Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. augusztus-szeptember) 5–6. szám, 193–288. p.

Az egyikben az édesapám alszik már huszonkilenc éve.

Fényes, pléhburkolatú koporsó. Én akkor aranynak hittem. Pedig már kilenc esztendős voltam. Mégis hittem a mesékben. Csakis a mesékben hittem. A falusi egyszerű fakoporsók között pedig mesébe illő volt valóban az apám koporsója. Talán büszkélkedtem is vele, hogy lám, az én apám aranykoporsóban fekszik! Talán karon is ragadtam a hitetlenkedőket, talán oda is vezettem a fényes ravatal elé, és mondtam:

– No, nézd csak! No, mit mondtam!? Ugye, hogy arany?

Huszonkilenc éve már. Nem emlékszem mindenre, de azt tudom, hogy halálában is büszke voltam az én apámra! A koporsójára is.

Ő volt az életem legnagyobb, legdrágább és első vesztesége. Akkor ütött arcon legelőször az élet. Számomra addig ismeretlen mélységből fakadó könnyeket sírtam. Nagyon keservesen, és nagyon sokat. De amikor a könnyem folyása megállt, aprólékosan megbámultam koporsóját. Megsimogattam a fényes pléhburkolatot, és apró ujjaimmal kitapogattam minden kis domborművet rajta. Tetszett. Elnézegettem.

Amikor aztán összekulcsolt, merev kezére, felkötött állára tévedt kerekre nyílt szemem, megrémültem, és bátorításul, mint mindig, most is az ő, szenvedéstől bánatosra festett, de rám mindig mosolygó, meleg tekintetét akartam keresni. Csak akkor eszméltem rá, hogy a szeme le van csukva. Akkor döbbentem rá, hogy az apám tekintete többé már nem az enyém! Fájót, éleset dobbant a szívem… Valamim volt, és elveszett… azt éreztem. Kiszaladtam a halottas szobából a világosra.

Az udvaron, a bejárat előtt a falhoz támasztva ott állt a koporsó fedele. A nyári napsugár, ahogy végigtáncolt a cifra ékességeken, odacsalogatott. Véletlenül senki sem volt a közelben. Odabátorkodtam. Végigjártattam apró ujjaimat a cifraságokon, tenyeremet megcsiklandoztam a pléhrészek csillogó simaságán. Elolvastam vagy kétszer is az apám aranybetűkkel kiírt nevét. A másik oldalon meg: élt 52 évet. [227]

Aztán meg a koporsófedél alá bújtam.

Alulról csodálatosan egyszerűnek látszott az egész. Semmi csillogás, semmi arany, csak valami kékesszürke festékkel volt befestve.

Halottnézők jöttek. Megálltak a koporsófedél előtt is egy pillanatra. Megnézték. Talán a feliratot is elolvasták. Én mozdulatlan csendességben lapultam meg alatta. Nem akartam, hogy megsimogassanak. Nagyon sokan simogattak meg már aznap, és úgy fájt a simogatásuk.

Éreztem, hogy a szemem még könnyes. Megdörzsöltem az öklömmel. Hosszú szempilláim alatt annyi könny lapult meg, hogy a mutatóujjam hegyére is jutott még egy kövér cseppecske belőle, odanyomtam hát ezt a nagy cseppecskét a koporsófedél szürke belsejére. Határozottan érdekesnek találtam, hogy az érintés nyomán egy fekete pont rajzolódott oda.

Még egyszer odanyomtam az ujjam. Az eredmény ugyanaz. Két fekete pont egymás mellett. Mint két tágra nyílt szem!

A többi már magától adódott. A két pont közé húztam egy vonalat – adta a könnyet bőven a másik szemem – abból kitelt az orr is, alája egy vonás: a száj, az egészet most karikába foglaltam, és kész volt a fej.

Nyitott szemű emberfejet rajzoltam. Szegény apám szeme úgyis csukva már! Ki tudja, ha aztán mégis kinyitná a szemét, mikor már ráborul ez a koporsófedél, bár látja a rajzot, amit én rajzoltam! Nyitott szemű embert az én csukott szemű apámnak…

Könnyből már nem futotta tovább, megnyálaztam hát az ujjam, és a nyitott szemű emberfej alá odaírtam a nevem is:

IMRE

Nagyon megkönnyebbült a lelkem utána.

Sírtam még azután is sokat, különösen azért, mert az anyámat is zokogni láttam. Sírtam az utn is, mert nagyon a lelkemre nehezedett a gyászinduló. Még ma is belereszketek, ha a szomorúan ismerős motívumokat hallom.

Úgy hiszem, a temetőben, a kripta mellett már nem is sírtam. Új, családi kripta volt, az apám volt első lakója. Tiszta volt, frissen meszelt, és a koporsó még lenn is ragyogott benne.

A temetés után habos kávét kaptam.

*

A másikban az édesanyám alszik már huszonnyolc éve.

Én azt a koporsót nem akartam látni!

Messzi, öreg diákváros legkisebb gimnazistája voltam akkor. Apám aranykoporsója volt szinte utolsó képem a szülőfalumból. Ha behunytam a szemem, és kissé megdörzsöltem, még tisztán [228] kirajzolódtak előttem csillogó díszei.

