Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. július) 4. szám, 145–192. p.

(Regény. Pantheon, Budapest)

Ha jól emlékszem, eddig négy regényét olvastam. Valamennyit a kispolgári élet környezetrajzából, a hétköznapok apró eseményeiből formálta, és ábrázolásmódjának egyhangúságában, szürkével szürkére festő modorában mindig volt valami a groteszkből, kevés a hőseivel való közösségből, de sok a valóságlátásnak abból a hitelességéből, ami a mai kor demokratikus szellemének megfelelően a mai nemzedék íróit a kisemberek társadalma felé tereli. Ez a valóságlátás – és Komor András regényeiből pontosan ki is mutatható – a felismerés hűvös tekintetével hatolt a lélek sorsáig, sokszor a leleplezés könyörtelenségével, hogy megmutassa, mily primitív szenvedélyek, apró fájdalmak okoznak ebben a sivár társadalmi környezetben eseményeket, mennyire nem hősök ezek az elvetélt élvezetek és pultok mö[188]gött álldogáló emberkék, kopaszodó agglegények, kopott katonai zubbonyokban könyvelő hivatalnokocskák, akiknek konzultálásához nincs szükség az alkalmazott lélektan tudományosságára. Valóságos öncélú realizmussal dolgozott eddig az író, és alakjai mélyén ott volt a pikareszk regények ősi motívuma, a balkezes ember tragédiasorozata, azé az emberé, akit mindenki becsap. Az „Rt.” című regényének Kümmerléje valóságos sorsos testvére a duhameli Salavinnek, aki hiába határozza el magát, hogy kiváló lesz, és szent. Semmi sem sikerül neki.

Az irracionális emberkék regényei után a fiatal író most az irracionális lélek világába merült, és a „Varázsló”-val az új regénytörekvéseknek arra az ingoványára lépett, melyet a freudi törekvések lelki hínárjai tesznek nehezen járhatóvá. A gyermekek, akik ennek a rövid regénynek hősei, tíz-tizenkét éves fiúcskák, tehát jóval az érési korszak ideje előtt, de a serdülés folyamata már oly lelki jelenségeket érlelt ki belőlük, amelyek élettanilag értelmi kapcsolatban vannak az érzéssel. Erre az értelmi kapcsolatra mutat az író, az érzéki működések kifejlődése előtti izgalom jelenségeire, hódítói tevékenységre, melyet a regényen végig a rendkívüli, a nagy élményre való hajlam kísér. Kalmük, a varrónő fia a réti gyermekek bandájának hazudozó játékából mint bűvész és varázsló furcsa valóságvilágot teremt, amit az ideges, képzelődő, képekkel terhelt kis úrifiú, Buli elhisz. A fejlett, erősebb idegzetű, basáskodásra hajlamos proletárfiú hatalmába keríti. A város, a rét elmosódó körvonalaiban: csak a homályt, a kapuk aljában: a titokzatos boltozatokat, a fák helyett: óriásokat lát, és a nap minden percében testet öltött árnyakat idéz. A napos rétről ódon, komor, levegőtlen szobába vonulnak, leeresztik a redőnyöket, és a sötétben a földre telepedve, köröket, görbéket írnak a levegőbe, amely Buli beteges képzeletében várva várt, varázslatos hangulattal telik meg. Kalmuk engedelmességet fogadtat vele, kutyává varázsolja, kényszeríti, hogy négykézlábra állva artikulátlanul ugasson. Az engedelmesség ürügye alatt szedi el tőle csavaros piros ceruzáját, üveggolyóit, bélyegkatalógusát, új félcipőit, tűt ad neki, hogy háromszor szúrjon vele a tenyerébe, megtiltja, hogy moziba menjen – „Varázslók nem járnak moziba” –, majd öt pengőt lopat vele, amit szeme előtt a téglaszárító vizébe dob.

A nyilvánvaló és a gyermeki lelket eltöltő zavar hosszú, szövevényes vágyteljesülési folyamatának kísérő jelenségeit fogja össze „A varázsló”, a pubescens ember fokozódó vándorlási hajlamát és az érési folyamatban levő emberke testi-lelki rossz érzését, dacosságát, ernyedtségét, ami a pubertás tagadást, korszakának kísérőjelensége, s amit majd az adolescens korának igenlése követ. Ezt a kort Komor András bár kitűnően, de kissé túlrajzoltan írja meg, és a két fejlődési korszak közötti távlatot nem tartja be. Az az érzésünk, mintha a gyermekek közben felnőttekké váltak volna, álmaik, titokzatos játékaik hideg felismerőiévé, az író [189] pedig gyermek lett, ifjúsága emlékeinek túlzott álmodozója. A regény ott lesz váratlanul gazdag, és meglepően izgalmas, amikor a kis Buli rájön arra, hogy Kalmük titokban kijár a sárguló rétre. Kérleli, folytassák tovább a varázslást, a titkokat, amit rajtuk kívül senki sem tud, és nem akarja elhinni Kalmük hűtlenségét a varázslat megtagadását, csak érzi, valami furcsa, különös hidegség fogja el, mintha a szíve fagyott volna meg. S egyedül, elhagyatva megy a Kálvária-dombra, a domb bűvös erejű földjére, még egyszer, utoljára letérdepel, derékban háromszor meghajlik, a négy világtáj felé fordul, és valami vontatott énekhangon, befelé, mintha neki, saját magának sem szabadna hallani, mondja el a varázsló főmesteri, nagy varázsigéjét. Ezzel mintha búcsút is venne a varázslattól, már felejtene is mindent, amikor az ősz eleji alkonyatban, a malom menti víz partján egyedül marad Kalmukkal. Ekkor utoljára kéri, hogy tegyen valami csodát, s amikor az türelmetlen mozdulattal ügyet sem vet a kérésre, a mély vízbe löki, hogy láthassa a csodát, amint Kalmuk a víz alatt a hableánnyal találkozik.

