alkalmával vetődtek fel. Hesse nem hajlik meg a külső események viharzó változata előtt, és így mentsvára lesz azoknak, kik lelküket kívánták megőrizni ama összeomlások közepette, amelyeket az élet zúdított a kultúrlényekre. Az ember valami jámbor tisztelettel nyúl könyveihez, áhítattal teszi le, csendben, meghatva, gondolkodva és tele szeretettel az író iránt, kinek ily nagy, tiszta szíve van, és azt nekünk oly aranytisztán adja át. Nyugtató nyugalom és tisztító tisztaság van bennük, a németek szerint az a bizonyos „Hesse-Ton” (Hesse-hangulat) legegyénibb tulajdona, melyet ő teremtett, és melyet alig lehet jellemezni, érzékeltetni. Egy pasztell tompított fényével hat, egy andantéjével ringat, mint egy fehér felhő, mely csendesen jár jámbor útján, vagy mint harangszó az estben, vagy mint egész tiszta ima.

Élete is ilyen, hisz benne van minden munkájában. Egy kis sváb helységben született Württemberg ama vidékén, mely már egyszer azt a bizonyos sváb költőiskolát adta a német irodalomnak, Mörikét és Schillert, Hölderlint és Uhlandot. Valami kis gimnáziumot végez, aztán papképző intézetbe kerül, Maulbronnba, ahonnan nemsokára távozni kénytelen, nem azért, mert – mint [246] a mi Berzsenyink – mores non probavit, hanem mert lelke oly úton járt, mely nem egyezett az iskola szigorú egyformaságával. Hazatér, és egy ideig mint mechanikustanonc fúr-, farag, és szenved környezete nyerseségétől. Mindezt valami csodás egyszerűséggel, gondolkodtató természetességgel írja meg talán a nagyközönség előtt legismertebb munkájában: az „Unterm Rad”-ban. A lejtőn. Nemcsak életrajz, fejlődési folyamat leírása ez a mű, hanem bizonyos tekintetben vádirat az iskola és általánosító, tipizáló működése ellen, mely megőrli lelkét egy finom érzésű, csak a maga igaz útján járó gyermeknek, Hans Giebenrathnak, aki a kisváros büszkesége, dísze. Az egész helység tanult férfiai: a rektor, a pap beléje tömik mindazt a tudományt, mi majd neki biztosítja a felvételi vizsgán az első helyet. Megfosztják álmodó ifjúsága minden örömétől, csupa jóakaratból megölik benne a vágyódást, a rajongást a természet annyira óhajtott szépsége iránt. Csak tanulni, csak telíteni az agyat, elzárni mindattól, mi nem görög rendhagyó ige, héber nyelvtan, újtestamentumi idézet és számtani példa. Pedig hogy vágyódott a tavasz után, mely most virradt, mikor „a kerek, szép hajlású halmokat, mint valami vékony, fénylő hullám befutotta a sarjadó zöld, a fák levetették téli alakjukat, azt a barna hálószerűséget éles kontúrjaikban, és fiatal, lengő leveleik egymásba és a táj színeivel eggyé folytak, mint végtelen áramló ária egy élő, zöld tengernek”. Aztán a diadal, a vizsgai győzelem és bevonulás a papképzőbe, annak sokrétegű, sokeredetű tanulóseregével, mely az „együttélés első néhány hete után valami ülepedő vegytani keverékhez hasonlít, hol gomolygó felhők és pelyhek sűrűsödnek, majd újra szétválnak, másképp alakulnak, míg valami határozott formába ömölnek”. Mint válik az eddigi mintatanulóból egy erősebb egyéniségű barát hatása alatt és az iskola eredményt hajszoló módszere következtében álmokban élő, örökös fejfájásban szenvedő rab, ki csak annyi erőt tud még kifejteni, hogy otthon maradjon. Ez a jellemrajznak oly tökéletes, csakis átélésen elérhető szépsége, amilyet a német irodalomban is csak kevesen tudnak elérni. Mint viszi az ár magával a fiatal lelket, az élet árja, piszkos habja a műhelyben és annak valóságában, mint sújtja földig az első, csak képzelt szerelem tisztátalan súrolása, mint sodorja az első, inkább undorító, utálkozó részegség öntudatlanul a folyóhoz, a halálba: mindez közel visz a végzettragédia mégis indokolt végéhez, noha a hősnek alig volt bűne. Mintha megtisztult volna halálában „a sötét folyó már vitte Hansot hidegen, csendben, lassan. Utálat, szégyen és szenvedés elmúlt felőle, sötéten sikló, sovány testére letekintett a hideg, kékes őszi éj, kezével, hajával és fakult ajkával játszadozott a fekete víz. Senki sem látta, hacsak nem a reggeli vadászatra induló suta vidra, [247] mely ravaszul nézegette, és hangtalanul húzott el mellette. Senki sem tudta, hogy került a vízbe. Talán eltévedt, és egy lejtős lankán lesiklott, talán inni akart, és elvesztette az egyensúlyt. Talán a víz szépsége csalogatta, hogy fölébe hajlott, és minthogy az éj és a sápadt hold annyi békével és mély nyugalommal tekingettek feléje, néma kényszerrel a fáradtság és félelem űzték a halál árnyába.”

