Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. július) 4. szám, 145–192. p.

(Franklin-Társulat, Budapest)

Gyergyai Albert az írók tudós fajtájából való, a lassan kivesző, előkelő tudósokéból, akik a megismerés, a kutatás és az új ismeretek szakadatlan felhalmozásán túl gondosan elrendezett, eredeti gondolataikat tökéletesen szép, közérthető formában, a belső nyugtalanságnak és a szemlélődésnek azzal az igazi érzésével közlik, amely már nem is tudósi vagy essay-írói erény, hanem líra. Ez a fiatal író, aki francia regényfordításokkal (Flaubert. Gide. napjainkban pedig: Proust) érkezett irodalmunkba, folyóiratainkban, elsősorban a Nyugatban megjelent tanulmányaiban a megértésnek olyan tökéletességével mélyedt az új francia irodalomba, amelyet nem lehet csak egy finom érzékű, tudományosan beidegzett kritikus veleérzésével magyarázni. Ezekből a tanulmányokból, lejegyzésekből már régen kialakult Gyergyai Albert értékes írói portréja, és ha most megjelent könyvével kapcsolatban próbáljuk azokat az értékeket kiemelni, melyek írói művészetének és művészi szemléletének főbb vonásai, akkor tulajdonképpen előttünk áll az Ember is, aki kora szellemi feszültségében, a közelmúlt és a ma összecsapásában csatlakozik a francia szellemvilág mellé, hogy ennek a tiszta szellemiségnek, fegyelmezett formaművészetnek, humanisztikus ízléskultúrának mindent átfogó irodalmi termékét: a ma regényét a társadalmi törvényeknek és a társadalom fejlődésének merész fordu[186]lóin át elkísérje. Tökéletesebb, művészibb irodalmi vezetőt, mint ez a könyv, nemcsak a mi kritikai irodalmunkban, de a német vagy akár francia irodalomban is alig találunk. Aki a méltóságos nyugalommal és szabatos megállapításokkal dolgozó Strachevnak a francia irodalom főirányairól írott kis essay-jét, vagy az értelmi szépségek iránt oly fogékony Curtiusnak az új, franciaországi irodalom úttörőiről adott és Jacques Riviére stúdiumaiból a nagyszerű Gide-tanulmányt és az impresszionista festőkről rajzolt, villámgyors arcképeket olvasta, az tudja csak igazán értékelni Gyergyai Albert rugékony gazdagságát, nemes ízlésbe fojtott előkelőségét és megállapításai megformálásának azt a nagyszerű szociológiai messzelátását, mely tulajdonképpen minden eddigi írását is jellemezte. Minden újszerűsége, szűzien eredeti irodalomtörténeti szemlélete mellett is stílusában van klasszicizmus, és tiszta gondolatainak formába öntésében, gondolkodása láncszemekhez hasonló kapcsolódásában valami veleszületett frissesség mondjuk ki bátran: a francia világosságnak meglepően egyéni zamatja, mely képeinek festői s kifejezéseinek zenei érzékeltetésével párosul. Ez a magyarázata annak, hogy könyve meggyőző, és nem csupán a francia regényirodalom megértéséhez ad vezérfonalat, tudományos elemzést, hanem a francia társadalomba torlódó alkotóképességeket is érzékelteti. Széles keretet ad a regényirodalomnak, az írók és a könyvek hátteréül a kor Franciaországát rajzolja meg olyan határozottsággal és világító erővel, ami nélkül az irodalomtörténész olyan félember lenne, mintha Seignobos, a francia nemzet őszinte történetírója mellőzte volna azokat a tapasztalati, szellemi erőket, amelyek a franciákat mai franciákká alakították.

De beszéljünk végre a könyvről is, erről a nagy irodalmi körképről, amely a nagy Gide és a nagyon tiszta Jules Romains világképe mellé Debokrát és a válság irodalmából előretört konjunktúrás író-mesteremberek fejlődését is megrajzolja, és álljunk meg egyik érdekes gondolatnál, mely szerint az irodalom válsága elsősorban tartalmi válság, keresés, az író közönségét, a közönség pedig íróját keresi. „Élet és Irodalom” a címe ennek a mai francia regényirodalom levegőjébe világító fejezetének, amelyben a válságnak azt a szelét zúgatja, amely az irodalmi életet megrendítette. „A mai élet mozgatóerői, a gép, a sport és az üzlet üzemmé alakították azt a teret, amelyet elavult mitológiák még üde völgynek vagy bereknek ábrázoltak.” Az író természetesen nem áll meg megállapításánál, és az irodalmi üzem időszerűségével párhuzamosan viszi ezt a válságtünetet az élet más területeire is, éles vonalat húzva a szellem Franciaországa és a hanyatlás Franciaországa között. Ebben az elhatároltságában ott van a francia valóság tükörképe és az új francia irodalom szerteágazó, bő forrása. „Irodalom révén, irodalmon kívüli célok felé”, ebben látja a dadaizmusból kijutott új francia irodalom törekvését, az irodalom szívós szervezetébe felszívódott dadaista tünetek hatását, és Proustra hivatkozik, az idegesek túlérzékenységének halhatatlan megörökítőjére Swann élet[187]kedvének mély és bánatos szorongássá változására és „Vatikán pincéi”-re, Giden-ek lázadására, mellyel hadat üzent minden racionális lélekábrázolásnak és racionális világszemléletnek.

A Nouvelle Héloistól a forradalmi tevékenységben kiteljesedett malraux-i hősökig, tehát a legközelebbi máig a francia irodalom – elsősorban: a regény – mindig érdekelte a világot. Gyergyai Albert nem hallgatja el, hogy ez az érdeklődés nem fordult mindig a legkiemelkedőbb értékek felé. Ezért senkit sem vádol. Flaubert legszemélyesebb, legforróbb élményei kompendiumát, az Éducation Sentimentale-t bizonyára kevesebben olvasták, mint Ohnet férceit. Az irodalom keresésének útja: koralakulatban, ízlésváltozásban, az egyéni és emberi fejlődés áramában a változások hordozóját felmutatni. Ezt legjobban a regény képviseli, minden nemzet regénye közül is legelsőnek a franciáé. Egyetlen regényirodalomban sem folyt annyi elméleti harc, mint a franciáéban. S midőn mondanivalóinkat lezárjuk, még csak annyit: Az író – mint ma senki a magyar irodalomban – pontosan ismeri ezeket az elméleti harcokat, és amikor a mai francia regényirodalom keresztmetszetét adja, egyúttal a francia regény utolsó századának hősi eposzát írja meg. Ő is regényt ír kritikai szelleme nemesen egyszerű, szigorúan gazdaságos gondolatvezetésével, telve a lélektan finomságaival és a regény „regényének” atmoszférájába olvadó nagy hatásokkal, ami Dosztojevszkijen, Marxon és Freudon át megdönthetetlenül döntő hatáshoz: az európai életeszményhez vezet vissza. A francia regénynek is – mint minden termő és teremtő irodalomnak – ez örök alapja! El tudja-e az irodalom válsága azt a termő magot sodorni, amely csak az európai életeszményben tud csírázni?!

Mélységes tanulság minden mai írónak, esztétikusnak, hogy igazi irodalomszemlélet csak közösségi tudatból fakadhat, a szemléletnek olyan mélységéből, a tudásnak olyan átfogó erejéből, mely érzületében sohasem távolodik el az egyetemestől, Gyergyai Albert is az egyetemesség hívői közé tartozik, és könyve a hitet tevők vallomása, a hídverőké ember, természet, művészet és élet között.