Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. augusztus-szeptember) 5–6. szám, 193–288. p.

Úgy alakult ki a törvény a földi ember világában, hogy egy-két üveg bor könnyebben egyengessen valamit a sírok dombján, mint tíz évnek minden zápora. A nóták s a könyvírók számtalanszor szépen elsiratják, hogy milyen gyorsan elsimul a temető sok apró gyűrődése, de nem mindig teszik hozzá, hogy a lélekben ennek nehezebb sora van. Csak azon a ködön fakul el ez a szomorú valóság, amelynek ősanya forrását a szőlőgyökér találja meg a föld alatt, s amelyről viszont már kellő dicsérettel is szólnak a világ bölcsei.

Számtalan bajára Tenyér Gábor is meglelte ezt az írt, s esténként a Pipagyújtó kocsmában már hónapról hónapra ezzel felejtkezik. A legmélyebb sarkot választja, s ott emészti csendes kortyokkal a lelkén élő sötétséget, amely már hosszú idő óta virágzik benne, s terem olyan virágokat, hogy ha kézzel is leszedhetők volnának, koporsó cifrájának bizonnyal megvenné őket az asztalos. Bár igaz, hogy az ő halottai nem a temetőből üzengetnek hozzá, de sokkalta rontóbb is a hatalma annak, akinek még nem kész a koporsója, és mégis eltemetkezett.

Most is a legtávolibb asztalt szemelte ki fedezéknek, s onnan lesi a bemenekülő életet. Keze már szófogadatlanul emeli a poharat, nyugalma fázik a mozdulattól, s a kinti örvényeket is inkább magában forgatja meg. De akik hasonló bajfelejtés vágyával terelődtek be, szintén ezen a ködön nézik már a világot, s mert többen és több szemmel vannak, jobban is látják őt, mint az ő szeme őket.

– Elvótunk aztán egész a Parlagba – meséli újabb próbálkozásait valaki az egyik asztalnál –, mer’ hallottuk, hogy ott keresik a munkást. De még csak jó napot se felelt az ispán, nem hogy szóba állt volna velünk.

Akik közelebbről hallgatják, úgy tesznek, mintha a nézésüket odakovácsolta volna a sorközösség. Fejet csóválnak, hogy jele [209] látszódjék a megbotránkozásnak, de valójában nagyon a felszínén vannak a keserű háborgásnak.

A poharak egymáshoz érnek, csintalan, friss hang születik belőle, s úgy megrezzenti a szíveket, mintha egy most életre csókolt zsenge kis csillag erejét elálmosítva hullott volna alá az útszéli posványba. Az új kortyoktól valakinek kisebbedik a baja, s így botlik meg a szeme azon, hogy Tenyér Gáboron a sarokban talán legmételyesebben győzedelmeskedik az árvaság. Ha már meglátta, feléje is nyilazza a szót.

– De lám, gondtalanok is akadnak még köztünk, hála Isten. Tenyér Gábort bizonnyal nem őrlik ilyen csip-csup bajok.

Hamar mutatkoznak olyanok, akik elárulják, hogy nagy öröm nekik minden megfakasztott szóforrást új habokkal megduzzasztani.

– Hallom, az uraság megint üzent érted – kínálja az asztalszomszédságból az egyik a kérdést úgy, hogy megfelelni rá ne legyen nehezebb, mint a kinyitott tálcára visszatenni a fölhajtott poharat.

Tenyér Gábor fontoskodva és bólogatva pislog. Igazság szerint őt egyszerűen elkergette az uraság, mégpedig halmazatos és kárba veszett megbocsátások után. De ha hinni nem lehet, legalább hallani jó, hogy ezt mégis megbánták.

– Csak nyakaskodj, testvér – biztatja meggyőződés nélkül, de mégiscsak hanggal a másik jóra vidító szomszéd –, nem lehetnek meg ott nélküled. Bánják is, hogy így elhirtelenkedték a dolgot.

