Folyóiratok

Kalangya, VI. évfolyam (1937. július) 4. szám, 145–192. p.

Érő kalászok hónapjának ajándékai esnek a földre.

A magasba vágyó jegenyék fölött a hold is a megszegett kenyeret példázza, s kéjes borzongással úgy fehéredik, mintha egy fekete angyal lopta volna szívnek a mellére.

Csillagpettyes selyemterítőt emelgetnek a vizek, szerelmes árnyékokat álmodnak maguk elé a fák. s egy-egy ciripelő tücsköt majd úgy tör az igyekezet, mintha ez volna zsoldja annak, hogy darabokra nem hull a világ.

Olyan este van, hogy a lebbenő fohász szelét is megérzi a levél, és a virágok sújtó szaga mintha pilleszárnyakkal röptetne keresztül-kasul a csöndben.

Az órák kilencet ütnek, s az emberek benn, a lámpa világánál a cigányokkal példálóznak, akik hamar szétlopkodják az éjszakát.

A Boldog-kocsma ajtajának cifra csikorgása két legényt kísér ki muzsikájával az utcára.

Már dülöngélő állapotban érzik nagyon szilárdnak és erősnek a földet, s megállva az utcán úgy sodorják a cigarettát, mint akiknek bőven futja az időből, s nagy terveket tartogat az éj.

– Korán van még, pajtás – vélekedik az egyik, és sercegő, nagy szippantással lángpirosra szívja kész cigarettája hegyén a parazsat.

A másik a rosszul sodort égő szívnivalót gyógyítja egy utólagos nyálazással, de a komoly igyekezetben is egyetért cimborájával.

– Kilenc óra sincs talán.

– Valamit ki kéne eszelnünk, hallod-e,

– Csak eszeld. A többit majd én is vállalom.

Eltűnődnek egy darabig, s tesznek néhány lépést. Vérükben Išktet a bor ereje, s lazítja őket, hogy porrá törhetik a világot is, ha kell. [175]

– Valakit megverünk, a vérit eresztjük, ha belénk köt.

– Kerítsd elő, s bökj felé. Meglásd: kevés dolgod lesz vele.

Az utca azonban csöndes, nincs járókelő, legföljebb ha egy-egy vénasszony vagy kölyök vesz el mellettük.

Megállnak megint. Az egyik vihogni kezd, s úgy mered a másik szemébe ráerőtlenedve, mintha rajta mulatna.

– Kívánod-e még a bort, testvér?

– Ha te: igen, én se mondok rá mást.

– Hát veszünk egy üveg bort, aztán bekéredzünk a Palotás Piroshoz.

Palotás Piros arcára kevés szép vonást rajzoltak az angyalok. Nemigen táncolnak vele, s nem néznek rá, legföljebb tréfacsináláshoz jó a személye. De ő a tréfában sem látja a mókát, s hajlik mindenre úgy, hogy mutatja a helyzet.

– Ez jó. Elmegyünk a Palotás Piroshoz.

Ingerli őket az ötlet, szinte fürgébbek lesznek tőle.

– Csúfot teszünk rajta.

– Azt. Hónap mindenki ezen nevet a faluban.

Útközben még akad világos kocsma, belábatlankodnak egy üveg borért. Hónuk alá csapják, s mennek céllátóan a falu vége felé.

Palotás Pirosék ablaka már sötét, de bennük az ítéletnek csak annyi a mondanivalója, hogy megérkeztek valahova. Megkopogtatják az ablakot. A fölgyúló fény nyomban elárulja, hogy piros vászonból szabták az ablak függönyét.

– Ki az?

Az árnyékról ítélve meg a Piros motoszkál a lámpánál.

– Mi vónánk itt egypár szóra.

A függöny megtörésén belesnek mind a ketten, s furcsának találják magukban, hogy az asszonyi hálóing formája megejtő aláhullásával eddig még nem lebbent meg a képzeletükben.

A hang most már közvetlenül az ablak mellől üt ki. Palotás Piros ismerős szava szól.

– A nevüket mondják má’!

Egy kis csönd, aztán remegve beszól az egyik:

– Csala Illés vagyok.

S nyomban mellé a másik is:

– Én Szegi Matyi vagyok.

