Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. július) 4. szám, 145–192. p.

A jugoszláviai magyar kultúrmunka céljaival talán még azok sincsenek teljesen tisztában, akik ezen a téren lelkesedéssel és gondos áldozattal komoly munkát végeznek. Ezt a tulajdonképpen nagyon szomorú megállapítást valahogyan illik meg is magyarázni. Mit látunk ebből a magyar kultúrmunkából? Minden héten valami új műkedvelő előadást és minden héten valami új műkedvelő programot. Érdemes volna összeállítani egy műkedvelő – statisztikát. Mert kiderülne, hogy a különböző műkedvelő társulatok valóságos versenyfutást rendeznek, és ennek a versenyfutásnak a célja: minél [182] több előadást „kihozni”. Aminek eredménye azután, hogy nincs fejlődés a műkedvelő színjátszásban, mert az elsietett munkában nagyon sok a hiba. Ebben a rekordkergetésben ugyanis elfeledkeznek arról, hogy a műkedvelés nem öncél, hanem eszköz.

Félreértések elkerülése végett hangsúlyozzuk, hogy a műkedvelés szükséges. Nincs színházunk – emberi számítás szerint a közeljövőben nem is lehet –, tehát szükségünk van a műkedvelő színészek munkájára. Igen komoly érdek, hogy legyen műkedvelő színjátszás, de éppen annyira szükséges, hogy a műkedvelő színjátszásban ne merüljön ki minden kulturális érdeklődés, és a műkedvelő színjátszás ne nyomjon el minden kulturális munkát. Ma pedig már komolyan fenyeget az a veszedelem, hogy csak a műkedvelést fogjuk magyar kultúrának tekinteni.

Ez komoly veszedelem. Nem akarunk példákra hivatkozni, egyetlen egyesületet sem kipécézni, és senkit sem felelőssé tenni ezért a visszafejlődésért. Mert itt valóban súlyos visszafejlődést látunk. Talán csak Petrovgradon – s esetleg Novi Sadon – van olyan komoly kulturális munka, amely meg tud küzdeni ezzel a műkedvelő – irányzattal. Máshol mindenütt – elsősorban Suboticára gondolunk – a magyar kulturális életnek egyetlen megnyilvánulása a műkedvelő színjátszás. Elmaradtak, elaludtak a nagy kulturális megmozdulások, de nincsenek már kis kulturális próbálkozások sem. Teljesen elég, ha minden két hétben „ki lehet hozni egy új darabot”. Pár szóval akarunk csak erről a „kihozásról” beszelni. Még tatán megbocsátanánk ezt a műkedvelőlázat, ha a darabok kiválogatásában valami magasabb rendű mértéket lehetne felfedezni, erről azonban szó sincs. Úgy ebben, mint a műsor összeállításában csak két szempontot lehet felismerni. Az egyik a kasszasiker, a másik a primadonnakívánság. Nem azt nézik, hogy melyik darabnak van irodalmi értéke, hanem hogy melyikhez lehet becsődíteni a közönséget, és melyikben jut jó szerep az éppen uralkodó műkedvelő primadonnának.

Kissé nevetségesnek látszik, hogy ennyire komolyan foglalkozunk a kérdéssel. Azt is lehetne mondani: „Istenem, szórakozzanak azt is, hogy az egyesületeknek szükségük van pénzre. Csakhogy a dolog nem vehető ily könnyedén. Nem, mert ez a sok-sok műkedvelő előadás s a nagy lárma, melyet a műkedvelés körül csapnak, teljesen elneveli a jugoszláviai magyar publikumot. A közönség ma már azt hiszi, hogy kulturális kötelezettséget teljesít, ha megváltja a jegyét valamelyik hacacárés előadásra, s a kulturális lelkesedés fokát azzal méri, hogy mennyire rajong a publikum egyik vagy másik műkedvelő primadonnáért. Ez se volna olyan nagy baj, ha ebben az egészen ártatlan szórakozásban lassan nem aludna el minden érdeklődés minden komolyabb magyar kultúrtörekvéssel szemben.

