Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. augusztus-szeptember) 5–6. szám, 193–288. p.

A magányos ember künn lakott a faluszélen, nagy víz mellett, mely örökké változtatta a színét, hol vörös volt, mintha valaki vért csurgatott volna belé, hol kék, mintha rászakadt volna az ég, hol meg zöld, mintha fiatal erdő állott volna a mélyében. A magányos ember sokszor elnézte a víznek ezt a folytonos színváltozását.

Amikor egyszer fűzfába kapaszkodva a víz fölé hajolt, s megpillantotta annak tükrében az arcát, észrevette, hogy az is hol vörös, hol kék, hol meg zöld, akár a víz, mely alatta folydogált. A magányos ember ekkor nagyon megrémült, de később megnyugodott, s megbarátkozott a csodával, csak más lett, mintha kicserélték volna, akkortól kezdve elhagyottnak érezte magát, mint a csend, melynek nincsenek testvérei.

Mert valójában nem volt egyedülálló. Volt családja, testvére, barátja, szolgálója, kutyája, macskája, hivatala s hivatalában íróasztala, melyet szintén a magáénak mondhatott. Ezenkívül mi egyébre lett volna még szüksége? Úgy élt, akár sok más ezer ember: hivatalában pontos volt, megbízható, családi körében gondos, szeretetteljes, szigorú,

– Kálmán – kérdezte esténként a felesége, egy terebélyes polgárasszony –, Kálmán szívem, megmelegíthetem a vacsorát?

– Igen, angyalom, kérlek szépen – válaszolta a magányos ember, s legényesen rávert a felesége hátára, hogy hadd lássa, mennyire becsüli. Pedig éppen akkor érezte a legjobban, hogy milyen társtalan, magányos, akár a csend.

Gondjai ilyenkor messzire kalandoztak. S miközben ott ült az elégedett családi körben, a klotternyős lámpa alatt álla alá kötött szalvétával, csámcsogva fogyasztván a maradék pörköltet, keresztbe tett lábain házi papuccsal, olyan volt, mint valami szolgálatos háziangyal. De mikor így szótlanul üldögélt, mint a szfinx a Szaharában, gondolatban messze járt, mert környeze[241]tében árvának érezte magát, akinek senkije sincs, aki megértené.

Pedig ahol ő járt, legszebb szigete volt az életnek, s az élvezetek közt a legnagyobb gyönyör, akár az ópiumszívó legmélyebb álma Xilontosz virágos mezején, ahol oly mélyen van eltemetve a szenvedés, hogy senki meg nem láthatja, s ahol az ördög öreganyja is megfordul, és más tájat keres, mert fél, hogy megfeledkezik másáról, és elkábul a gyönyörűségtől.

A halál leányaira gondolt ilyenkor Kálmán, a magányos ember.

Régen volt, hogy először ment hozzájuk. Hogyan került oda, maga sem tudta. Egyszer csak ott volt, s azután mind többször kívánkozott közéjük. Gyakran kénytelen volt abbahagyni munkáját, megdörzsölni kopasz fejét, szemét lehunyni, hogy megjelenjenek előtte a halál leányai, s ránevessenek. Akkor az ő arca is elégedettebb lett, s újra nyugodtan munkája fölé hajolhatott.

Hogy merre laknak a halál leányai, nem tudta volna megmondani. S ha valaki megkérdezte volna, bizonyára össze-vissza hadar, dadog, vagy némán megszalad. Az odavezető utat ő sem ismerte, de bármikor el tudott hozzájuk találni. Nappal éppúgy, mint éjszaka, télen éppúgy, mint nyáron.

Egyszerű parasztházban laktak a halál leányai, kicsiny, zöld zsalugáteres ablakok mögött, melyek eltakarták a titkokat és villogó testük fényét. Szobájuk földes volt, és ágyaik a falak mentén sorakoztak. Az udvarra nyíló ablakok kertre néztek, dús szőlőfürtök lógtak le rajtuk, s a fekvőnek csak ki kellett nyújtania kezét, hogy markába hulljon az édes gyümölcs. De ha az ember Gyüdipe selymes ujjainak cirógatása alatt lehunyta a szemét, ezerféle kábító illatot érezhetett a kertből beáramlani, ezer illatot, és egyik hódítóbb volt, mint a másik. A virágok őshazája volt ez a kert.

A lányok azonban egyszerűek és természetesek voltak. Igaz, csipkézett ruhákban jártak, amelyből gyakran kibomlott dús keblük melegsége vagy kemény combjuk éles vonala, de ők nem restelkedtek emiatt, természetesek voltak és közvetlenek, barátságosak és vidámak, mintha nem is lettek volna a halál leányai. Első látogatáskor Kálmánt hideg borzongás fogta el, valami rettenetes érzés, kihűlt agya mögött nem talált értelmet, mintha fejjel egy feneketlen kútba esett volna.

