Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. július) 4. szám, 145–192. p.

Elkövetkezett a legrosszabb, a legborzalmasabb. Első este a vendégek a házat betöltő nagy szobába telepedtek, nem is kerültek ki többé onnan. A cigányokat felváltották. A nagy lakodalmi vacsorát még nem hordták körül. A konyhában, a ház előtt és mögött, az istálló körül, ahol a jószág pihent, aggokat, véneket telepítettek, akik a lakodalmas zsivajt nem bírták elviselni. Szakadatlanul lobogó tüzek vakítottak. Éjszakákon át izzottak a fedők, melyek a nyersen hozott húsokat, lepényeket takarták, hogy főjenek, süljenek. Ezek ajándékok voltak, amelyeket a környék falvaiban lakó családok hoztak magukkal, hogy a lakodalmi vacsorán feltálalhassák. A pincefalakhoz hordókat gurítottak, s onnan hordták az italokat, úgyhogy a hordók körül sütő-főző asszonyok titokban kedvükre iddogálhattak. A tűz körül, melynek lobogó fénye már a háztető szélét nyaldosta, egész éjjelen át egyre vadabb, tobzódóbb lárma, vihogás folyt. Mindez, a lobogó fény, ropogás, a szabad tűz lángjai Sofkát nyugtalanították. Úgy érezte, mintha nem lenne padló a lába alatt, a háznak teteje, s minden mozogna, düledezne, a végtelenségbe nyúlna.

Majd behívták az aggokat, akik már a ház falaihoz dőlve bóbiskoltak. Sofka látta, mindez nem azért történik, hogy áldásaik, áldomásaik nélkül ne kezdhessék a nagy vacsorát el, hanem az aggok hozzájárulása nélkül nem akarják mindazt, ami majd elkövetkezik. Ezért a lárma, a zsivaj, a hangos kurjongatás. Az öregek már beljebb kerültek. Nehéz kabátjaikban, megtörő, lassú léptekkel jöttek, ráncos arcaikkal. Nehéz bágyadtságukból felriadva nem is mosakodtak, csupán nedves zsebkendőikkel törölgették töpörödött arcukat. Sofka a teritett asztalnál várt, kezet csókol [180] és mindegyik felé mély poharat nyújtott, amit fenékig ürítettek, mielőtt az asztalfőhöz ültek. Már hordják a konyhából az ajándékokat, sülteket, lepényeket, zsírtól csöpögő réteseket. Minden fogásnál hangosan felkurjantottak: „Ez a Mitar apóéktól jött”… „Ezt a Stoša bátyámék hozták… amazt Stana nagymamáék, ezt Magda néniék…”

A konyha izzó tűzhelyének gőze, heve most a nagyszobába csapódott. Egyre több ruhadarabot dobtak le magukról, mindenki szabadulni akart a ruha terhétől. Az asszonyok alsószoknyái, kötényei alól egyre jobban kigömbölyödtek az ételtől, italtól megpuffadt hasak. Feltépett ingük – melleiket látszatták, egyiké hervadó, másiké friss, buja izgató. Fedetlen nyakukra rikítóan tarka, itt-ott izzadságtól fakó színű fejkendőket vetettek, úgy hogy az asszonyok valóban bámulatosán néztek ki. A férfiak egyre csintalanabbak. Fegyvertartóikat, öveiket, csizmáikat már régen ledobálták, meztelen, szőrös mellel, meztelen lábakkal ülték körül az asztalt. Minél többet ittak és koccintottak künn, a konyhában, a ház előtt és benn, a szobában, a terített asztalnál, annál inkább nőtt a zsivaj, dagadt a lárma. Meg se nézik a helyet, hova üljenek, merre dobják magukat. Férj nincs az asszonya, asszony az ura mellett, csak ahogy éppen kapóra jön. Megrémülve látja Sofka, ahogy mindenki egyetlen tömeggé olvad, minden férj egy férjjé, minden asszony egy asszonnyá. Nincs már különbség öregje, fiatalja, rég házas asszony és menyecske között, csak: férfiak, asszonyok. Ez a ház körüli nyomogatás, kergetőzés már odáig fajult, hogy a kicsiny, félénk Milenija a sok támadótól nem tud védekezni, rohan az udvarból a szobába, hogy az asztalnál, Sofka mögött keressen menedéket. Bágyadt volt, tele kék foltokkal, mégis mámorosan boldog a sok csintalanságtól. Hangosan nevetve kiáltott: „Végy védelmedbe, fiatalasszony, oltalmazz, kedvesem, oltalmazz! Ezek engem egészen…” Már mutatja meztelen melleit, összegyűrt kötényét.

Senki sem volt felháborodva. Senki el nem pirult, csak nevettek az asszonyok, az öregebbek. Milenija volt a legfiatalabb, most neki kellett a férfiaktól a legtöbbet tartani. Még emlékeztek, mikor ők voltak a család legfiatalabbjai, és a lakodalmakon, ünnepnapokon őket csókolgatták, nyalták, falták. Vidáman incselkedtek, hangoskodtak Milenijával: „Ah, Milenija, te, te, he, te díszbaba, te nem bírod, éppen te nem!?”

Most már borzadva látta, és tisztán felismerte Sofka, hogy az egész éjjeli vígság, a folyton elhangzó kívánság „az ajtót erősen zárják le, és maradjon is úgy”, a régóta várva várt alkalom eljövetelére mutat. Nem először voltak részegek, és nem most először derültek ily széles jókedvre. Szokás volt ez, az ő lakodalmuk is így folyt le. Ez minden lakodalom fénypontja. A férjek az év nagy részében távol voltak jószágaikkal a hegyekben, a legelőkön, és csak a lakodalmi vígságokon kerültek össze rokonaikkal, néha feleségeikkel is csak akkor. Ilyenkor a hosszú magányosság után, ami alatt szenvedélyeiket, vágyaikat nehéz munkába fojtották, [181] féktelenül ettek-ittak, dőzsöltek, teljesen átadva magukat vad szenvedélyességüknek. Megszűnt a rokon és kor. Ezért nem hallott Sofka Magdától soha sem jó szót faluban lakó fiairól, vejeiről, mindig csak azt gajdolta: „Ah, hagyd már azokat a parasztokat, azok sem jobbak.”

Sokat megértett most Sofka: megértette azt is, honnan a falu teméntelen sok rajkója, amikor a férjek munkájuk miatt állandóan távol vannak, honnan a gyermekek feltűnő hasonlatossága, mintha egy apától, egy anyától születtek volna. Hát ezek azok a rémes, sokszor hihetetlen históriák, amelyeket a városokban a parasztokról mesélnek. Hogy ezek a parasztok minél több munkáskezet szerezzenek, fiaikat már gyermekkorukban felnőtt, derék, munkára erős lányokkal házasítják össze. Régóta van ez már így nemzedékről nemzedékre. Senki sem tartja szégyennek, bűnnek akkor sem, amikor a gyermekek felcseperednek. Eljön majd a fiuk ideje, nekik is lesz menyük.

Elborzadva értette most meg Sofka, hogy rá is hasonló sors vár. Nem esetlegesség ez, hanem tisztára kicsinált dolog. Mindenki tudta, készülődtek rá. Markónak gratuláltak italos felköszöntőikkel, ízetlenül vaskos tréfáikkal nyíltan célozgattak is rá.