Mindez nem csak azért érdekes, mert – a vészes véget leszámítva – szinte önvallomásszerűen a költő fejlődését mutatja, hanem mert a néhány közbeszőtt idézetből kitűnik Hesse lényegi kapcsolata, ösztönös összefonódása a természettel, a talajjal, Ezzel a jellegzetességgel egy nagyobb mozgalomba kapcsolódik be, mely különböző kiindulópontokból és sokféle eszközzel. tehetséggel a 19. század végén a naturalizmusból és impresszionizmusból az élet és költészet ősforrása felé törekszik, nem irodalmat akarva, hanem költészetet. Ez az irány Gottfried Kellertől veszi eredetét, és túlhaladja, szélesíti a „Heimatkunst” fogalmát is. Ahol Keller a fejlődési regényt és elbeszélést abbahagyta, ott kezdi újra Hesse, menten minden idegen, külső behatástól, mellyel a korabeli irodalom át volt itatva. Szigorúan távol marad minden román hatástól, mert Hesse műveinek nemcsak stílusa elmélyült, nemesebb németséget tartalmazó, hanem maga a műfaj is sajátosan német, az a faja a költészetnek, mely leginkább esik össze a németség örökösen kereső, töprengő és törekvő jellemével Regényeinek ifjú hősei mind keresik a kulcsot, mely lelkűk mélységeit nyitja, mellyel lehatolhatnak oda, hol – mint egy másik alakja mondja – sötét tükörben a végzet, a sors képei nyugodnak. Van ebben sok misztikum, különösen mikor a cselekményt hirtelen egy város, egy vidék, kolostor vagy a szülői ház teréről a lélek szimbolikus világába helyezi át, de ez eredeti sajátsága a német léleknek, és már a néhai romantikus iskolának is tulajdona. Ez az a misztikum, mely mindig a rendszerető tudomány fölé helyezi a teremtő művészetet. „Ez ősidőktől fogva úgy volt, mint ma is – mondja Hesse –, hogy a tudósok az új tömlő érdekében megfeledkeztek a régi borról, míg a művészek gondtalanul kitartva néhány külső tévedésük mellett sokaknak hoztak vigaszt és örömöt. Ez a régi, egyenlőtlen harc a kritika és teremtés, a tudomány és művészet közt, melyben mindig amazoknak van igazuk anélkül, hogy ebből valakinek is haszna volna. Emezek pedig a hit, a szeretet, a vigasz, a szépség és örökkévalóság sejtésének magvait hintik el, melyek mindig kedvező talajra találnak. Mert az élet erősebb a halálnál, és a hit hatalmasabb, mint a kétely.”

