Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. augusztus-szeptember) 5–6. szám, 193–288. p.

I.

Az élet költője volt. Szerette az életet, a vér rohamán vágtató életet. A Haláltól félt. Leírhatatlanul félt. Gyermekkorában ismerkedett meg vele. Ha valaki, akkor ő ismerte: csontos kezével kiüti a gyermek kezéből a játékot, örökre elnémítja.

A „szegény kis gyermek” sokat betegeskedett. Meséskönyve képei között fedezte fel a csúf Halált.

– Anyikám!… – sikongott –, nézze… ez a halál… – Édesanyja megcirógatta borzas, szőke fejét:

– Ejnye… ejnye, Dezsőkém, dobjad el azt a csúnya könyvet… itt van egy másik, sokkal szebb…

Apja, a „kormos arcú szénégető” még akkor éjjel leragasztotta a halálfejes képet, de a kis Dezsőke másnap már felpiszkálta vékony ujjaival a gondos ragasztást. Ijedt, tágra nyílt szemekkel nézte a képet:

– Ez a halál… a csúnya halál…

Szörnyű kór gyötörte elcsigázott, gyenge testét: ideges fuldoklási rohamok lepték meg éjjel. Halálfélelem szorította össze torkát. Arca elkékült, gyenge melle zakatolt, nem kapott elég levegőt. A fuldoklási roham megszüntetésére hívták ki éjjel a jó öreg doktor bácsit. Nem egyszer hagyta ott a színházi előadást, hogy segítsen szenvedő páciensén, a hétéves gyermeken. Rátette kezét a beteg ziháló mellére, s azon nyomban megszűnt a roham. Néha már a doktor bácsi puszta megjelenése is enyhítette a kis beteg kínzó légszomját.

– A doktor bácsi… – A lépteit hallotta, s máris megnyugodott.

… áldott aranyember.
Világító, nyugodt szemei kékek,
Komoly szigorral lép be a szobába.
Szemébe nézek, és csöppet se félek. [193]

De félt a bebugyolált fejű, ráncos képű öregasszonytól, a boszorkánytól, meg a torzonborz, báránysapkás embertől: a hasmetszőtől. Ha az utcán meglátta a „hasmetszőt”, sikongva menekült előle. Nem mert egyedül menni az utcán. Iskolatársai nem értették. Kinevették.

Hatodik gimnazista korában ismerte meg közelebbről a halált. Egyik kedves, váratlanul elhalt osztálytársát búcsúztatta. Ezt a temetést s a halotti tort még egyetemi hallgató korában is emlegette. Neuraszténiás képzelődése, csapongása gyakran megkínozta. Hallatlan, fantasztikus hipochonder volt. Bátran mondhatjuk: korának egyik legnagyobb hipochondere. Ha valamilyen betegségről olvasott vagy hallott, másnap már saját magán érezte a bajt. És már látta is magát a ravatalon. Néha egy-egy kis pattanás, ártatlan pörsenés miatt éjszaka is felkeltette orvos barátját, hogy vizsgálja meg: nem komoly-e a baj? És különösképpen: csaknem mindig a szájában vélte felfedezni a „halálos kórt”. Ijedten mondta: – Nem halok meg?… Nem veszélyes?… Megesett, hogy az orvos becsületszava sem nyugtatta meg: ünnepélyesen esküt kellett tennie.

Az élet szerelmese diákkorában írta a „Holtak vonata” című versét. Ideges remegés, halálfélelem vonul át minden során, így kezdi: – Láttátok a holtak bús vonatját?…

A Halálvonat nesztelen suhan át a rónán, lámpáiban valóságos lidércfény ég.

Egyetlen egyszer látod, s sohse máskor.
Avarzúgáskor, varjúkárogáskor
Halált sivítva rémülten zörög.
Hasítja a párás, nehéz ködöt.
Csak látod, amint nesztelen halad,
S egyszer megáll az ablakod alatt.

2.

Harminchárom nyarán kezdődött.

