Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. augusztus-szeptember) 5–6. szám, 193–288. p.

Fenn egy tiroli hegyen, fából épült házikóban komor fenyők hallgatag testőri gárdájától körülvéve egy különös ember lakott. Wernernek hívták, ennyit tudtak róla lent, a kis tiroli községben, de a másik neve nem élt az emberek ajkán. A keresztnév mindig valami kis bizalmasságot jelent, de ehhez az emberhez még gondolatban sem lehetett bizalmassággal közeledni, ezt az embert úgy hívták egyszerűen csak Wernernek, ahogy a fenyőt csak fenyőnek hívják és a Zemm folyót egyszerűen csak Zemmnek. Hosszú, ingatag járású férfi volt, fehér, sápadt arcát fekete szakáll körítette, és messzeséget kutató, mély szemében fellobbanó gondolatok villogtak. Mindig váratlanul bukkant fel az erdő mélyéből, szinte csörtetve, félelmesen, mint a hegyek vadja, a szembe jövő embereket szóra sem méltatta, elfutott mellettük, mint a szellő, de a rohanó vizeknél sokszor megállt, és ekkor a különös ember összeolvadni látszott a szent tisztasággal lengő levegőéggel, a haragosan zúgó habokkal, madarak zengő életével és gyöngén reszkető bokrok mély némaságával. A község lakói ijedt csodálkozással meredtek rá, amikor a hegycsúcsokra vezető, magányos utakon vele összetalálkoztak, egy percre meg is álltak, utánanéztek, aztán vállat vonva útjukra mentek.

Werner egy fiatal lánnyal lakott együtt a hegyi kunyhóban, egy kicsi, szőke, jelentéktelen arcú hölgyikével, és olykor ezzel a kis nővel tűnt fel az elhagyott szerpentinutakon. A magas termetű férfi mint valami gyönge virágszálat szorította ilyenkor magához a szőke kis jelentéktelenséget, olykor tele tüdővel beleénekelt a nagy mindenségbe, és hosszú karja a gyönyör szabad gesztusával függött a levegőben, mialatt a szőke, kerek fej, mint valami nagy és ragyogó érdemrend, a mellén tündökölt. Ezt a hölgyet Hédinek hívták, és ennek a hölgynek viszont a vezetékneve volt egészen mellékes, mert a Hédi név egyedül is jellemezte, megmérte és megmagyarázta ezt a lényegtelen női életet. [218]

A község lakóinak nem volt igazuk, amikor Wernert futóbolondnak nézték. Wernerről tudni kell, hogy a világháborúban öt éven át fedezékek mélyén, egyik napról a másikra átmentette az életét, amelyet minden felvirradó hajnalban újból az Isten ajándékának érzett. Werner merengő lelkű, gondolkodásra hajlamos ember volt, befelé élő bölcs, akinek messzeségeken csüggő lelkét egyszerre csak sűrűn omló emberi vérbe és fekete nyomorúságba taposták bele. Werner akkor ott, a fedezék mélyén, a halál misztikus folyosóján gondolatban eltávolodott az embertől, aki öl, aki abba a gyönge, múlandó húsba, amit a természet néhány évtized tartamára az emberre aggat, hogy lenni tudjon – hideg ésszel életoltó vasat szúr bele, mialatt kerengő fecskék életet allelujáznak, és lélektelen virágok csodás arcukat a mindent megáldó, mindeneket szerető nap felé fordítják.

Ez az ember akkor a lelke tapogató érzéseit mindinkább visszahúzta a gonosz embertől, és bizalmatlanul tekintett bele az emberek szemébe, amelyben a halál ördögi örömét vélte meglátni. És lassanként az utolsó férfi lelkéről is leszakította a szíve gyökereit, és már csak a gyilkos kéz nélküli virágokban, az Isten értelmét tükröző napban, az oktalan emberi gőgöt megalázó viharban s a természet ezer más nagy titkában oldotta fel nyugtalan szeretetét. S amikor a világháború forrongó poklából ép tagokkal kikerült, Werner emberkerülő, magába zuhant, istenkereső vándorrá lett.

A telet Bécsben és Berlinben töltötte, hónapos szobában élt, és naphosszat öreg könyveket bújt. De a tavasz felébresztette téli dermedtségéből, és Werner rohanva szállt a természet feltárt lelke felé, felkereste a száguldó, fekete felhőket, az örök haraggal siető vizeket és fölötte a békítő, csitító, csacskán trillázó, jóságos madarakat, a mindenséget, amely mögött az Isten szíve tüzel.