Tenyér Gábor válla már büszkén emelkednék, hogy ilyen vélekedést hallhat. De egy újabb hang megint alábuktatja örömét. – Bánják a fenét – vélekedik egy pipára gyújtó, aki nem akarja tudni, hogy mindez csak odavetett vigasztalás. – Tudom biztosan, hogy az új dologvezető olyan, mint a fődre tévedt égi parancsolat.

Ez a vélekedés elszélesedő karikákat gyűr szívtől szívig, mint a vízbe dobott kavics, s más mederbe irányítja a szót.

– Gyújtsd föl inkább a pajtáját a te híres uraságodnak – javallja egy messzebb ülő cimbora –, úgyis fütyül az ma terád.

– Gyújtogat a bolond – veti vissza a jó tanácsot gőgös homlokráncolással Tenyér Gábor. – Igaza vót, én meg nem haragszok rá.

Ezzel győz is egy kis időre, de a tövist az aszott kóró se növeszti könnyebben, mint az emberi beszéd.

– Hát az asszony merre, s kivel felezi az asztalt?

Most már sebeket tapogatnak a szavak. Mindenki tudja, hogy [210] Gábort majdhogynem a vénségire elhagyta az asszony valami éretlen tacskóval, aki fordítva tanulta az asszonyértékelés tudományát, és először a megapadt tálakat látta az asztalon, s aztán nézte meg a szakácsnőt.

Gábor elereszti a füle mellett ezt a nyilat is.

– Tán járok én nyomába? Nem én vótam a kalauz.

– De csak tudod, hol van?

– Azt igen. Mehetnéked vóna tán utána?

– No, az én fejszém má’ a fejibe ékelődött vóna.

– De énnekem csak egy fejszém van, az is balta.

– Úgy látszik, egy életed is.

– Igaz. De mégis a fejszét sajnálnám jobban.

Egy híres nőismerő ráböki, hogy igaza van, s meg is locsolja nyomban az okoskodás harmatával a nagy igazság magvát. De a többinek fáj, hogy nem találtak érző sebre Tenyér Gábor lelkében.

– No de mondj má valamit a lányodrul is, Gábor, ír-e legalább? – kérleli komoly, jóságszínű gonoszsággal egy sarokbeli, sanda pillantású jóakaró.

Tenyér Gábor leányáról másutt okosabb nem beszélni, de ő, az apja – bár lesik rajta, hogy mennyit tüzesedik rá a képe – erre se vet dühösebb lángot.

– A lányom? Hogy az én lányom ír-e? Először is nincs hozzá semmi közötök. Másodszor: tik se írni tanítjátok a lányotokat.

– Az igaz. De te inkább arra taníttattad vóna.

– Azt – helyesli közbe csúfolódva a pipakifúvás bosszúságában valamelyik –, tán azé, hogy megírja: merre van.

De Tenyér Gábor arca derűs. Visszatréfál, mintha ott állna mellette a lány, az ő városba sodort, bűnosztó lánya, mint egy bátorító, őrangyal szerepet bitorló, erős szavú és verni tudó szellem.

– Köll azt egyáltalán megírni?

Maga is gúnyolódik, s elollózza vele a további csipkelődést. Meg is bámulják érte, hogy nem állította talpra az indulat.

Egy időre elhallgatnak, látják, hogy úgyis hiába vadítanák. S hogy végképp gátját vesse a hasztalan szándéknak, valaki a fiába botlik, és szórja rá a dicséret mannáját, mintha isteni részegség ajándéka volna.

– Az igen. Az ember a talpán, s keres is. Nem prédál. Ma tíz hold szőleje s hatvan szántója van. Pedig ugyan jó rendű.

– Könnyű neki, hiszen végrehajtás a mestersége.

A vélemények kezdenek kétfelé ágazni, de már egyik sem irányul Tenyér Gábornak. [211]

– Az. De nem a szélnek dolgozik. Szerez, aztán tartja is, ami a kezébe esik.

– Más szerencsétlenségibül fölözi a vámját.