A szezon végén meglátogatta régi barátját, Guhr Mihály doktort. A kies fekvésű Tátraszéplakon mindig nagyon jól érezte magát. Ezen a nyáron egyik régi álma teljesült: megismerte a Kosztolányi család ősi fészkét. Nemeskosztolány községet. Azt a helyet, amelyről olyan sokat mesélt neki apja, nagyapja. Boldog volt, erőtől duzzadó, egészséges férfi. A bús férfiból, íme: víg férfi lett, aki örömében magához ölelte volna az egész világot. A falusi fényképész le is fényképezte az állomáson, amint mosolyogva áll a sínek között, mögötte az állomás épülete ezzel az új felírással: ZEMALSKI-KOSTOLAN. Fényképezés után fájdalmat érzett a bal [194] alsó zápfog helyén. Holmi szokatlan, eddig ismeretlen fájdalmat a vendégfog protézise alatt. A kellemetlen érzés kedvét szegte. A legközelebbi vonattal hazautazott. Fogorvosa azonnal eltávolította a hidat, mire a fájdalom megszűnt, a lidércnyomás eltűnt.

Ebben az esztendőben hihetetlen energiával feküdt a munkának, s bírta idegekkel. Negyvennyolc éves volt.

Karácsony táján újból jelentkezett a fájdalom ugyanazon a helyen. Most már egy kis lencsényi duzzanat piroslott a foghúson. Erről a kis, ártatlannak látszó duzzanatról Ádám tanár, a kiváló sebész állapította meg, hogy veszedelmes lamhámrák. Alattomosan gyilkoló rák. A mód nélkül izgatott költőt megnyugtatta: nem veszélyes, jelentéktelen kinövés… A neve: epulis.

Kosztolányi Dezső megkönnyebbülten vette tudomásul: tehát epulis… Mindegy, akármi, csak ha nem rák… Semmi az egész… Rádium kell neki. Elbánik majd ezzel az epulisszal. Ádám professzor ajánlatára már készült is a stockholmi útra. Néhány heti rádiumbesugárzás eltünteti a bajt. Ezt Ádám tanár mondta, a kiváló tudós… Hála Istennek, nem komoly. Vaklárma.

Azért erőt vesz rajta a régi idegesség, a halálfélelem, költészetének vezérszólama. Mintha a bús fuvolát hallanánk:

Én nem hiszek semmiben.
Ha meghalok, a semmi leszek,
mint annak előtte, hogy
e földre születtem. Szörnyű.
Hozzád kiáltok majd utolszor:
légy jó anyám, örök sötétség…

Harmincnégy farsangján járt először Stockholmban. A világ legnagyobb rádiumintézetét kereste fel, a híres Radium-Hemmet laboratóriumot, ahol Berven tanár kezelte heteken át besugárzásokkal. Minden programszerűen ment. A nagy hírű svéd tanár is megnyugtatta a költőt: a teljes gyógyulás biztos. Mehet haza, végezheti dolgát… Ügyet se kell vetni a jelentéktelen bajra…

Teljesen megnyugodott, minden aggálya eloszlott.

Az első rádiumkúra után erdélyi felolvasókörútra indult. Első állomása Temesvár volt. A kolozsvári előadás előtt újból meglepték a régi fájdalmak. A termet zsúfolásig megtöltő közönség nem is sejtette, hogy a költő milyen hősiesen küzd, vergődik pokoli kínjaival. A lelkes ünneplés után aléltan vitték szállására, ahol orvos vette gondos ápolásba.

A fájdalmak megismétlődései indokolttá tették a második operációt. Április tizennyolcadikán hajtotta végre Ádám tanár a műtétet. Elektrolitikus késsel operált. Kivéste a daganat alatti csontokat is, azonban a fertőzött nyakmirigyeket nem bolygatta. Ádám [195] tanár bízott a rádium rákpusztító, sterilizáló hatásában. Ezen a napon dőlt el a nagy költő sorsa. Mint később kiderült: éppen ezeken a fertőzött mirigyeken múlott minden. A nagy sebész ezúttal súlyosan tévedett. Kímélni akarta kedvenc költőjét, barátját…(A nyakát kellett volna össze-vissza kaszabolni.) Hasonló esetekben a szegény utcaseprőt nem kímélik: kegyetlenül kiszedik a daganat szomszédságában ülő, fertőzött mirigyeket. Kosztolányit, a költőt kímélték. Nem akarták elcsúfítani. Bíztak a rádiumban…

A szerencsétlen műtét után kezelőorvosa tanácsára másodszor is kiutazott Stockholmba, hogy újabb rádiumkúrának vesse alá magát. A halálfélelem volt útitársa, szorongó rettegés kísérte hosszú útján.