Komor András ismeri a gyermek életét, és jól emlékszik a maga gyermekkorára is, amikor boldog lett volna, ha megértik, szeretik, közelednek feléje, hogy örömét, fájdalmát megosszák vele. De tudja azt is, ez még nem elég ahhoz, hogy a gyermeki lélek serdüléséről jó regényt írjon, hisz az általános ismeretek és együttérzések valóban csak szűkös anyagnak bizonyulhatnak. Ezért tudományosan is felkészült, a pubertás lelki átváltozása lélekkutatóinak munkáját átvette, és kielemezett minden oly szétszórt szenvedélymozzanatot, ami a gyermekkor ismeretes túlzottságára és érzelmi fellengzősségére jellemző. Lelkiismeretesen és aprólékos realizmusa tökéletességének kiteljesedésében dolgozta ki a kis Buli és a kegyetlen Kalmuk barátsága indulati tónusát, ezt a baráti szükségérzetből fakadt, alárendelt viszonyt, amely más-más árnyalatban már kísértett a világirodalomban, így Hermann Hesse „Unterm Rad”-jában, „Demian”-jában és Thomas Mann „Buddenbrooks”-jának utolsó részében is. Mind a három regény a megértésen és a kölcsönös védelmen alapuló fiúbarátság finom rajza. A mi írónk regénye befejezése megrendítő jelenetében nem tudja elkerülni a tragédiát, és a kis Buli tette túlmegy a játék húzta vonalon. A patologikus jelenségek területére jut. Alig van nehezebben áttekinthető valami, mint a pubertás pathológiája, ami előtt az orvosok és a lélekkutatók ma is tanácstalanul állnak. Komor András regényére és a kis Buli szenvedésére nehezedő, sűrű köd ezen a ponton át oszlik el, és a sokszor tudományossággal küzdő elbeszélés itt válik a tragikus gyermek regényévé, a pubertás magyar regényirodalmának komoly értékévé.

A történelmi regényt nagyjából a németek teremtették meg. Nekik a történelem természetes írói anyag, amiből kiapadhatatlan szomjúságú tudásvágy, kifogyhatatlan adatgyűjtés nehezedett [190] az írói képzeletre. A történelmi szemlélet nyújtotta lehetőség alkalmas volt arra is, hogy az életjelenségeket a múlton át, heroikusan magas szempontok szerint fogják össze. Félix Dalin és Willibald Alexis ennek a történelmi regényességnek úttörői. A scotti történelmi dekorációtól készen kapott jelmezekbe bújtatott germán hőseik entuziazmusában a történelmet újraélő képességük a legjellemzőbb. Aztán jön a naturalizmus, a regényírás tulajdonképpeni fénykora, amit tudományosan úgy jellemezhetünk, hogy a valóságot akarta kifejezni költött történettel a valóban átélt esemény, tehát semmi esetre sem történelmet. S átlépvén mérföldes csizmáinkkal ezt a nagy korszakot a kezdődő demokráciával a regénybe nyomuló kis emberek hősiessége, a franciák és az oroszok regénykísérleteinek évtizedeit, a történelmi regény lekerül a színtérről. De jön a neoromanticizmus, az örök emberi jelenbe derülése és a múlt lelki szenvedéseiben megfürdött mai ember értelmi, érzelmi kettéhasadása. A nacionalizmus teljesen megérett, s a felbomló, közvetlenül ható és kifejezőereje alól felszabadult író most már a romantika színességében, hősi látásában, sorskoncepciójában keresi az életérzést, a világlátást, azt az emberfajtát, akit ő hősnek lát. És mert a ma embereit nem lehet nagy gesztusokkal terhelten, jelképes szavakkal, kemény s mégis lírai meghatottságú hangon beszéltetni, a neoromantikus írók történelmi kísérletre szánják el magukat. A történelem hangulataiba helyezik át történeteiket.

A kísérlet sikerült. Tökéletesebben, mint azt reméltük volna. Már a nagy háború előtt is írtak történelmi regényeket – Wassermann, Ricarda Huch regényeire gondolok itt –, de a neoromanticizmus először a színpadot hódította meg. Thomas Mann „Fiorenzá”-ja a romantikus individualizmus: belső, lelki szükségszerűségének igazolása. Újra feltör a történelmi regény, Hermann Lönsnek a harmincéves háború parasztjainak lázadásáról, Max Brod istenkereső, régi, prágai tudósairól, Kolbenheyernek a német reneszánsz misztikusáról, a nagy orvos és természettudós Paracelsusról írott nagy munkáiban. A történelem felé fordult képzelet így ér vissza a múltba, megteremtvén a történelmi riportázs és a művészi életrajz formáját, mely napjainkban a német irodalmon át (Emil Ludwig, Stefan Zweig, Alfréd Neumann) a világirodalmat is uralja (Lytton Strachey, André Maurois és a magyar Raffy Ádám „Giordano Brunó”-ja).