Bécsben, a vonaton egy fiatal lány került az útjába, akit elfogott, mint egy véletlenül feléje repült kis madarat. A leány örömmel tartott vele, a nagy, fekete szakállas, villogó szemű férfival, aki úgy beszélt hozzá, mint egy tapasztalatlan, ártatlan, gyámolításra szoruló gyerekhez, és akinek amellett valami szelíd gúny derengett hosszúkás, sápadt arcán, ami a leány szemében nagyon érdekessé tette ezt az embert. És Werner szívesen vitte magával a leányt, mert gondolatban a nőt is a természet szent és ártatlan szépségei közé sorozta, és míg a férfi gonosz értelmét hideg gőggel lenézte, a leányt beszélő virágnak tartotta, akiből az Isten jókedve nevet a világra. És Hédi, a bécsi fruska most egy beszélő virág lett, a természetnek egyik szent és misztikus szépsége. [219]

Hédi ott, a hegyi kunyhóban teljesen betöltötte a hű feleség szerepét, szorgoskodott a kis szobában, főzött, takarított, egyébként pedig minden szabad percében Wernert csodálta. Ezt pedig nagy és ámuló szemekkel cselekedte, és minduntalan megállapította magában, hogy ezt a büszke, gúnyos és gyöngéd férfit megérteni nem lehet. De Wernernek erre szüksége sem volt, ő megelégedett azzal, hogy Hédi fiatalságával, mosolyával és dallamos hangjával átsugározta otthonát. Hédinek csapkodó, könnyen hevülő lelke is volt, de ebben a gyöngéd együttesben ennek a körülménynek semmi jelentősége sem volt. Werner benne az életet szerette, Hédi pedig szerelmes volt a messziről jövő, messzire menő, érdekes átmeneti férfiba.

Már második hete éltek így együtt, s a napok időtlenül szálltak el fölöttük. Gyönyörű tavasz volt. A szerelmes föld selymes fűhajába millió mosolygó virágot tűzdelve, kacéran csábítgatta a kitárt karú mennyboltot, amely hosszú napokon át mutatta neki égő, nagy szívét, a ragyogó, szent napot. Az erdő tele volt dallal és zengéssel, és a tavasz tündérei láthatatlan fáklyákkal életre gyújtották a hegyeket s a völgyeket, apró sejteket és píros emberi szíveket. Minden élt, és minden remegett az élet gyönyörétől.

De ma késő délután a hegyek váratlanul sűrű ködköpenyt aggattak a vállukra, s ez a köd hirtelen elnyelt minden színt és minden lángot, és nemsokára szürke borulat lett úrrá a világon. Az ég peremén fekete felhők baljós menete útra készen állott. Werner kora délután elment hazulról, és Hédi most már aggódva várta hazajövetelét. Lassan az alkony közömbös, kegyetlen homálya töltötte be a kunyhót, és Werner mégsem jött. Hédi olykor a kunyhó elé állt, és hol a vészesen kavargó felhőket, hol a sötétséggel összeolvadó hegyi utakat kémlelte. De Wernernek nyoma sem volt.

Most egyszerre tomboló vihar szakadt le a tájra, száz robajos, üvöltő, recsegő, félelmes hang bömbölt végig a hegyeken, és a vihar féktelen dühe oly hallatlan erővel rázta meg a mindenséget, mintha fákat és kunyhókat, embereket és sziklákat és mindent, ami útjába akad, el akarna söpörni a föld színéről. Hosszú, cikázó fényvonalak tépték fel a felhők otromba testét, egyik villámcsapás követte a másikat, a világ egyetlen vég nélküli, vészes őrjöngésbe veszett bele. Hajladozó fák ijedt nyögése, fékevesztett, alábukó hegyi vizek zúgó robaja, lehulló szikladarabok tompa zuhanása a végtelenségig fokozta az elemek hatalmas kórusát, mely szüntelen vad ütemben egyre zengte és harsogta a pusztulás megrázó dalait. [220]

Hédi megint kibújt a kunyhóból, és aggódó szemmel tekintett bele a zajongó orkánba. E percben közvetlenül előtte rettenetes villámcsapás lángolt fel, és a leány kábultan hanyatlott vissza, az ajtó felé. De a villám fényében pár lépésnyi távolságban meglátta Wernert, amint megnyúlva és szinte égnek nőve egy fenyőfa törzséhez támaszkodik. A leány lehajtott fejjel, összehúzott testtel odaszaladt. Werner összefont karokkal, arcán megingathatatlan nyugalom fölényével szinte beleveszett az égő és dübörgő mindenségbe.