Erre aztán egy kis izgató kapkodás lesz benn. Palotás Piros alkalmasint öltözik, és megtárgyalja szüleivel a nem várt vendéglátást. Azok persze fennakadás nélkül rábízzák az ügyet. A csúnya lány esze úgyis mindig olyan, hogy jobban tud vigyázni, mint az, aki szép is. [176]

A konyhaajtó zárja megkattan, s utána a kiskapu is.

– Csúffá tesszük – mondja Csala Illés.

– Elbánunk vele – röhögi magában Szigeti Matyi.

A kapu nyílik, és Piros lámpával vezeti be őket a kamrába.

– Üljönek le!

Csalla Illés bátrabb a szóban, értve a hazugságot is. Menti a helyzetet, úgyhogy komolynak lássék, és mégis tréfa is lehessen belőle.

– Vasárnap óta, amikor az a bál vót, gondolunk rád, Piros, én meg a cimborám. Most itt vagyunk, de maradunk is valameddig, ha nem zavarsz ki minket.

Szegi Matyi csak bólogat hozzá, de Piros nem is véli sejteni a fonákját. A megtöltött üveg már az asztalon van, a legények a kiságyon ülnek egymás mellett, ő velük szemben egy konyhai padon, s mindez neki egyszerre olyan természetes, hogy a két vendég is lát belőle, s fészkelődni kezd.

– Bort is hoztunk, jó lesz nyelv alá harmatnak – mondja zavartan Matyi, és rápillant az üvegre.

Meglepi őket, hogy a lány okosan észbe kap rá, pedig semmi figyelmeztetőt nem rejtettek a szóba. Kirepül az ajtón, egy kis csörrenés még hallik a konyhából, s két tiszta pohárral tér vissza.

Leteszi az asztalra, tölt is az üvegből, s közben egy mosolygás halványlik el az arcán.

– Akkor csak kezdjék el szépen.

Koccintanak és isznak. Meg is izzadnak bele, s pirosak, mint a mezei pipacs. Nagyon röstellik, hogy kezükben reszket a pohár, s ültükben éppen a legrosszabb helyen le is locsolják magukat.

Összeszorítják a lábukat, és gyötrő félszegséggel ülnek mozdulatlanul.

Piros szeme odales, és a szája megint elárulja az elfojtott mosolygást.

Ők lapulnak vele szemben, nézik, s közben belül biztatják egymást:

– Kezdd el!

Később a könyökükkel is megbökik egymást, de egy fia rossz szót se tudnak elkapni. Csupa együgyűséget motyognak, ami után az az érzés, hogy jobb lett volna ki se engedni a szájon.

A lány kitartóan csak szemlélgeti őket, és a nézése valami erővel nehezedik el rajtuk. Mintha a csúfolódásnak egy cseppnyi ízét is éreznék benne.

Egyszerre megrázkódik, lábától a hajáig, fölkel megint, és kiszalad. Ők föllélegzenek, mintha egy varázsló keze bénult volna meg fölöttük. [177]

– Csúnya – mondja fintort erőltetve Matyi.

– Csúnya – hagyja rá Illés.

– De valami van benne. Tudom is én: micsoda. Másnál még nem éreztem.

– Mondd má’ érthetőbben!

– Én ugyan ki nem mondom azt.

Illés a földet nézi, küszködik, őt jobban forralja a különös csoda, s valami édes izgalmat érez, hogy szavakkal meri megárnyékolni, ami a gondolat színeiben tündököl benne.

– Engem szakadatlanul az a mese kínoz, amelyikben két csillag fénylett a királylány mellin, de senki se tudta. Mintha azt érezném, hogy két olyan csillag süti a bőrömet.

Hogy kibökte: zsibbadó jó érzés fogja el, mintha csak le merte volna dobálni fiatal testéről a ruhát egy vágyas, szűz hajadon előtt.

Matyi részeg nagy szemmel ijed rá.

– Hallod, testvér, akkor nincs is másként. Mert én is éppen ezt érzem.

A lány visszajön, egy vastag kendő is védi már a vállát, azt alul összefogja a szája alatt, s nézi tovább a két furcsán pislogó látogatót.

Azok jobb cselekednivaló híján megint ürítenek egy-egy poharat. De a helyzet lassan barátkozást parancsai. Valami feszeng a bőrük alatt, és keresni kell neki a szót. Amikor megtalálják: versengve buktatják, játékot csinálnak belőle, s néha élét is találják egymás ellen. Ilyenkor csönd áll be, egymásra pillantanak s kutatják gyanakodva a mélyebb gyökerét.