Nem arról akarunk beszélni, hogy nincsen elég áldozatkészség a magyar közönségben egy könyvkiadó vállalat létesítésére. Ahány[183]szor erről szó esett, mindig kifogásoknak egész sorozatával állottak elő. Kimondták, hogy a magyar publikum nagyon szegény, a pesti kiadók olcsó könyveivel nem lehet versenyezni, nincs szervezett magyar könyvkereskedelem, s Jugoszláviában nincs elég értékes magyar író. De ne vitatkozzunk ezekről a kifogásokról. Fogadjuk el, hogy valóban nem lehet versenyezni a budapesti kiadókkal, hogy nem lehet olyan olcsón előállítani a könyveket, mint Budapesten, és még azt is higgyük, hogy nálunk nincsenek Nyirő Józsefek, Tamás Áronok, Mécs Lászlók. Hát nincsenek. De vannak helyettük mások, vannak közöttünk is erős, izmosan írni tudó emberek és olyanok, akiknek van mondanivalójuk, olyan mondanivalójuk, mely Pesten, Kolozsvárott vagy Kassán idegen lenne, mert éppen ennek a népnek, a mi népünknek szól. Nem arra gondolunk, hogy tíz könyvet lehessen egy esztendőben kiadni. Ennyit nem bír el a jugoszláviai magyar közönség zsebe, és ennyit a jugoszláviai magyar irodalom se tudna adni. De néhány könyv innen is kitelik, és erre a néhány könyvre nagyon nagy szükség volna. Miért nem lehet kiadni ezt a néhány könyvet? Sok minden más ok mellett a túlzott műkedvelés miatt sem.

Ez az állítás kissé vakmerőnek látszik. Bizonyítani fogjuk. Esztendőnként ennyi, meg ennyi pénz folyik el műkedvelő rendezésben kosztümre, világításra, fűtésre, kottára és arra a sok minden apróságra, ami egy-egy darab rendezéséhez szükséges. Ezt a pénzt a magyar publikumnak kell megfizetnie, és ez a pénz, mikor arról volna szó, hogy egy-egy jugoszláviai magyar könyvet meg kellene venni, hiányzik. Tehát először a pénz. De még az is elképzelhető, hogy egy esztendőben harminc dinárt ki lehetne adni jugoszláviai magyar könyvekért még akkor is, ha abban az esztendőben 120 dinárt költöttek el műkedvelő előadásra megváltott jegyekért. A nagyobb baj az, hogy ránevelték a jugoszláviai magyar publikumot arra, hogy a magyar kultúrával szemben minden kötelességének eleget tett, ha „támogatta” a műkedvelő előadásokat. Hát ez nem igaz. Műkedvelő előadás kell, de kell más kulturális munka is. Kellenek könyvek, irodalmi és tudományos felolvasások, különösen pedig ismeretterjesztő előadások. Valahogyan meg kell csinálni már a jugoszláviai magyar kultúrprogramot.

Nem arra gondolunk, hogy létesítsünk egy egységes magyar kultúrtanácsot. Ez volna az ideális megoldás. Kevesebbel is megelégszünk. Még annyival is, ha a szétszórtan, de centralizáltan dolgozó magyar kultúrmunkások elfogadnak egy egységes célt. Ez az egységes cél a magyar kultúrának általános munkája legyen. Ne legyen egyoldalú, ne legyen csak színjátszás s műkedvelőverseny, hisz annyi itt a tennivaló, és annyi mindenre volna alkalmas ember. Csak keresni kellene őket. keresni a munkába. Megint nem arra gondolunk, hogy egy központi szerv végezze el ezt a feladatot. Ilyen központi szerv egyelőre csak papíron való elgondolás, de ha látható működést még nem is fejt ki, azért még nem szabad min[184]den munkát elhanyagolnunk. Ha nem fékezünk, hamarosan műkedvelő operaelőadások kétes gyönyörűségében lehet részünk, hiszen látjuk, hogy a színjátszás rajongói nem riadnak vissza a legnagyobb nehézségektől sem, és tiszteletre méltó naivságukban olyan feladatokra is vállalkoznak, amelyeknek megoldására képtelenek. A jóban is lehet túlzás, de ez a túlzás azután már nagyon rossz.