– Werner az Istenért, – szakadt ki a félelem a leányból – gyere innen!

Werner mosolygott.

– Mitől félsz? – kérdezte gyöngéden. – Látod, ebben a percben mélyen bent az erdőkben, a levegőben és mindenütt milliárd apró élet lelkendezik, és milliárd kis testben siető vér buzog. És ez a sok-sok élet mind megérzi most a fölötte rengő végtelen erőt, az Istent, aki benned épp úgy dobog, mint egy kis fecske szívében. Ez a zúgó vihar is az Isten ereje, és az én karom piros izmában is az ő ereje feszül. És erre a tudatra összerogy bennem minden emberi gőg, és én most ebben a zengő áradatban kitárt lélekkel adom át magam Isten végtelen erejének, és testvéremnek érzem a felhőt, a fát és a pillangót.

De Hédi remegő tagokkal állt mellette, és nem tudta követni a férfi lelkes szavait. Belekapaszkodott Werner karjába, és egy gyermek ösztönös félelmével, könyörgő hangon hajtogatta:

– Agyonüt a villám, menjünk innen!

– A virág sem fél a villámtól – válaszolta Werner –, a felhőkbe hasító sas sem fél tőle. Láttam én gonosz tüzet is. De a villám tüze tiszta és magasztos, és bűnös csak az a tűz, amellyel a kártékony ember gyújt poklot a földre. Igen – tette hozzá elgondolkozva –, láttam én azt a kaján tüzet is, amellyel az ember perzseli halálra – ezer és milliószámra – embertársait. Ne félj te a villámtól…

A leány azonban alig figyelt a férfi nyugodt beszédjére, ő csak a vihar fenyegető morajlását hallotta, és egész kis lénye eltűnt a rászakadt félelemben. Nem szólt többé egy szót sem, csak megragadta Werner kezét, és vitte, vonszolta maga után. Werner megértette ezt a gyöngéd aggodalmat, mosolyogva engedett a leány féltő ösztönének, és hagyta, hogy Hédi a kunyhóba vezesse.

Odabent a leány gyertyát gyújtott, bádogtartóba helyezte, és az asztalra állította. Werner pedig a kuckóból, ahol könyvei össze-vissza voltak hányva, ócska fedelű, vaskos könyvet vett elő, leült vele az asztal mellé, és mint annyiszor az esti órákban, bele[221]merült az olvasásba. Hédi gondosan vigyázott, hogy jelenlétével valahogy meg ne zavarja. A leány ilyenkor érezte, hogy ez a mély, gondolatgyújtó esti óra nem az ő ideje. Csöndesen meghúzódott a sarokban, éppen csak élt, lélegzett, szinte ott sem volt a kunyhóban. Csak nézte csodálkozva, áhítatosan a férfi éles vonalú arcát, és tekintete mindannyiszor megakadt azon a merészen domboruló homlokon, amelyen – szinte láthatóan – vívódó gondolatok tusája borongott.

A vihar odakünn még zúgott és zengett, és időnként robogó dübörgés rázta meg az egész kunyhót. A leány ilyenkor összerezzent, és utána a szoba nyugtalan csendjét, a gyertya ingó lángját a hallgatásba dermedt férfival együtt távolinak és álomba veszőnek érezte. A csönd bántotta, és emberi hang után vágyódott. De az a Werner, aki az övé volt, most messze járt, és az előtte ülő, betűkbe tévedt, idegen férfit igénytelenül daloló hangjával nem merte felrázni. A beszéd vágya sokáig némán az ajkán lebegett, és csak akkor kapott hangra, amikor Werner merev arca egyszerre gúnyos mosolyban villant fel.

– Mi van abban a könyvben, Werner? – kérdezte ekkor halkan a leány.

A férfi felnézett rá, s míg ajka körül még ott vonaglott a gúny beszédes vonala, vidáman felelte:

– Mulatságos könyvet olvasok, lelkem! Érdekes írás ez, és szól az emberiség fejlődéséről.

A meginduló beszéddel újból élet költözött a kunyhóba, és a leány felfrissülve a férfi zengzetes hangjától, most már bátrabban kérdezte:

– Ki írta a könyvet?

– Költők, papok, tiszta szívűek és bolondok, akik nem sejtették, hogy a szellem megszállottja, az ember egykor a poklot fogja a földre felidézni. Akik ezt a könyvet írták, szegény rajongók voltak, örök tévedők, akik észre sem vették, hogy a gyilkos Káinban hisznek, és hogy érte áldozzák fel ezerszínű, szép életüket. Látod, lelkem, ebben a könyvben újra akarták építeni a Bábel tornyát. Összehordtak millió vérben fogant betűt, és rendíthetetlenül hittek benne, hogy így egykor az égig fognak feljutni.