A két rejtett csillag akkor már úgy motoz köztük, mint a halálos bizonysággal megtapogatott titok. Ittasságuk fészket melegít a balga hitnek, hogy másként itt sem volnának ebben az időben.

Szemben az az arc marad a régi, nem szépül rajta egy vonás sem, de ők percről percre változnak.

Gondolatban vészes jajkiáltással búcsúznak minden arctól, amely szép és kedves volt nekik, s amelyben fiatal életükkel megálmodták, s előre vétkes társnak szegődtették jövendő párjukat.

Mind nem ér föl azzal a bontakozó, vég nélküli vággyal, amely most itt sistergő sugarak szálával gubózza be ezt a teremtést.

Ennek tudata fáj bennük, de a fájdalomból olyan virágok hajtanak, amilyenek még sohasem énekelték nekik a bódító, rontó illatot.

A leány nézi őket, s akárhogyan helyezkedik a teste, az mindig újabb szédítő ok a mohó csodálkozásra.

– Mi bujkál, s mi énekel így ebben a leányban? [178]

Képzeletben egymás mellett ülnek az iskola padján, s Ézsau történetét olvassák a bibliából, aki egy tál jó illatú lencséért az életét adta el.

Vállat vonnak rá, és a vágyuk igazat ad neki. Hátha nem is volt olyan balga ezért a hirtelen cselekedetért.

A lány látja s figyeli őket így, egymás mellett, belül retteg a tűztől, amely mindkettejük szemében egyforma máglyával lobog. Csak azt érzi, hogy férfifejet izzadtan, kidagadt erekkel ilyen szépnek még sohasem álmodott. Örömét kettőbe vágja az a kérdés, hogy miért ketten vannak így, miért nem eggyel áll szemben.

A szó aprózódik köztük tovább, tréfásan, hajbókolva, már ahogy játszatja magát a férfiember a nőszemély előtt. Palotás Piros szeme lassan tágul tőle, s belesodródik abba az örvénybe, amely az előbb csak ővelük kavargott.

Az üveg már az utolját tartogatja. Kiisszák, fölállnak, mint akik menni készülnek. De a búcsúzásuk külön-külön olyan tanácstalan, mint a marasztalásra számító vendégé.

– Ilyet még nem éltem, pajtás! – nyögi homlokát törölgetve Matyi.

– De még magam sem, elhihedd – vigasztalja Illés.

Matyi szeme már takaratlanabbul mutatja, hogy merre szivárog benne a gondolat.

– Én megnézem… Hallod-e, megnézem; de rögvest.

– Azt ugyan nem te nézed meg – fogadja Illés csendes hangon, s közelebb lép hozzá.

Csak ők tudják, hogy minek megnézéséről van szó. A lány áll, s értetlenül bámulja őket, és nem is sejti, hogy általában mind a ketten már úgy ölelik, viszik, hogy az egész asszonynak is sok. Fél valamitől, s fáj valamiért a lelke, de késő már az idő, hagynia kell, hogy elmenjenek.

Lassan kitámolyognak az udvarból, s megvárják, míg elalszik mögöttük a lámpa. Akkor megindulnak szépen egy irányban, és ahogy még lehet, segítik egymást, bár a csönd ellenséges köztük.

A harmadik porta előtt Matyi háttal vetődik a kerítésnek.

– Én visszamegyek – mondja szinte búsan.

– Hozzá ugyan nem – fogadkozik melléje állva Illés.

– Nem?

– Nem!

Egy ideig hallgatnak, de kezük már nyitott bicskát szorongat. A hold úszik fölöttük, s egymás tükrének mutatja arcukat.

Gyötrelmes, nagy-nagy szomorúságot éreznek, és sírni tudnának rajta, hogy így ütődnek szembe egymással. [179]

De valami harsányan parancsol, s a másik pillanatban már mindkettejük vérét ízleli a föld.

Az emberek kiszaladnak, és elfogják őket.

Beviszik mind a kettőt a legközelebbi házba, és orvost hívnak hozzájuk.

S míg az kötözi őket, háromszáz lépésnyire onnan egy lány nehéz szűzi álmában nevetve érzi, hogy két csillag leszáll az égről, és mellén vidáman s melegen megtelepszik.