Természetesen nagy bajunk, hogy hiányzik az egységes kultúrprogram és kultúrmunka. Nem lehet erőszakkal vagy paranccsal dolgozni, de vannak más módok és lehetőségek is. Elsősorban tisztán kell látnunk. Nekünk nem operaelőadások kellenek – ahogy nem álmodhatunk akadémiáról sem. Kicsiben kell mindent elkezdenünk, s azt is a faluban. Ahogy már többször is kijelentettük, a kultúrmunkának alapja a népi kultúra. Ezt a népi kultúrát úgy képzeljük, hogy a néppel és a népért kell a kultúrában dolgozni. Itt szerepe van a műkedvelésnek is, mert amint régen mondták: ez a „pallérozódásnak” az útja. De ahogy szükség van falusi műkedvelő előadásokra, úgy van szükség, sőt még fokozottabban falusi ismeretterjesztő előadásokra. Itt kell kezdeni. Azután folytatni lehet egy-egy nívós hangversennyel, komoly irodalmi vagy tudományos felolvasással. Lassan, lépésről lépésre kell haladni, összeválogatni az embereket, akik adhatnak valamit a népnek, és őket megbecsülni. Tehát: a jugoszláviai magyar írókat is segíteni, de nem könyöradományokkal, gyűjtésekkel és vállveregetéssel. Az író munkáját kell megbecsülni! Erre megint nem látunk más módot, mint valamilyen könyvkiadó vállalatnak létesítését. De a könyvkiadó vállalat ne a kezdet, hanem a betetőzés legyen. Előbb járjuk végig az egész utat. Hamar megtehetjük, csak hozzá kell fognunk. Kezdjük a falusi ismeretterjesztő előadásokon, folytassuk az irodalmi estéken, s magától adódik a problémának a megoldása. A közönséget így rászoktathatjuk az igazi kulturális munkára, úgyhogy amilyen lelkesedéssel és szeretettel támogatja a magyar műkedvelést, ugyanezzel fogja támogatni a jugoszláviai magyar irodalmat is. Csak meg kell találni a módját, s nem szabad visszariadni az első nehézségektől. Még egyet: nem szabad azt mondani, hogy nincs ember. Mert van! Van elég olyan, aki dolgozni tud a magyar kultúráért, s ebben a munkában értékeset is adni. Csak fel kell őket kutatni, a magyar kultúrmunka szolgálatába sorozni. Ha megteremtjük számukra a munkalehetőségeket, akkor majd nálunk is lesz az erdélyi és slovenskói magyarságéhoz hasonló kulturális munka.

Erdélyben, Slovenskóban van színház – és tegyük hozzá: Erdélyben is Slovenskoban is ezer bajjal küszködnek a magyar színházak. A baj fő oka nem speciálisan erdélyi, vagy Slovenskoi, hanem európai. Színházválság. A rádió és a film térhódítása s diadala a színházzal szemben. Nálunk is van rádió, film, de nálunk nincs színház – nem is lehetne –, és mégis azt mondják, hogy elég, ha a műkedvelő-előadásokra elmegy a közönség. Hát ez nem elég. Csehszlovákiában és Erdélyben sem. Miért volna elég Jugoszláviá[185]ban annál a magyarságnál, amely a legszegényebb az utódállamok magyarságai sorában. Ennek a szegény magyarságnak valóban nagy szüksége volna arra a kulturális munkára, amely most hiányzik, amelyet nem lehet műkedvelő-előadásokkal pótolni vagy megteremteni. Itt nagyon is kellenek az ismeretterjesztő előadások, az irodalmi estek s az igazi kultúrmunka. Ezt az igazi kultúrmunkát csináljuk meg, ha nem akarjuk, hogy egy későbbi generáció azzal a jogos váddal illethessen bennünket, hogy elhanyagoltuk kötelességeinket, nem láttuk meg az igazi kulturális célokat, és megelégedtünk a műkedvelés kis játékával, apró örömeivel, olcsó sikereivel.