– Térj magadhoz, szép fiú – mondták neki a leányok, és mindegyik megforgott előtte –, válassz magadnak szeretőt közülünk, és meglátod, boldog leszel.

– Hol van apátok?! – kiáltotta torka szakadtából Kálmán. – Mondjátok meg: merre bujkál, s mikor tér haza?!

– Ó, tőle ne félj – nyugtatta muzsikáló hangján Gyüdipe, a szőke szépség, legszebb valamennyi között –, neki sok dolga van, [242] ritkán jár haza. – Így gügyögött a halál legszebb leánya, és gömbölyű karjával átkulcsolta Kálmán dermedt nyakát. De az nem nyugodott meg könnyen.

– Mondjátok meg, ha itthon van, ne hazudjatok! Tudni akarom! Ó, minek is jöttem ide, hiszen ti cédák vagytok, s az életemet akarjátok,

– Ne mondj ilyet! – sikoltotta Gyüdipe, és párnás kezét a rémült ember szájára tapasztotta. – Ne beszélj így, szívem! Én szeretni akarlak téged, és azt akarom, hogy te is szeress. Ha kicsit megcsendesedsz, és leülsz velem oda, abba a sarokba, ahol senki sem zavar, sokat mesélek neked.

S ahogy együtt ültek, Gyüdipe beszélni kezdett.

– Nem kell félned tőlünk, hiszen láthatod: húsból és vérből valók vagyunk, szívünk van, meleg szájunk, és szépek vagyunk, mit akarnál még, hisz itt minden boldogságot megtalálhatsz. Most még hideg fut végig a hátadon, de lesz úgy – emlékezzél arra, amit most mondok –, lesz még úgy, hogy mindentől elfordulsz, elfelejted restvéreidet, elfelejted anyádat, gyermekeidet, és hozzánk menekülsz, mint az űzött vad az égő erdőből, ide bújsz hozzám, karomba, és egyedül itt érzed magad biztonságban. Mert kertünk illata mindennap bódítóbb lesz, gyümölcsünk mindig édesebb, csókom pedig oly forró, mint a nap tüze.

– Mert nem vagyunk mi elátkozott királyleányok, akikről nem tudod, hogy mikor változnak egérré, és surrannak el a lábad alatt, tündérek sem vagyunk, sem najádok, akiknek pikkelyes a testük, hideg és sikamlós, mint a jég – mi egyszerű leányok vagyunk, anyánkkal élünk itt, műveljük a kertet, baromfit nevelünk a hátsó udvarban, és tejet fejünk az istállóban, reggeltől késő estig dolgozunk, és abból élünk, ami itt megterem. Csak olyankor hagyjuk abba a munkánkat, ha vendég érkezik, valamelyikünk szerelmese, mint most te, az enyém.

Kálmán végigtekintett a szobán. Valóban minden leány egy-egy férfival ült együtt, s a búbos kemence mellett, pirosra festett faalkotmányon, mint valami trónuson, boglyas hajával, vastag tokájával és lezárt, rettentő nehéz szemhéjával, szunyókálva ott ült a halál felesége, akit a leányok mamának hívtak. Gyűrűs ujjait összekulcsolta hájas hasán, és fogatlan szájából hangos hortyogás bugyborékolt. Többször odaszaladt hozzá valamelyik leány, és csókot cuppantott az arcára, mire a vénasszony felhúzta szemhéjait, ezeket a szörnyű vaskapukat, és félálmában csak ennyit szólt a csókos kedvű felé:

– Eredj, miért nem hagysz aludni?

– Ugye, kedves itt nálunk? – csicsergett tovább Gyüdipe, majd elborította Kálmánt csókjaival, s ujjaival haját tépte, mintha [243] őrületében el akarná a gyönyörű fürtöket pusztítani, azután szederjes ajakkal elomlott s vonaglani kezdett, mit a kígyó a bűvös síp hangjaira.

A férfi a vágytól megszédülten borult rá a reszkető ajkakra, teste kitüzesedet, s szeme előtt elmerült a kis szoba a szunyókáló vénasszonnyal, és Gyüdipét karjaiban tartva tenger habjain ringatódzott. Fölötte vijjogva sirályok röpködtek, hullámok dobálták ide-oda –, le-föl, s messziről, Xilontosz rétjei felől egyre hallotta az üvegharang kongását. A hang lila felhőkön úszott, táncot jártak a virágok, s illatuk olyan volt, mint az angyalok lehelete. Így feküdtek soká, nagyon soká.