Nagy lelki megrázkódtatások elől már Goethe is mindig a [248] meneküléshez folyamodott, az egyedüllétet kereste. Ez jellemző Hessére és hőseire is: a menekülés az emberek elől és újra vissza hozzájuk. Ez az egyedüllét, esztétikus magánykeresés lényege alakjainak. Maga a költő is állandóan menekül, úton van, keresi a magányt. Hol munkás Calzóban. majd könyvkereskedő Tübingenben, író Svájcban, bejárja Indiát, hogy Buddhát megismerje, meg a magányt, társtalan akar maradni, mert „minden embernek van lelke, mely senki máséval vegyülni nem tud. Két ember egymáshoz közeledhetik, beszélhet egymással, lehetnek meghittek is, de lelkűk, mint a virágok, a maguk talajába gyökeredzettek, egyik sem juthat a másikhoz, mert ezért gyökereiket kellene elhagyniuk, ezt pedig nem lehetik.” Ilyenek hősei, különösen az, kinek népszerűségét köszönheti: Peter Camenzind. Egy nagy erejű, csupa izom parasztlegény, kinek erős vállain azonban Hesse álmodozó, tépelődő feje nyugszik. És már kész is a tragikum. Az ilyen ember nem találja fel magát az életben. Külsőleg nem, de belsőleg nagyon. Külsőleg csupa ferde sík van közte és az emberek közt: félénkség, félszegség, esetlenség, nyugtalanság és keserűség. A városból a hegyekbe menekül, a síkságról a havasokra, Németországból Itáliába. Párizsba. De bensejében csodásan éli életét és az életet: botorkáló barangolásával és szelíd szemléletével oda jut el, hova Spinoza tiszta tudásával nagy nehezen tornázta fel magát, a tiszta, jóságos világszeretethez és az igazán jó emberek szerető áhítatához.

Egy ilyen lélekre, mint Hesse, a világháború természetesen rettenetes élményként hatott, Bernbe menekült előle, de nem tagadta meg magát, sem a szt. ferenci lelkületet, mely benne munkált. A háborús jótékonyság szolgájává szegődött, mert ez volt az egyetlen mód, hogy az európai civilizáció romlását átélje, felette úrrá váljék. Itt lendül legmagasabbra fejlődése: megtalálja az utat a német ifjúsági mozgalomhoz, és ennek kifejezéseképp teremti ennek az új ifjúságnak legszebb könyvét, a „Demian”-t, majd „Siddharta” c. regényében eljut az indus filozófiához. Oly tobzódó színeket és szikrázó tüzeket talál ennek a sokrejtélyű földnek rajzához, hogy mellettük a hazai tájakról adott bensőséges képei is elhalványodnak. Ez az idegenbe vonzó ösztön: a vándorhajlam is hazai talajon fejlődött ki benne, mely a sváb törzs egyik sajátsága. És ez a kettősség: a röghöz kötöttség és az idegen tájaknak belső átérzése megvan hőseiben is. Mindenütt egyek a természettel, mert az számukra nemcsak környezet, hanem maga a lényeg. A természet rajza – különösen későbbi munkáiban – okozatilag belekapcsolódik személyeinek lelki életébe is, szinte ható, mozgató tényezővé válik, „…most Isten szemébe nézek, most velem beszél a föld szelleme, a magaslat szelleme, [249] a tó és a messze nyúló hegység” – írja egyik elbeszélésében Hesse.

Eddigi oeuvre-je széles skálájú, noha van tárgyaiban bizonyos egyneműség, hasonlatosság. De ez nem untat, nem hat ránk ismétlődésképpen. Még tragikus kimenetelű eseményeiben is valami biztatót, vigasztalót találunk, annyi szépséggel környezi a kemény sorsot, oly kikerülhetetlenné és felszabadítóvá teszi a véget, hogy megbékélünk, megnyugszunk, mert – mint a fent említett Hans Giehenrath eseténél is – az élet, s a mindent megölő, mit sem nyújtó jövő még ennél is súlyosabb terheket rakott volna a mélázó, önkínzó hősnek gyönge testére. Ez a wertheri vonás később enyhül ugyan, a vég nem oly végzetes, de a lelki szenvedés később is előfordul, csak alakjai magukban bízóbbak, erősebbek, mint az a szegény jeles tanuló. Vagy az eseményeket oly hangulatú világításba burkolja, hogy hősein – bármily külső és belső megrázkódtatásoknak is teszi ki őket – nemigen érezteti a tragikumot.

A mai német kritika irányított elveivel Hessét a fajnémet irodalom számára foglalja le. Pedig Hessében ennél több van. Noha szívében mindig rajongva csüngött sváb szülőföldjén, megtalálta útját a nagy Európa felé is. melynek ő egyik legnemesebb hirdetője. A „Narciss und Goldmund” című regényében önmagát úgy állítja be, hogy benne két ember él, az egyik csupa szellem és akarat, a másik lélek és vér. Erősen begyökerezve azokba a hatásokba, melyeket szűkebb hazája kitörülhetetlenül égetett beléje, megtalálta az utat a nemes európaiság felé, mely a mai küzdő nemzedékeknek irányt jelöl egy jobb, tisztább jövendő felé.