Ezúttal egy kolostorban lakott, svéd apácák ápolták.

A hallgatásra ítélt, súlyos beteg költő így ír „Stockholm” című költeményében:

… Teázunk.

S amíg ropogtatom velük a kekszem,
az őszi ködbül, mint egy nyári égbolt,
tekint reám sok nyájas-enyhe kék szem.
Hallgatnak ők is, én is hallgatok,
de csöndjeink nem érnek össze végül,
mivelhogy én magyarul hallgatok,
s ők svédül.

A második rádiumkúra után alaposan lefogyott. Csak árnyéka volt a régi erős, atlétatermetű, daliás férfinak. Testi gyengesége kedvét szegte: már nem játszott a szavakkal a szavak kiváló zsonglőre, elhivatott bűvésze.

Ebben az esztendőben budai kis villájában nyaralt, a lankás, csendes kis Tábor utcában, távol a főváros zajától. Felesége odaadó, hűséges ápolása rövidesen újból talpra állította. Lassanként visszanyerte erejét, munkakedvét. Kitűnő gyomra, erős fizikuma, élni akarása is segítőtársa volt. Újból a régi Kosztolányi lett. Dolgozott, írt, fordított. Egyszerre öt-hat lapot látott el kézirattal. Pénzre is szüksége volt, hisz utolsó garasát Stockholmban hagyta. Színdarabokat fordított rég elköltött előlegekért. Haza is szorgalmasan és pontosan küldözgette legújabb írásait.

Egy évig tartott ez a látszólagos javulás, az égiek kegyes ajándéka.

3.

Harmincöt nyarán Visegrádon nyaralt az ötvenéves Kosztolányi. Pár hetes zavartalan üdülés után egy este hirtelen rosszul lett. [196]

Elviselhetetlen fájdalmak gyötörték szegényt, a szívét is kikezdte a kór. Fuldoklási rohamokat kapott, mint hajdan, gyermekkorában.

Autón szállították be egyik budapesti szanatóriumba, ahol állapota lassan javult. Erős fizikuma újból győztesen került ki a haláltusából. Itt látogatta meg a lábadozó költőt régi, meghitt barátja, Fenyves Ferenc, aki aggódó szívvel, meleg szeretettel érdeklődött hogyléte felől. A nem várt látogatás új életet öntött belé. Szeptember végén annyira megerősödött, hogy leutazhatott szülővárosába, és visszaadta Fenyves szerkesztő látogatását. Jókedvű volt. A jövő terveiről beszélgetett barátjával. Egy csomó kéziratot is hozott magával. Ezen a kora őszi napon látták egymást utoljára. A szeszélyes végzet úgy akarta, hogy a haldokló Kosztolányi túlélje egészségesnek hitt, kiváló barátját. E találkozás után alig három hétre Fenyves Ferenc szíve hirtelen megállott.

*

Kosztolányi a harmincötödik év karácsonyát édesanyjával töltötte. Régi ígéretét váltotta valóra, amikor karácsony első napján megérkezett Szabadkára. A pályaudvaron testvérei: Mariska és Árpád várták. Megérkezett. Arca sápadt volt, beesett szemei fénytelenek A vámhivatal ajtaján kidugta fejét, és kiszólt a várakozóknak:

– Szervusztok, gyerekek!

Mosolygott, de a mosoly nem a „Dide” derült, gyermeki, pajzán mosolya volt. A hangja rekedt… Szinte suttogva beszélt. A várakozó testvérek sokat mondó, szomorú tekintettel néztek össze: ez nem a mi drága, szép Didénk… Az egészségtől duzzadó, csengő hangú, mosolygós szemű Dide… Az orvos testvér az első pillantásra felfedezte a beteg nyakán ülő mirigycsomókat. Jó kedvet erőszakolt magára, pedig ez a viszontlátás rettenetes volt.