Közben piros hajnal fakadt az égen, aztán fekete éjszaka terült szét, és az üvegharang csak kongott-búgott, a sok ezer illat pedig szállt, hullámzott, a virágok a réten fáradhatatlanul bokáztak – soká, nagyon soká. Ezer év is elmúlott így talán.

Akkor megszólalt egy hang, mintha a felhőkből dübörgött volna, vagy a föld gyomrából, mire a virágok szégyenlősen hajtották le fejüket, a tenger hullámai elültek, az üvegharang hangja eltörött.

– Elég lesz már, gyerekek – motyogta a halál felesége rozzant trónusán –, küldjétek haza a vendégeket, mert hajnalban újra kezdődik egy nap.

És ismét úgy volt minden, mint az előbb, csak Gyüdipe szép szeme alatt húzódtak fekete karikák, és a plafonon függő petróleumlámpa pislogott álmosabban.

– Eljössz máskor is, szívem, ugye? – hízelgett Gyüdipe, és elkísérte Kálmánt az ajtóig.

Sok évig járt Kálmán a halál leányaihoz. De a házigazdát mindig sikerült elkerülnie. Mert félt, rettegett tőle, ha szerette is a leányait. De meglehet, hogy a félelem is kellett a boldogsághoz. Igaz, közben megfogyott, lesoványodott, összeesett, egy fejjel kisebbedett, amióta a halál leányaihoz járt.

– Mi van a kolléga úrral? – kérdezték tőle a hivatalban. – Nem lenne jó, ha orvoshoz fordulna? Nem akarjuk ijeszteni, de már régen figyeljük, valami baj van az egészségével.

– Nono, semmi az egész – felelte Kálmán, és erőltetetten nevetett hozzá.

– Úgy aggódom érted, fiam – sopánkodott a terebélyes asszonyság, felesége –, hideg borogatást teszek rád éjszakára, és meg kell innod egy bögre forralt bort.

– Nono – dörmögte Kálmán, mert ez volt kedvenc szava, és rápaskolt az asszony kövér, meztelen karjára –, csak semmi elérzékenyülés. Olyan vagyok én, mint a vas. [244]

Dolgát csakugyan jól végezte, továbbra is az maradt, aki volt, pontos és megbízható tisztviselő, jó apa és gondos férj. Igaz, ez csak látszat volt. Lelkében egyre erősebben érezte a magányt, az egyedüllétet, az árvaságot.

– Senki sem ért meg engem – panaszolta Gyüdipének –, csak te, de az apádtól félek.

És sokszor járt akkor a folyó partjára, a színét változtató víz mellé, és bele-belekiabált az éjszakába:

– Halál! Halál! – mintha csak párbajra hívta volna, de az nem mutatkozott.

Egyszer aztán, egyik szombat este, mikor kádban ült forró vizet paskolva magára és szőrös mellét szappanozva, hirtelen mintha fejbe kólintották volna. Kezéből kiesett a fürdőszivacs, ő pedig majdnem feje búbjáig merült a kádba. Alig volt annyi ereje, hogy feltornássza magát, és kiordítson a konyhába, ahol felesége a harisnyát stoppolta:

– Erzsébet, gyere be, segíts! Erzsébet!

Úgy vitte ölében a vaskos asszony az ágyba, amelyből Kálmán többé nem is kelt fel. Megcsinálta a végrendeletet, megmondta, milyen legyen a temetése, és várta a halált.

Utolsó délutánján magasra szökött a láza – különben nem merte volna megtenni, amit tett –, mert így kezdett kiabálni:

– Engedjétek hozzám a halál leányait, engedjétek hozzám Gyüdipét!

Felesége kezébe temetett arccal zokogott, a rokonok mindannyian sírtak, az orvos pedig a szíve fölé hajolt, s dobogását vizsgálta.

Erre megcsendesedett, mert úgy látta, hogy a halál leányai mind odagyűltek az ágya köré kórusban énekelve. Még egyszer megcsodálta őket, elgyönyörködött szépségükben és énekükben, de ekkor kinyílott az ajtó, mire fel akart ugrani, mert zörgő csontjaival belépett a halál, s lábait szétvetvén ráförmedt leányaira:

– Pusztuljatok innen, bestiák! Az én csontjaimról lerágtátok a húst, ezt a nyomorultat is tönkre tettétek, takarodjatok haza.

Kálmán többet nem látott, a halál leányai átdalolták a másvilágba, családja körülötte zokogott, odakünn a fűzfák alatt pedig most először lett fekete a víz, mintha a pokol kormát szórták volna bele.