Hazavittek haldokló anyámhoz. Megcsókolt, mosolyra torzult a fájdalom ránca arcán, és hidegülő kezébe fogta a kezem. Rám nézett, és felém súgta reszkető suttogással:

– Imriském…

Aztán elfordította a fejét úgy, hogy ne láthassam a könnyét. Én is elfordítottam a fejem, úgy kínáltam oda arcom másik felét az Életnek, hogy oda üssön, üssön, amekkorát csak akar…, én kiállom…, csak ne…

De mégis a szívembe ütött. Ököllel.

Az anyámat szerettem legjobban a világon!

Valaki elvont az ágytól, és én kimenekültem a világosságra. Menekülni akartam! Sírva könyörögtem, hogy vígyenek vissza az iskolába! Még ma!

Nem akartam, nem bírtam még egy koporsót látni! Megértették. Visszavittek. Vigasztaló szavakkal vettek körül. De azok leperegtek rólam. Én már csak a meséknek hittem! Hogy aztán nem volt már, aki meséljen, meséltem én magamnak! A fekete gyászszalagot sem tűztem fel!

Este, mikor az ágyamba bújtam, vézna lábszárammal, még véznább karommal átkaroltam a dunnám, a párnám, és belesúgtam:

– Anyukám…

Tisztán hallottam a választ:

– Imriském…

Aztán álmodtam. Nem is halt meg. Beteg, az igaz, hiszen láttam is…, de már biztosan jobban van. Csak nem akarják még nekem megmondani, mert valójában én meg sem érdemlem, hiszen most is intőt kaptam számtanból! Hanem év végére, ha aztán kijavítom azt a vacak számtant…, akkor aztán kézen fognak, és titkolódzó mosolygások kíséretében odavezetnek majd a mi régi házunk elé, és azt mondják:

– …de ha még egyszer intőt kapsz…

De én nem fogok addig várni, míg ők befejezik a mondatot! Anyukám se állja azt ki a kiskapu mögött, hanem…

Reggelre ilyenkor mindig könnyes volt a párnám.

*

Valami négy-öt év is kellett hozzá, hogy elkopjon az álmom eleven színe. Kamaszodni kezdtem, de még mindig visszasírtam az álmom. Akkor kezdett fájni, hogy nem is láttam anyám koporsóját.

Egyszer aztán kinyílt a kripta ajtaja. Egyik nagybátyámat temették. Ott álltam én is a gyászolók közt, de nem hiszem, hogy sírtam volna. Én már elsirattam az én halottaimat. Fakulni kezdtek az emlékek is. [229]

A gyászolók közt álltam, szemben a kripta szájával. Sűrű, fekete sötétség ásított belőle felém. Nem tudtam levenni róla a szemem. Csak néztem, néztem merően, mint a megigézett. Addig néztem a sötét kriptatorokba, míg egyszer csak nagyot dobbant a szívem…! Mintha egy koporsó végének sötét kontúrját látnám… Sötét, penészes színű koporsó… Talán az édesanyám koporsója…, melynek látása elől megszöktem…, melyre nem hullt az én könnyem, pedig én tudom, hogy mennyire szeretett.

Akkor vitték le nagybátyám koporsóját a vállalkozó munkásai. Már szállingóztak is kifelé…

Lábam megdermedt…, torkom elszorult…

Csendesen sírdogáltak körülöttem, észre sem vették, mi szaggat belülről…

Az utolsó ember is kilépett a kriptából.

A penészes színű koporsó mintha megmozdult volna…, mintha azt súgta volna: …Imriském!

Mellettem állt egy hölgy, a család kedves ismerőse, virág a kezében.

Valósággal kirántottam a kezéből, és a kripta torkába vetettem magam…

Ott lenn aztán megtorpantam a felém kandikáló, penészszínű, korhadó fakoporsó mellett. Lepergett már az oldaláról a kripta földjére sok aranyozott, szétmállott papírbetű, de annyi maradt még, hogy az anyám nevét elolvashattam.

Édesapám nagy aranykoporsója ott állt mellette. Megszíntelenedett már a fényessége, de még így is szép volt. Édesanyám színtelen kis fakoporsója úgy húzódott melléje, mint valamikor régen… szinte hízelegve… kedveskedve…

Reszkető kezemmel megsimogattam a nyirkos koporsót, és óvatosan ráhelyeztem a csokrot.

A szememből egy nehéz könnycsepp esett szuvasodó fájára. Beitta abban a pillanatban…

Visszahúztak a kriptából. De már akkor görcsös zokogással sírtam. Nagyon könnyű lett utána a szívem.

Ott álltam, míg újra be nem falazták a kriptát.

Biztosan tudom, hogy mikor az utolsó téglát is helyére rakták, amikor újra csendes sötétség takarta be a kripta lakóit, az a kis, korhadó fakoporsó még közelebb húzódott a fakuló aranykoporsóhoz, annyira, hogy az otthagyott csokorból bár egy virágszirom megérinthette azt is…

…és az érintésre megszólalt az apám.