Tenyér Gábor reszkető kézzel emeli szájához a bátorító kortyokat, s kivörösödve szól bele a vitába, holott az már nem is az ő kedvéért hevül.

– Jár a szátok anélkül, hogy értenétek hozzá. Az én fiam bírósági végrehajtó, nem adógarasér futkos házról házra.

A haragos közbeszólásra fölfigyelnek, de vállat vonnak neki.

– Az mindegy, ő is olyan ember, aki a dob szavára s nem a harangszóra mondja a miatyánkját.

Az odavetett szó valami restelkedés árnyékával küllőzik el az arcán.

– Fogjátok be a szátokat! Az más, értitek, más!…

Öklével az asztalra csap, szeme lángot vet, és képe fenyeget és könyörög egyszerre, mintha valami gyalázat ellen védekeznék ő maga.

– Más? No, lám, ezt nem is tudtuk. Bizonyára a szerencsét hordja a házakhoz, mint a lidérckakas.

Valaki egész józan gondolkodással szembecsodálkozik vele.

– Mi az, Gábor bátyám, hogy így egyszerre ököllé vált? Szépen emlegetik itt a gazdáját, a feleségit, a lányát, oszt egy szőrszál se rezdül meg tőle a fülibe. A fia miatt meg hírtelen ilyen patáliát csinál. Pedig tisztességes foglalkozás a’ is.

– Az hát – helyeslik többen is –, osztán az ő keresetibül futja arra is, hogy most itt lehetsz, s hallgathatod mindezt. Nem szép hála érte a szégyenkezés meg a mérgelődés.

– Nincs hozzá közöd, ha abból jut is – szikrázik Tenyér Gábor –, de az, ha tudni akarod, az…

– Hogyne – vág szavába egy gyors gondolkodású –, tudom is, az tisztességes, rendes kereset. Ugyi, ezt akarod mondani.

Látják, hogy szíven mozdították, s ügyet se vetnek rá tovább. Még dörmög, de már nem szállnak perbe vele. Egymás közt suttogva beszélnek el egy esetet. Csak fél mondatok, bár szinte számítás ez a fordulat.

– Elbánt alaposan a másik faluban a Gerő Palival is… Most hallottam, épp tennap árverezték… a ház meg egy hold szőlő… A bank… Pedig vártak vóna még vele… Annyit irgalmazott, hogy egy hónapig még lakhatja a házat…

Aki beszéli a történetet, rákacsint a többire. Azok maguk se tudják, mit fogjanak ki belőle igaznak. A hunyorgás lehet, hogy hátra, Tenyér Gáborra figyelmeztet, de lehet, hogy arra, hogy eleitől végig koholmány az elmondott történet. [212]

Gábor arcán sápasztó haraggal cserélődik a pirosodó szégyenkezés. Pislog is, mint akit nagy gyalázat ért. Föláll, az asztalra üt, és káromkodik.

– A keservit ennek a rossz világnak!

Szinte bódultan leroskad, s lángoló, csörrenő foltokat néz maga elé a füstbe.

Emberölő indulat fogja el, meg is izzad belé. Tenyere is, ahogy szorítja, fülledten nedvesedik, mintha csőbe csapott volna az eresz alól.

A többiek a szemük sarkából lesik, s belül nevetnek, de színlelik, hogy jobb megnézésre sem méltatják.

Valami nagy-nagy leszámolás szükségszerűsége furcsa parancsot ékel a lelkébe.

– Mégiscsak föl kéne gyújtani az urasági kastélyt vagy a kazlakat.

Valahogy mindjárt a fia asztagjai is eszébe jutnak, majd az asszonyra téved a gondolata.

Csodálatosan egyszerűnek érzi a történetét, s őt magát olyan idegennek, mint akivel soha vágyban se nyújtózott egy nyoszolyán.

– Élje világát, ahol van!