A ragyogó karácsonyfa alatt türelmetlenül várta az édesanyja rajongással szeretett, gyógyultnak hitt költő fiát.

4.

1936.

A Halál esztendeje.

Gyötrelmes fájdalmak között dolgozott. Talán egy nyugodt perce se volt abban az időben. Éjjel–nappal írt, gépelt, diktált, hogy összekaparja azt a jelentékeny összeget, amely egy harmadik stockholmi úthoz kellett. Megérezte, dübörögve közeledik feléje a holtak bús vonatja…

Február elsejére elkészült a Szentivánéji álom fordításával. Nyolcadikán indult útnak. Magával vitte feleségét, Ilonát is. Nem [197] mert egyedül menni, ideges volt, félt a rádiumkezelést követő gyengeségtől, a kínzó fájdalmaktól. Most már csak akkor volt nyugodt, ha feleségét maga mellett tudta. A szomorú asszonynak megmondták a stockholmi orvosok: nincs segítség. Illetve csak egy menekvés maradt: a morfiummámor. A fehér méreg áldásos, gyilkoló hatása.

Morfinistává tették.

A rádiumsugarak teljesen felőrölték erejét. Lesoványodott.

Jártányi ereje sem maradt, mire újból visszakerült a budai János szanatóriumba, ahol barátai, tisztelői valóságos viráglugassá varázsolták betegszobáját. Mindennapos látogatói közé tartoztak: Karinthy, Babits, Márai Sándor, Ascher Oszkár.

Márai Sándor ajánlására egy fiatal sebész, Hauber László doktor, Manninger tanár tanítványa vállalta a lehetetlent: helyrehozni az első műtét hibáját, eltávolítani a gyilkos mirigyeket.

Életre-halálra ment a harc.

A beteg ekkor már a morfium ködös, földöntúli világában élt. Erőtlenül suttogta.

– Élni akarok…

Látogató orvos öccsét felismerte. Megfogta kezét, izgatottan lehelte felé:

– Árpikám, telefonálj azonnal Füst Milánnak! Mondd meg neki, hogyha megadom a jelt, üljön azonnal autóba, és jöjjön hozzám…

– Mit akarsz vele?… – kérdezte részvéttel öccse.

– Hát te sem látod?… Életveszélyben vagyok!… Vár az apám, vár a sírásó …

Görcsösen sírt, záporoztak könnyei.

Hauber doktor hallatlan erőfeszítéssel, energiával ápolta nagy betegét. Néhány hét alatt leszoktatta a morfiumról, majd vérátömlesztésekkel erősítette fel a nagy műtétre.

Az operáció napja különösképpen március huszonnyolcadikára, a költő ötvenegyedik születésnapjára esett.

A kitűnően sikerült műtét után ez volt a beteg első szava:

– Megdöbbentem.

Mi következett azután? Mennyi gond, szenvedés, áldozat, könny, álmatlan, levegőtlen, fülledt éjszaka, hajnalvárás, kezelés, kötözéses jaj, sikoly, röntgen, morfiumelvonás, lidércálmok, oltások, orvos, tanácskozás, megint orvos. A látogatók százai. Virágillat, áporodott betegszobaszag. Szanatórium.

A gondos kezelés meghozta gyümölcsét: az orvos megengedte, hogy a beteget házi ápolásra otthonába vigyék.

Kilencszázharminchat, július közepe… [198]

Hazaérkezése után első gondolata anyjához szállt. Levelet írt haza. Az utolsó levelet bizakodó, aggódó édes anyjához:

Hazajöttem, édes anyám. Hauber doktor barátom hazahozott. Ezentúl házi kezelésben részesítenek a végső gyógyulásig, amit csak a késő ősz fog meghozni.

Egy hónap múlva utazott édesanyja Budapestre. Soha ilyen hosszúnak nem tűnt fel az út. Boldogan gondolt arra, hogy Dezső fia bizonyára a kis villa előtt várja, s szokása szerint vidám mosollyal, tárt karokkal fogadja, Megérkezett… Dide nincs sehol… Fia hálószobája üres… Az ágy vetetlen, feldúlt, az éjjeliszekrényen gennycsésze véres vattadarabokkal. Nehéz orvosságszag ül a levegőben. A drága, féltett beteget fél órával ezelőtt vitték vissza a szanatóriumba, hogy gégemetszéssel szabadítsák meg a biztos megfúlástól. A rádium égette sarjszövetek kilökődtek a gégefő mellett, nyílt sipolyok képződtek a nyakon, elhalt nyakhártyák állották el a lélegzés útját.