– Miért tették ezt?

– Mert a szívükön fehér szárnyak feszültek, amik felragadták őket messze álomcsúcsokra… Onnan nézték fátyolozott tekintettel az embert… Érted ezt, kis Hédi?

A kis Hédi igent bólintott szép, szőke fejével, holott valójában csak néhány gyorsan ellobbanó értelemszikra villant fel előtte. De gyönyörűséggel nézte a férfi gondolkodó arcát, és úgy érezte, [222] hogy tőle elég, ha csak alázatos érzésével is érti meg őt. És tovább folytatta a beszédet úgy, amint a szó szívének egyszerű műhelyéből kikerült:

– Werner – mondotta –, én álmomban téged is sokszor papnak látlak. Ilyenkor fekete talár van rajtad, a szemed mintha égne, és két kezed mintha lobogó máglya felett lebegne. Miért látlak téged ilyennek?

Werner komoly tekintettel nézett a leányra, és elgondolkodva válaszolta:

– Talán igazat mond az álmod. Ki fejti meg a titkos célt, amiért a világra küldettünk? Talán valamelyik távoli ősöm pogány pap volt, és a lángban imádta a nagy Ismeretlent, talán az ő rég elaludt lelke lángolt fel bennem újból… Ki tudná megmondani? Én sokszor látom ezt az ősömet, amint unszol és hajt a tűz felé, az ő tüze felé…

És mint akinek hirtelen elhatározó ötlete támad, felugrott a könyv mellől, és odaszólt a leánynak:

– Gyere, gyújtsunk máglyát az ő emlékére. Vigyünk magunkkal rőzsét, és menjünk az erdőbe!

A leány egy pillanatig kérdően tekintett reá, de ekkor már Werner, aki egyik kezében a könyvet fogta, a homályos sarokból felnyalábolt egy csomó rőzsét, és Hédi sietve követte példáját.

Kimentek a szabadba. A felhők fekete rohamcsapata ekkor már távoli hegyek fölött nyargalt, és a kísérteties viharról már csak a megnyugodott fák beszélgettek finom suttogással. Fölöttük az égen frissen mosott csillagok örültek a viszontlátásnak.

Az erdő ott volt közvetlenül a kunyhó mellett. Az erdő bejáratánál a gyéren növő fák kis tisztást vettek körül, ahol Werner és Hédi megálltak, a rőzsét halomba rakták, és Werner a kis máglyát meggyújtotta. Nemsokára vidám tűz tört elő, s a sercegő és pattogó rőzsehalom alól az egymásra hajló lángok mind magasabbra nyúltak, és végül összeölelkeztek egyetlen, nagy összeborulásban. Az erdő most titokzatosan hallgatott, és a távolban az éjszaka sötét melankóliája nyugtalanul borongott.

Ekkor Werner a tűzhöz állt, és a kopott, vén könyvet a máglya tetejére helyezte. Aztán összefont karokkal nézte, amint a lángok a sárga lapokat először hízelkedve körülnyaldossák, majd ujjongva és diadalmasan rávetik magukat az új zsákmányra. A lapok fájdalmas vonaglással adták át magukat a gúnyosan sziszegő lángoknak, amelyek most büszkén még magasabbra lobbantak fel.

Hédi tágra nyílt szemekkel állott a férfi mellett, majd félve és zavartan kérdezte:

- Miért égetted el ezt a könyvet? [223]

Werner maga elé nézett, és halkan válaszolta:

– Mert odafönn az Úristennek is volt ilyen könyve, és ő is a tűzbe dobta…

A lángok rőt árnyékot vetettek a leány arcára, aki mozdulatlanul, gondolat nélküli tekintettel bámult bele a tűzbe. És mikor a könyv már teljesen eltűnt az összeomló lángok között, Hédi szinte áhítatosan suttogta:

– Elégett, elpusztult…

Werner komoran felelte:

– Ez a könyv elpusztult. De költők és papok új könyvet fognak írni az új, a megtért emberről, aki majd szívében hordja az Istent…

Egy ideig még szótlanul állottak a tűz mellett. A máglya lassanként összeomlott, és nemsokára az utolsó láng is fáradtan elaludt. Ekkor Werner és Hédi visszaindultak a kunyhó felé.

Útjukban itt-ott pajkos szellő enyelgett az aludni készülő virágokkal.