A lánya arca meg éppen úgy emelkedik elé, mint a békítő esték ezüstöt sugárzó holdja. Meg inkább szánja s bontogatja azt az elhitető jó érzést, hogy talán nagyon szó nélkül és szelíden tudna hallgatni vele egy szobában. A saját szájából hallott bűnmutató históriáin sem szégyenkeznék talán.

– Gerő Pali!… – veti föl váratlanul a gondolata valamivel később az imént hallott nevet.

– Nem ismeri, s nem hallott róla. Ki lehet vajon? Eltűnődik. Aszott, öreg, keserű embernek látja, akivel életté s eggyé vált az imádság: csendesen menekülni ebből a világból.

Aztán a pénztárcájához nyúl. Még egy húszas bankó ott lapul a belső rekeszben. Az apraja pénzből is megcsörren valahány.

– Gazsi! – kiált rekedten a kocsmárosnak – Van-e edényed?

– Minek kéne?

– Bornak.

– Mennyi lehet?

– Öt liter, tíz liter. Az se baj, ha több.

– Tizenöt literes akad.

– Töltsd meg.

A csörgő pénzből kifizeti, a húszas bankót visszarejti az erszénybe.

A többiek lesik, de nem találják a szándékát. [213]

Maradék borát fölhajtja, a kezébe kapja a megtöltött, fonott üveget.

– Nini, – csodálkoznak neki –, ilyen korán már haza?

– Méghozzá ennyi útravalóval?

– Tán biz az ördögöt várod ivócimborának?

Megsuhintják még egy-két csípős mondattal, de ő nem szól semmit. Kilép, s kinn botjára akasztja, s vállára fogja a nehéz üveget. Tájékozódik egy kicsit a csillagok alatt, s dülöngélve a műútra térül a szomszéd falu felé.

A kövek muzsikálni kezdenek a talpa alatt. Némelyik fénylik is, és olyan a hangja, mint a hosszan elzsongó fülcsengésé. Ijeszt, és később szomorít.

Kívül a falun a mezők illata oldalról keményen úgy sújtja arcon, mint egy széles, nagy selyemkendő.

Föl se eszmél, s már a másik falu utcája vezeti drága, idegen örvendezéssel.

Egy legénykét még meglep az utcán hirtelen elébe kanyarodásával.

– Mondd csak: lakik itt valami Gerő Pál?

Szinte fenyegetés a türelmetlen kérdés. A felelettel végtelen örömmé fehéredik az éjszaka.

– Lakik.

– Merre van?

– Ennek az utcának a másik végibe, visszafelé olvasva a harmadik ház. Egy kút van éppen előtte.

– Igaz, hogy elárverezték?

– Azt nem tudom. Lehet.

A „lehet” valahogy úgy kapcsolódik hozzá, mintha az sem volna lehetetlenség, hogy a világnak is már vége van egypár hónap óta.

Tenyér Gábor megköszöni az útbaigazítást, s megy az újraéledő énekszóra, amely úgy sugárzik, mint a betlehemi vonzó csillag a három király fölött.

A házra könnyen ráismer. Ablaka már sötét, de ez még jobb. A borral teli üveget a konyha ajtaja elé helyezi, a húszast rejtő erszényt odacsomózza a kilincshez. A hold világánál kavics alakú, nagy betűkkel nevetve ráírja egy papírszeletre, hogy az egész egy jó barát ajándéka. Egészséget is kíván hozzá, s a papirost odabiggyeszti az erszény mellé.

Csak most jut eszébe, hogy a fonott üveg a kocsmárosé, azt vissza kéne vinni. Eltűnődik rajta valameddig, de aztán vállat von.

– Majd kifizetem neki, vagy megveszem, ha nagyon ugrál. [214]

Még egy kicsit szétnéz a ház körül, mintha egy jó rokonához vetődött volna be. Aztán óvatosan kioson az udvarról. Könnyedén megindul visszafelé, s úgy nézeget föl a nagy boltozatra, mintha egy nagy, szabad iskolában ő volna a büszke tanító, s a csintalan iskolás gyerekek csapatja a sok ezer csillag fönt, az ölelő égen.