Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. október) 6. szám, 353–424. p.

Szenteleky Kornél, a Kalangya szerkesztője júniusi számunkban Egy dunai kultúrterv címen igen figyelemreméltó cikket írt a dunai népek kulturális közeledésének és egymás megismerésének szükségességéről. A cikk nemcsak belföldön, hanem a határokon túl is igen nagy feltűnést keltett, és ahhoz több hozzászólás is történt. Ezek között kétségtelenül első helyen áll dr. Tápay Szabó Lászlónak, a Pesti Napló nagyhírű „csillagos” vezércikk írójának eszmefuttatása, amelyet a Kalangya részére küldött. Örömmel és bizonyos büszkeséggel nyújtjuk át olvasóinknak dr. Tápay Szabó László cikkét, és bizonyosra vesszük, hogy az elindított gondolat ezekután nem fog feleúton megállni. Reméljük, a közeljövőben jugoszláv és román részről is közölhetünk hozzászólásokat, hamarosan a napi sajtó, mint aktuális eseménnyel foglalkozhatok ezzel a kérdéssel. (Szerkesztőség)

Szenteleky Kornél „dunai terve” attól kezdve, hogy napvilágot látott, bizonyára sok ember fantáziáját foglalkoztatta. A mai sivár korban, amikor valami nagy dolgot nemcsak nem cselekszik, de még csak akarni sem tud senki, figyelmet érdemel az, aki legalább elgondol valami nagyot. Előrebocsátva azt a megjegyzést, hogy Szenteleky tervét nemcsak szépnek, de megvalósítandónak is tartom, közölni óhajtom néhány észrevételemet.

A terv nem új; csak a helyzet új, mely e tervet szükségessé tette.

Ötven évvel ezelőtt merült fel az a gondolat, hogy a szomorú emlékű Monarchia népeit meg kell ismertetni egymással egy óriás méretű irodalmi mű útján. Miután Rudolf trónörökös állott a mű szerkesztőbizottságának élére, könnyű volt e nagy vállalkozást létrehozni. A Monarchiában nem volt olyan író vagy művész, aki közreműködését megtagadta volna. Úgy Ausztria, mint Magyarország törvényhozása évről évre nagy összegekkel támogatta e vállalkozást, s a tudósok és művészek egész sora igen költséges helyszíni kutatásokat végezhetett. „Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben” című, több mint húsz nagy kö[353]tetre terjedő mű irodalmi, művészi és tudományos értéke tagadhatatlan, de azt a célját, hogy a népeket „közelebb hozza egymáshoz”, semmiképpen sem érte el. A szerkesztők gondosan őrködtek, hogy politikai tendenciák ne nyilatkozzanak meg e műben; nincs is benne egy sor sem, melyein bárki is megütközhetnék. Miután a mű eredetileg igen olcsó, füzetes kiadásban jelent meg, igen sok ezer példányszámban terjedt el. Szívesen el is olvastuk a díszes köteteket, mert tartalmuk érdekelt bennünket. Pénzügyi szempontból sikeres volt a vállalkozás, mely húsz éven át igen sok embernek nyújtott keresetet. Csak éppen a főcélt nem érték el –, mindenki érdeklődéssel, de idegenkedve olvasta a nagy művet, mert ha ki is volt zárva belőle minden nemzetiségi mellék-tendencia, ott állott előttünk a legnagyobb tendencia: a Monarchia felmagasztalása. Ezért pedig nem tudott lelkesedni senki –, legkevésbé a magyar. Miután a mű csak német és magyar nyelven jelent meg, a Monarchia többi népei úgyszólván tudomást sem szereztek róla.

Később én is foglalkoztam egy „dunai tervvel”, azonban a világháború megakadályozta, hogy a nagy nyilvánosság elé álljak vele. Miután megalapítottam a Magyar Adria Egyesületet, (melynek két tudományos expedíciója, immár huszonharmadik évfolyamban járó folyóirata és számos kiadványa nem közönséges sikerekről tanúskodik), meg akartam szervezni egy Duna Bizottságot a Duna természettudományi, történelmi, gazdasági stb. tanulmányozása céljából úgy, hogy a munkából a Duna mellett élő összes nemzetek tudósai vegyék ki az őket megillető részt. Hét nemzetről volt szó, és azt gondoltam, hogy ezekben az országokban legelőször is a legkiválóbb szellemeknek, a tudósoknak, íróknak és művészeknek kellene megérteniük egymást, holott még csak nem is ismerik egymást. A világesemények azonban eltemették ezt a tervet.

Most Szenteleky Kornél jön dunai tervével, mely banális kifejezéssel élve nagy hiányt akar pótolni. Ezt a tervet elsősorban a magam szempontjából ítélem meg. Gyermekkorom egy csekély részét túlnyomóan szerb lakosságú faluban töltöttem, a Torontál megyei Szőregen. A szerb nyelvet, melyet ott igazán játszva tanultam a sok Dušantól, Pavlétól és Svetozartól, sajnos nagyrészt már elfelejtettem, de a gyermekjátékokat még tudom, a szokásokat még ismerem, s a „kóló” és az egyház éneke még cseng a fülemben. Sohasem volt semmi bajunk a szerbekkel, nekik se mivelünk, magyarok-szerbek egyformán szerettük a lovainkat, egyformán tudtunk indulatoskodni, és egyformán tudtunk mulatni: egy percig sem éreztük magunkat idegenül a szerbek között, s a legkevésbé sem fájt nekünk, hogy az az ember, akinek a házában lakunk, szerbül beszél és nem magyarul. [354]