A gégemetszés műtétjén már túl volt a beteg, amikor viszontlátta anyját. Beszélni nem tudott. Ezt írta fel az elébe tett papírosra:

Te vagy a legáldottabb anya a világon.

A megtört anya hősiesen tartotta könnyeit, keménynek mutatta magát. Karosszékében, párnák között ült előtte a fia sápadtan, pólyába bugyolált nyakával, felpeckelt állal. A kötésből kicsillogott az ezüst gégecső, amely a lélegzés útját mutatta.

Az áldott lelkű nagyasszony nézte a fiát, ismerős vonások után kutatott a fájdalomtól eltorzult arcon.

A beteg szája szögletén vér csorgott le.

Az anya fürgén ugrott fiához, és egy kis vatta segítségével ügyes kézzel tüntette el a vért, mintha mi sem történt volna.

A fiú arcán fáradt mosoly jelent meg. Reszkető kézzel írta fel az előtte heverő újság szélére:

– Anyikám… ugye, itt maradsz?… Ugye, nem halok meg?

Nem sokkal halála előtt írta:

Ki a halált legyőzted hajdanán,
te életet adó, legtitkosabb nő,
a Semmi partján majd erős neveddel
köszöntöm a kemény halált, anyám.

Amíg nem tudott beszélni, gyakran írta le ezt a szót:

– Orvost!

Aztán ha belátogatott hozzá önfeláldozó, önzetlen orvosa, Hauber doktor, ezzel az írással fogadta: [199]

– Tedd, hogy éljek.

Még a haldoklásában is hű maradt önmagához: megtartotta a jellemző költői pózt.

5.

A vég…

…………

Szeptember harmadikán búcsúzott fiától a testileg és lelkileg kimerült anya. A kezelőorvosok tanácsolták el a súlyos beteg ágya mellől. Biztatták: Dide meggyógyul.

– Mit üzensz haza, Dide?… – kérdezte szorongva. A beteg ceruzát kért, s ezt írta le egy szelet papírosra:

„Isten veled, édes öcsém, édes húgom… Meghalok…” XI. 3.

Szeptember harmadikán írta le ezt a kusza pár szót. A helyes dátum tehát ez lett volna: IX. 3. – Ehelyett különösképpen november hármat írt. Ezen a napon halt meg.

Néhány nappal halála előtt meglátogatta Árpád öccse, akit nagyon szeretett. Az orvos testvér már csak egy csontvázzá sorvadt emberi roncsot talált Dezső bátyja helyett. Ólomszürke arccal, beesett, könnytől fátyolos szemekkel feküdt ágyán. Nyakán vastag kötés. Dús, gesztenyeszínű haja megritkult.

Teljesen észnél volt, minden érdekelte, beszélni is tudott, ha ujjával befogta a gége ezüstcsöves nyílását.

– Meddig maradsz?… – kérdezte suttogó hangon, aztán élénken figyelt öccse minden szavára. Az elmúlásról nem beszélt. A haldokló költő a Nagy Út közvetlen közelében már nem emlegette a halált…

…………

Szobája tele volt virággal. A rengeteg látogató közül egyedül csak Ascher Oszkárt tűrte meg maga mellett. A kiváló előadóművész igen sok éjszakát virrasztott át meghitt barátja betegágya mellett.

Érdekes, hogy a költő felesége, Harmos Ilona, aki a többéves betegséget férjével együtt szenvedte át, még az utolsó napokban is bizakodó leveleket küldött haza, amikor november elsején váratlanul áttéti tüdőtályogok válságossá tették a beteg állapotát… Megkezdődött a haláltusa…

November három…

A budapesti rádió a déli híreket ezzel a megdöbbentő jelentéssel kezdte:

Kosztolányi Dezső, a kiváló költő ma délelőtt tizenegy órakor hosszú szenvedés után meghalt.