Minden vasárnap szerb templomba mentem, mert magyar templom talán még nem is volt akkor a faluban. Szerb emlékezéseimet közzé is tettem Szegény ember gazdag élete címen munkám első kötetében. De ha vannak is személyes impressziókból eredő fogalmaim az ötven évvel ezelőtt élt szerb népről, nem tudom, hogy milyen a szerb nép ma? Bizonyára sok tekintetben más, mint volt ötven évvel ezelőtt, hiszen mi, magyarok is sok tekintetben megváltoztunk ugyanaz alatt az idő alatt. Nem tölthetek már éveket a szerbek között, és nincs rá út és mód, hogy megismerjem őket. Ha azonban Szenteleky terve megvalósul – persze csak a legtehetségesebb emberek közreműködésével, és ha részt vesznek e munkában a többi érdekelt népek is, akkor mindenesetre igen értékes dolgokkal bővülhetnek ismereteim, és gazdagodhatik lelkivilágom.

Mindegyik nép maga készítse a saját kultúrájának arcképét, őszintén és bátran. Nem szükséges, hogy hibáinkra sok szót vesztegessünk, mert azokat a világ sokkal jobban ismeri, mint erényeinket. Mutassuk be, amiről azt hisszük, hogy érték, és e köteteket fordítsuk le a magunk nyelvére.

Ezt a vállalkozást sem megvalósíthatatlannak, sem kockázatosnak nem tartom, és ha nem is várom tőle azt, hogy a népek gondolkozását egészen át fogja alakítani; kétségtelen az, hogy sok kiváló elmében és sok becsületes szívben mély nyomokat fog hagyni.

Szenteleky tervének egyik részlete azonban gondolkodóba ejtett. Neki az a nézete, hogy nemcsak a politikának, hanem a történetemnek sem szabad e műben szóhoz jutni. Húsz év óta tanítom a történelmet, s a nap jelentékeny részét történelmi kutatásokkal töltöm el már több, mint negyedszázad óta. Valóban, oly gonosz dolog lenne a történelem? Ezt én nem hiszem.

A történelem fóliánsa olyan, mint egy csomag tarokk-kártya: lehet belőle összeválogatni kilenc olyan lapot, hogy a játékos gyönyörködve tekint rá; de lehet belőle összeválogatni kilenc gyalázatos lapot is. Vannak történelmi munkák, melyek becsületesek, és vannak, amelyek förtelmek. Az a legveszedelmesebb hazug és a leghitványabb rágalmazó, akinek minden szava igaz, „csak” éppen kimaradt belőlük valami, ami az egész igazság lényeges része. Nem osztom azt a felfogást, hogy „a történelemmel mindent be lehet bizonyítani”. A történelem lényegénél fogva maga az igazság, mert ha nem az, akkor nem történelem. Az igazságtól nem kell félni, mert ami nem igaz, annak a léthez sincs joga, s ami igaz, az minden becsütetes embernek csak javára válik. Vannak rossz egyének és jó egyének, de sem gonosz, sem angyali jóságú népek nincsenek. A népek nagyjában egyformák, s faji mivoltuktól függetlenül csak abból lehet megítélni, [355] hogy mennyiben igyekeznek előmozdítani saját tökéletesedésüket, ami az egész emberiség legfőbb érdeke. Eddig fehér, sárga és fekete bőrűeket tanítottam történelemre, mind egyformán: a professzor vallomást tesz arról, amit megtudott, s eközben nem szabad megfeledkeznie arról, hogy az egész igazságot kell vallania érdek és félelem nélkül.

Igaz, hogy a történelemmel sokan visszaélnek; de a késsel is sokan visszaélnek, mégsem mondunk le használatáról, s ha a késsel gyilkolnak is, azért a kés még nem válik becstelen szerszámmá.

A minap egy magyar újságíró asztalán Goga Oktávián arcképét láttam ezzel az ajánlással: „Hallgasson el a múlt!” Ez a gondolat a Szentelekyével azonos. Mint író és költő Szenteleky nem kisebb, mint Goga, idézhetem tehát azt a frázist, hogy, „a nagy szellemek találkoznak” De ha találkoztak is, nincsen igazuk. Én az ő helyükben legföllebb azt mondtam volna: „Hallgasson el a hazug múlt”. Az igazi múlt, a történelem, az csak beszéljen! Én tudom, hogy a történelemnek még sok mondanivalója van, s attól, amit a történelem fog mondani, senkinek sem kell aggódnia.

Ádám és Éva története nagyszerű szimbóluma annak, hogy nincsen ember bűn nélkül; senki sem születik bűn nélkül, azaz az ember már létrejövetele által bűnös. Ádám és Éva, mikor vétkezett, elbújt, Istennek keresnie kellett őket: „Hol vagy, Ádám?” – és ők fügefalevelekkel elleplezték a valóságot. A múltnak elnémítása a való tényállás lehetetlenné tétele, ezen az úton nem lehet eljutni az igazság felismeréséhez. Bajok mindig hazugságokból, az igazság meghamisításából vagy elrejtéséből fakadnak. De a népek nem is lehetnek védtelenek a történetem nevében elkövetett hazugságokkal szemben, s az elkövetett hazugságok legjobb ellensúlyozása: az elhallgatott, mellőzött igazságok kimondása.

Nem tudom belátni, hogy a dunai tervből miért kellene minden történelmi vonatkozást kihagyni? Azt hiszem, erről még lehet beszélni, hiszen az egész tervről még nem nyilatkoztak az érdekelt országok közvéleményének képviselői.